Hétfő

Na ugye hogy a napsütés csodákra is képes. Nálam legalábbis mindenképpen. Ó, ha most március lenne már, egészen bizakodó lennék.. mondjuk én bevallom így is abban reménykedem, hogy az idén mégiscsak megússzuk a telet, és valahogy kitombolja magát Amerikában, és ide már nem ér el. :) De persze ha nem így lesz, az sem gond, csak mégis.. ez a mai napsütés ez olyan igazi gyógyír volt mindenre. :) Annyira jólesett, hogy egészen jókedvem kerekedett tőle.
Meg attól is, hogy
-felébredtem hajnali ötkor, és visszaaludhattam még egy kicsit
-negyed kilencre már a bevásárláson is túl voltam
-beszéltem egy kicsit Eszterrel telefonon (ezer éve nem...)
-kimostam a függönyöket, és visszaraktam őket a helyükre
-elraktam az adventi díszeket
-felporszívóztam
-felmostam
-felráztam Balázs párnáit, és magamban azon mosolyogtam, hogy majd este biztos örülni fog neki, amikor lefekszik
-egy csomó mindent meg tudtam csinálni bent a munkahelyemen
-nem fáztam


Mondhatjuk, hogy ez egy igazán jó kis hétfő volt. :) És majd azon leszek, hogy ilyen legyen a kedd is, meg a szerda is, meg a csütörtök is, meg a péntek is...

Ez is megvan..

Már most tudom, hogy mi az, ami a legeslegjobban fog hiányozni a Balaton-partról. Sőt, már akkor tudtam, amikor még tegnap este egy röpke bevásárlást abszolváltunk itthon.
A nyugalom, és a derű, ami ott jelen van még a levegőben is. Itt valahogy nyomát sem érzem, pedig mosolygok én szorgosan mindenkire, még ha mondjuk a mosolyom ma estére kissé fáradt lett is. De komolyan... akkor nem is éreztem ennyire, mikor ott voltunk benne, hogy ott mintha egy másik világban lettünk volna. Hazajöttünk, és mint valami Balkán.. Odalent csupa szépség minden, rendezett kertek, tiszta utcák, lassan sétálgató emberek. Még a sorban állás is megy morgás nélkül. Egyetlen egy morgós jelenettel találkoztam a közel két hét alatt, akkor is az egyik üzlet alkalmazottjától (Béééla, tudsz nekem szerezni egy kávét? :D... ) Semmi extra nem volt ott szerintem, ami itt ne lenne, de mégis sokkal több volt, mint itt valaha is lesz. Oké, az emberek zöme pihenni és lazulni megy oda, nyilván nem ott morog a munkahelyére, meg a világra, meg egyáltalán..
De ez nagyon hiányzik. Az összes pozitív energiámat vittem magammal ma reggel, de elég hamar kiszipkázták belőlem, mert elég hamar végighallgattam mindenféle sérelmet, sirámot. Van, ami nem változik. Ez tény. És vannak a menthetetlenek is, akiknek jót egyébként sem lehet.
Én mondjuk úgy döntöttem, nekem van egy csomó szép pillanatom elraktározva (azok a giccses Aranyhidak pl.), és bármikor elő fogom hívni. A látványt is, meg az érzést is.
És az úgy jó lesz nekem.

A munkába visszarázódás meg egy kicsit keményebb, mint gondoltam. De semmi vész, pár nap kell csak..  és újra minden a régi lesz.
Addig meg még mutatok egy mosolygós-napszemüveges-rózsaszín bikinist.. Merthogy ugye vágytam rá, hát meglett. :) A rózsaszín bikini is.

Ezt is megnyertem

Azt mondták ma nekem, hogy büntetni kéne, hogy én hétfő délben ekkora mosollyal az arcomon megyek dolgozni. Körülöttem csupa morcos-morgós arcú kolléga ült a buszon is, és jöttek szembe az öltözőben, a raktárban. Mindenkinek jutott az én mosolygásomból, mígnem aztán egy kolleganőm meg nem jegyezte, hogy ilyen nincs.. hogy én képes vagyok hétfőn így mosolyogni. Mikor még ráadásul délutánra mentem. Úgyhogy szerinte ezért minimum büntetést érdemelnék.
Hát szerintem meg minimum annyit megér a dolog, hogy megörökítsem, mert köztudottan a hétfő-utálók táborába tartoztam. Most meg ez így sikerült. Végül is.. nem volt min idegeskednem, menni kellett dolgozni, de nem hajnalban, hanem délután. Sütött a nap is, ráadásul azt is tudtam, hogy ugyan nem együtt mentünk Balázzsal (ő korábban ment egy órával ma), de többször is összefutunk majd odabent, és együtt fogunk hazajönni. És ez mindig jó. :) Amúgy így is volt. :)
Kicsit izgultam ugyan Patrikért, aki ma délután háromkor magyarból vizsgázott. Aztán kicsit összeráncoltam a homlokom, mikor fél ötkor még hiába hívtam, mert kaptam egy híváselutasító sms-t, hogy "Értekezleten vagyok, kérlek hívjon később.." Mondjuk vicces volt, még akkor is, ha tudom, hogy egy gyárilag beállított sms-szövegről van szó. Aggódtam érte, akkor már nem is amiatt, hogy sikerült, hanem hogy Te jó ég, reggel hétkor elment otthonról, és még nincs otthon.. biztos éhes, szomjas, fáradt, fáj a feje. (igazam is volt, kb. ebben a sorrendben) A vizsga ötös lett, bár elsütötte a hülye poént a telefonban, hogy "egyes". Azt csak elmotyogta a telefonban, végül mit húzott, úgyhogy csak Vörösmarty életét jegyeztem meg belőle. (de még minimum három mást is mondott)
Szóval, a vizsga ötös, a szokásos napi dörgés-villámlás-eső is megvolt, és még a munkanap is jól telt. Tanultam is valami újat, úgyhogy már nem mentem hiába.

És tudjátok e, hogy már ott tartunk, hogy

És már csak huszonkét nap, és kezdődik a nyaralás. 

Ezennel visszavonom az összes hétfő-megszólós megjegyzésemet, és bejegyzésemet. Mert nem is ezen a csóri hétfőn múlik. :) ;)

Az a helyzet,

hogy tökmindegy milyen nap volt ma, mert utáltam már korán reggel. Utáltam volna akkor is, ha történetesen épp szerda van. Reggel hat tízkor kelni eleve borzasztó dolog. De még úgy, hogy sötét van, szakad az eső, és fúj a szél, na, az mindennek a teteje. Kedvem lett volna hozzá, hogy azt mondjam, a mai nap akár el is maradhat, és a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább.
De persze nem maradt el, és csinálni kellett mindent, ami a mai nappal járt. Iskolába indítani mindenkit, dolgozni menni, stb. Túl vagyunk rajta.
Ami viszont a nap gondolata számomra, hogy egyre kevésbé vagyok jelen a jelenben. Folyton azon kapom magam, hogy már megint lemaradtam dolgokról. Nem tudok normálisan részt venni egyik gyerekem iskolai életében sem, és mérhetetlenül idegesít, hogy csak rájuk hagyatkozhatom akkor, amikor információt akarok megtudni. Azt látom, Roland mégsem úgy járja ezeket az iskolás napokat, ahogy én azt gondoltam, és néha felmerül bennem, hogy vajon mikor lesz már végre érett ehhez? Tudom, nem szabad összehasonlítgatni őket sem, és az élethelyzeteket sem, amiben épp voltunk, amikor a bátyjai elkezdték az iskolát, mégis bánatosan gondolok arra, hogy már megint csak neki nem tudom megadni azt, ami a többieknél még olyan természetes volt. Ha akartam, napi kapcsolatban voltam a tanító nénikkel, mert bármikor megtehettem, hogy bemegyek hozzájuk, amikor az iskola előtt vártam őket. Nos, éppenséggel megtehetném, mert a tanító nénik most is várnak szeretettel bármikor, csak épp sosem várom az iskola előtt. :(
Erikhez is rengeteg változás kellett részemről. Mert rájöttem, hogy mekkora nagy firma is ő. Ha valami kötelező, akkor azt utálja (de ez normális viselkedés egy tíz évestől szerintem), és morog, tombol, könyörög, hogy ne kelljen csinálnia. Ha ráhagyom a döntést, akkor nem tudja mit csináljon. Mert egyfelől szeretné azt csinálni, amiről tudja, hogy a felnőtteknek tetszene, másfelől nagyon menőnek érezné magát attól, ha csak úgy "dafke" nem csinálná. De egyik sem jó neki. Így aztán most az van, hogy elmondom az álláspontomat, és végül ő dönt. Vagy amikor sehogy sem sikerül, akkor eldöntjük együtt. Finoman rávezetem, miből mit profitálhat, és mit veszíthet. Működik, de nagyon fárasztó. És belegondoltam, hogy ez még rosszabb is lesz, mert még csak tíz éves.
Patrikkal pedig....hát kezd a helyzet fura lenni. Néha közlöm vele, hogy "úgy képen töröllek, hogy magam is megbánom", mert olyan érdekes angol humora van, amitől nekem néha a bicska nyílik a zsebemben. Szégyellős már a végtelenségig, és bevallom, nagyon fura nekem is, hogy a szemem előtt lesz az én kicsi fiamból egy férfi. Ijesztő, és pont úgy nem tudok vele mit kezdeni, mint ő. Egyébként még mindig a legkiegyensúlyozottabb a gyerekek közül, stabilan ugyanolyan egy csomó mindenben.
De mindez hosszú hónapok krónikája. És nem tudok túl sok mindent mesélni sem ezekről a hónapokról, mert csak a testem volt itt. Nagyon hamar össze kéne kapnom magam...

Hétfő, szeretni akarlak...

Azzal a szent elhatározással feküdtem le tegnap este, hogy tudomást sem veszek róla ma reggel, hogy milyen napra ébredünk, jókedvem lesz. Ez még reggel hat tízkor hellyel-közzel ment is. Mondjuk akkor még abban a lila ködben leledztem, amit a sikeres órára ébredés okozott. Meghallottam ugyanis ahogy a telefonom zenél. Ami nálam nagy szó, még akkor is, ha a maximum hangerőn van tíz centire a fejemtől. Van, hogy nem hallom.
Szóval, jól indult a reggel. Aztán szekrénypakolás közben folyamatosan romlott el a kedvem, mert ahogy cseréltem a nyári ruhákat az őszi-téliekkel, folyton morogtam, hogy minek nekem ennyi gönc, mikor úgyis csak azt a párat hordom. Mert van ugyan egy csomó másik, de valamiért egyszer megutáltam, és soha többet nem veszem fel. A rózsaszín, bolyhos belsejű garbó tök jó meleg, de megfulladok benne. A másik rózsaszín kötött pulcsi gusztustalanul ki van nyúlva. A kék pulcsi bolyhos, és nagyon kivágott lefagy a nyakam. A sálat meg utálom. A nadrágokról nem is szólva. Hosszú, bő, nincs hozzájuk cipőm, meg különben is. Amúgy a fent említett pulcsikon kívül minden más fekete. Meg sötétbarna. Nem túl változatos a ruhásszekrényem, cserében könnyű színek szerint rendet rakni benne. (na, el ne képzeljétek, hogy így van)
Aztán addig szórakoztam ezzel a mérgelődéssel, hogy már majdnem indulnom kellett. Megebédeltem, de nagyon utáltam minden falatot, mert enni sem szeretek, de egyedül meg aztán....
Indulás előtt két perccel kiborítottam a kávét.Úgyhogy még azt fel kellett takarítanom.
Ez az egész azt eredményezte, hogy végigrohantam az utat, hogy még odaérjek a suliba ebédet befizetni. (odaértem)
A munka sem volt a legfelemelőbb ma sem, pakolás, hajtogatás, és már azt is tudom, hogy a négynapos hétvége sem lesz négynapos. Hétfőn mennem kell. Mindegy.
Itthon két email várt. Nem leszek sem iskolatitkár, sem újságíró gyakornok.
Itt feladtam. És utáltam az egész napot.

Leküzdöm a hétfőt

Megküzdöttem ma ezzel a hétfő-ellenérzésemmel. Kisebb-nagyobb sikereim voltak e téren, és akadtak kisebb-nagyobb Garfield-os visszaeséseim is, amikor azt morogtam magamban, na igen, mit is várhat az ember egy hétfőtől? De már múltkor is elhatároztam, hogy elegem van a hétfő-utálatból, úgyhogy szépen le fogom győzni. Amúgy is ilyen győzni akarós korszakomat élem, és hát menjünk biztosra, választottam egy olyat, amivel nagyot nem lehet bukni, mert hétfő minden héten van, és előfordulhat, hogy valamikor valami jó is történik. Amikor pedig ez megtörténik, akkor pedig majd jó sokszor előszedhetem, és emlékezhetek rá, és jól az eszembe véshetem, hogy az is hétfőn volt.
De nem könnyű ám megszeretni. Mert rögtön azzal a hatalmas hátránnyal indul, hogy két nap itthonlét után reggel időre kell kelni, mert menni kell mindenkinek a dolgára. Ez így, hogy reggel hatkor még sötét van, annyira nem esik jól. Viszont cserében megvan az az előnye mondjuk a péntekkel szemben, hogy ilyenkor még minden elő van készítve, mindenkinek a ruhája, tolltartója, minden aláírva (igen, eszembe jutott), úgyhogy lehet ráérősen is csinálni mindent.
A mai hétfő azzal is hátrányban volt, hogy reggel mindösszesen csak egy fok volt. Gondoltam rá, hogy kitárok ajtót-ablakot, ugyan jöjjön már be, ne árválkodjon odakint egymagában. Mert azért az nagy előny volt, hogy idebent akkor még 23 fok volt (nem, nem fűtünk még). Ha még odakintről az az egy is bejött volna.... :)
A legnagyobb hátránya a mai hétfőnek az volt, hogy egész nap dolgoztam. És ezt nem is sikerült átfordítanom semmivel, mert nem ott és olyat dolgoztam, amit igazán szerettem volna.
Ennek ellenére, ma, ezen a hideg hétfőn sokkal többet mosolyogtam, mint szoktam. Már csak azért is... mert a végén úgyis én fogok nyerni. De az a hétfőnek is jó lesz ám, ha szeretjük egymást. :D