Hétfő, szeretni akarlak...

Azzal a szent elhatározással feküdtem le tegnap este, hogy tudomást sem veszek róla ma reggel, hogy milyen napra ébredünk, jókedvem lesz. Ez még reggel hat tízkor hellyel-közzel ment is. Mondjuk akkor még abban a lila ködben leledztem, amit a sikeres órára ébredés okozott. Meghallottam ugyanis ahogy a telefonom zenél. Ami nálam nagy szó, még akkor is, ha a maximum hangerőn van tíz centire a fejemtől. Van, hogy nem hallom.
Szóval, jól indult a reggel. Aztán szekrénypakolás közben folyamatosan romlott el a kedvem, mert ahogy cseréltem a nyári ruhákat az őszi-téliekkel, folyton morogtam, hogy minek nekem ennyi gönc, mikor úgyis csak azt a párat hordom. Mert van ugyan egy csomó másik, de valamiért egyszer megutáltam, és soha többet nem veszem fel. A rózsaszín, bolyhos belsejű garbó tök jó meleg, de megfulladok benne. A másik rózsaszín kötött pulcsi gusztustalanul ki van nyúlva. A kék pulcsi bolyhos, és nagyon kivágott lefagy a nyakam. A sálat meg utálom. A nadrágokról nem is szólva. Hosszú, bő, nincs hozzájuk cipőm, meg különben is. Amúgy a fent említett pulcsikon kívül minden más fekete. Meg sötétbarna. Nem túl változatos a ruhásszekrényem, cserében könnyű színek szerint rendet rakni benne. (na, el ne képzeljétek, hogy így van)
Aztán addig szórakoztam ezzel a mérgelődéssel, hogy már majdnem indulnom kellett. Megebédeltem, de nagyon utáltam minden falatot, mert enni sem szeretek, de egyedül meg aztán....
Indulás előtt két perccel kiborítottam a kávét.Úgyhogy még azt fel kellett takarítanom.
Ez az egész azt eredményezte, hogy végigrohantam az utat, hogy még odaérjek a suliba ebédet befizetni. (odaértem)
A munka sem volt a legfelemelőbb ma sem, pakolás, hajtogatás, és már azt is tudom, hogy a négynapos hétvége sem lesz négynapos. Hétfőn mennem kell. Mindegy.
Itthon két email várt. Nem leszek sem iskolatitkár, sem újságíró gyakornok.
Itt feladtam. És utáltam az egész napot.