Utolsó

Annak, akinek a hócipője tele van a nyaralásról szóló mindenféle beszámolóimmal, jó hírem van. Ez az utolsó nyaralós esténk. Mondhatnám, hogy már csak egyet alszunk, és megyünk haza. De azért nem mondom ezt, mert ennek most csupa szomorú felhangot tudok csak adni.
Nem vagyok benne biztos, hogy képes leszek igazán jól megfogalmazni ezt az egész mindenséget, ami bennem van épp, de azért megpróbálom.
Úgy indultunk neki ennek az egész nyaralásnak, hogy lesz, ami lesz, pihenünk. És lett, ami lett, pihentünk. Persze, kirándulhattunk volna többet, mert éppenséggel felfedezhettük volna az egész Balaton-partot, kismillió kiránduló-hely van errefelé, rengeteg látnivaló, amit még mi sem láttunk. Lehet, hogy a jövő héten már majd bánni fogjuk, hogy valahova nem mentünk el végül, de az a helyzet, hogy pihentünk. Csak és kizárólag ez volt a feladatunk, mert éppenséggel mindegyikünk baromi fáradt volt fizikailag is, meg szellemileg is. Azt nem mondom, hogy átlustálkodtuk a napokat, mert nem igaz. Jártunk erre-arra, leginkább a strandra kísérgettük a gyerekeinket, ettünk jókat és finomakat, néztünk filmet, söröztünk, cidereztünk, jókat röhögtünk, és már el is telt a tizenhárom nap. Egy szempillantás alatt jóformán.
Most, így az utolsó estén még el szeretném Nektek mesélni- anélkül, hogy az illetőt nevesíteném (nem azért, mert nem érdemelné meg, hanem mert nem akarom zavarba hozni)- hogy milyen végtelenül hálás vagyok annak az embernek, akinek a jóvoltából ennyi ideig élvezhettük zavartalanul a Balatont. Nem jöhetett volna ez létre, ha nem ennyire nagylelkű velünk. Próbáltam neki is megfogalmazni, és próbálom Nektek is, hogy mennyire megható számomra, hogy valaki, aki nem rokonom ennyire önzetlen legyen velem. Nem vagyok ehhez szokva, és még mindig zavarba ejt a gondolat, hogy csak nekünk, csak azért, mert azok vagyunk, akik. Az év legfelhőtlenebb napjait köszönhetjük neki, és biztos vagyok benne, hogy még majd a karácsonyfa alatt is emlegetjük ezeket a napokat. Ugye, nem megy ez nekem.. Úgyhogy lehet, hogy csak annyit mondok neki így, nagy nyilvánosság előtt is, hogy KÖSZÖNÖM.
Kicsit hangolódom egyébként már az otthoni dolgokra. Várom, nagyon-nagyon várom a pillanatot, amikor majd a kutyáink észreveszik, hogy megérkeztünk. Fogalmam sincs, mit szólnak majd. Vajon kitörő örömmel fogadnak bennünket, vagy "szóba sem állnak velünk", amiért ennyi időre leléptünk?
Ezerszer tudatosítottam magamban, hogy hétfőn hajnalban dolgozni kell mennem. Jelen pillanatban el sem tudom képzelni, de majd ráhangolódok holnap este. Muszáj lesz.
Nem tudok egyébként kiragadni egy napot sem, hogy melyik volt a legjobb, mert mind az volt. Egyszeri és megismételhetetlen pillanatok, mind-mind itt vannak bent elraktározva, hogy majd a nehezebb napokon elővegyem, és lapozgassak közöttük. Ezerszer is meg fogom még magamban mosolyogni a pillanatot, amikor Rolira rátámadt a hattyú-mama, ahogy közeledett feléjük. (és Roli azóta sem mer a közelébe menni sem). Minden kávézásunknál eszembe jut majd, hogy nemrég ott ittuk a teraszon. Ahogy minden vonathang is arra fog emlékeztetni, ahogy a fiúk figyelték, mikor melyik vonat jön, és milyen mozdony húzza.
És bent is eszembe fog majd jutni a boltszámokról, hogy én bizony nemrég itt vásároltam...
Jó volt. Szép volt. És akár maradnánk is... bármeddig, akármeddig.. ha tehetnénk...
De remélem, Boglár visszavár majd. Mert mi szívesen jövünk majd újra.. bármikor, bármeddig.. ha tehetjük.

Ma is képek

Meg megint kevés szöveg csak. Ennek két oka van. És egyik sem az, hogy elakadt volna a szavam, mert igazából arra még nem nagyon volt példa.

Az egyik ok, hogy az este irtó jó buli volt nálunk, és én rettenetesen keveset aludtam. Azt a keveset is több részletben. A jó bulit átvitt értelemben kell értelmezni, mert tulajdonképpen sem buli, sem jó nem volt. Megjelentek a százlábúak az este. Ebben semmi rendkívüli nincs, voltak tavalyelőtt is, csak akkor kevésbé zavarták a fiaimat. Jó, mondjuk a zuhanyzóban kezdték a zaklatást, aztán hol máshol folytatták volna, mint a "gyerekszoba" falán, közvetlenül az ágy mellett? Nekik jó buli lehetett, mármint a százlábúaknak, mert csak szaladgáltak vidáman a falon, mi meg vigasztalgattuk a sikító-rettegő anyámasszonykatonáit gyerekeinket. A vége az lett, hogy még éjjel egykor is őket őriztük, mert nélkülünk nem alszanak.. reggel meg már negyed hétkor ültek az ágy szélén, hogy "Anyaaaaa, keljünk, mert elmegy a vonat."
Szóval ez az egyik okom.
A másik pedig, hogy ma kirándultunk. Volt A és B verzió. Különféle okok miatt Erik választhatott, hogy melyiket szeretné, ő az A-t szavazta meg, hogy vonattal menjünk Siófokra. Igazából mindenki másnak a B-hez volt kedve, de sebaj.. mentünk tehát vonattal Siófokra. Tök jó volt amúgy, bár a vonat erősen felejthető, és csak az ilyen vonatőrülteknek nyújt igazi élmény, mint Erik. De már ezért megérte.
Végül innen hazaértünk ebédre.. hogy aztán délután mégis elmenjünk a B verziós kirándulásra is. Elmentünk Szántódról Tihanyba komppal, majd onnan Zánkára, ahol megnéztük városunk táborát (Patrik még sosem járt ott, és Roli sem), majd vissza komppal Szántódra, onnan újra Siófokra (muszáj volt visszamenni, olyan finom péksüteményt ettem ott délelőtt). Zamárdiban láthattuk a BalatonSoundra érkező óriási tömeget, ami amúgy egy élmény, hogy ennyi ember a Balatonparton, másrészt elképesztő, hogy ennyi pénzért is ekkora tömegek mennek, harmadrészt félelmetes, mert mindenkinek piásüveg van a kezében.. Délután ötre értünk haza, hullafáradtan. De azért még lementünk a partra, és a fiúk fürödtek is egyet, mert csak a levegő hűlt le egy kicsit, a víz nem.
Most meg, még megmutatom a képeket (amiket ezúttal Balázs fotózott, én csak "elloptam" tőle), és bedőlök az ágyba.

Siófok, Fő tér (a háttérben Széchenyi)

Szántódrév

Valahol a Balaton közepén találkoznak a kompok

Na mit láttam ma?

Nem csak én, mert velem együtt még mindenki, aki ma kora délután a strandon múlatta az időt.
A hét elején (vagy az még a múlt hét volt?) a vihar kidöntött a strandon lévő sziget szélén egy fát. Épp előtte nap jegyeztük meg, hogy milyen érdekes is, hogy épp ott áll az az egy szem fa, nagy magányosan, ám látszólag nagyon stabilan. Hát.. sajnos elkiabáltuk, mert másnap a fa már nem állt, hanem az oldalára fekve találtuk.
Minden bizonnyal veszélyes lehetett ott, mert ma azt láttam, hogy a strandoló törzsközönség (nyilván helyi lakosok amúgy) egy része elindult be a sziget felé. Motoros fűrészekkel, kézifűrésszel, idősebbek, fiatalok, és gyerekek is. :)
Aztán kivágták. Először a lombkoronáját, és ugye a kis vékony ágait. Amiket aztán szépen kihoztak a vízen keresztül.
Eltartott vagy két órán keresztül. De megcsinálták. :)
És aztán, levezetésképp játszottak egy strandfoci-meccset a füvön.

Őszintén? Tök jó volt látni egy efféle összefogást, és közös munkát. :)

Van képem hozzá

Egyszer említettem már, úgy ezer évvel ezelőtt, hogy majd megbánjátok még, hogy az én okos telefonom nem csak okos, hanem szép képeket is tud. Sőt, ilyenből (mármint okosból és jól fotózóból) rögtön három is előfordul a mi házunk tájékán. Én már akkor tudtam, hogy ritkán ugyan, de előfordulhat, hogy majd kevesebbet beszélek, mint amennyi fényképet mutatok. Mint pl. most.

Szerény, de azért boldog mosoly

Na jó, azért Neked mosolygok...

Nagyon komoly. Nagyon menő. 

Giccs... de nem lehet vele betelni

Mondom... lehetetlen abbahagyni..(a fotózást is)

Mindjárt lemegy...

Na, ez a nem semmi.. mojito, Aranyhíd, naplemete, Balaton... 

Bár.. lehet, hogy jobban szeretitek, ha nem beszélek annyit. :D És a végére hagytam egy bónusz (kicsit csúnya) képet. A könyökömről kötés nélkül. Elárulom.. fáj. Nem kicsit. De kibírom, kibírom... és még akárhányszor lenyúznám cserébe azért, ha itt lakhatnék az év egészében. :)

Nagyot koppant akkor....

Mi így..

Ma este nem vagyunk jóban a technikával. Nagyon nem. És mostanra már kellőképp fel is idegesített, úgyhogy elszámolok tizenötig, hogy ne mondjak csúnyát, amiért nyolcvanharmadszorra léptem be (ez persze költői túlzás), mire végre kegyeskedett velem együttműködni.
De a bluetooth-t sehogy sem tudom életre kelteni, mert egész egyszerűen sztrájkba lépett, és nem hajlandó bekapcsolni. Úgyhogy a telefonomét is kikapcsoltam, és akkor most mégsem mutatom meg, hogy tényleg semmi aggodalomra okot adó nincs a könyökömmel. Lenyúztam a bőröm egy kicsit, és persze, még fáj, és naná, hogy Murphy is velem van megint, mert vagy a fájós könyökömet ütöm be, vagy a fájós ujjamat. De ez  lehet, hogy csak azért van, hogy minél többször lássam a csillagokat. :)

Egyébként az jutott eszembe, hogy itt sajnálgatom a balatoni vendéglátósokat, hogy mennyien bezártak, holott pont az ilyen "mifajtánk" miatt is kénytelenek. Mert mi bizony itt sem élünk sokkal nagyobb lábon, mint odahaza. Nem veszünk a strandon lángost, palacsintát, fagyit, kukoricát. Nem eszünk-iszunk lépten-nyomon. Nem ülünk be egy korsó sörre. Helyette elmegyünk a sparba, a lidl-be, a tesco-ba, és bevásárolunk. Bepácoljuk a húst, és megsütjük. Megvesszük a sört, behűtjük, és megisszuk. (najó, már aki)
Belefér némi kilengés persze, mert nyaralunk, így például két nap is átmentünk a közeli vendéglőbe menüt enni. Finomat főztek, ráadásul a gyerekek is megtapasztalták némileg az étterem-feelinget, meg egy pár hozzá tartozó etikett-et (ne könyökölj az asztalra, nem illik............., nehogy elhozd a blokkot, nem illik..) , de minden nap nem fér bele ötünknek. Mert hát ahhoz már nagyok, hogy ne kelljen mindenkinek egy egész adag. De ha meg kiszámolom, hogy mibe kerül (pedig nem drága) ötünknek, akkor inkább azt mondom, főzzünk mi, mert ennyiből két napig bőven jóllakunk.
Ez egyébként szerintem semmit nem von le a nyaralás értékéből. Sőt, pihenni is lehet mellette, mert nem kell dolgozni menni, és vagy előtte, vagy utána hamar lezavarni a vásárlást, főzést, meg mindent.

Aztán majd egyszer ki tudja.. lehet, hogy megváltozunk, és másképp lesz. :)

Nem bottal..

Van az a mondás, hogy Isten nem bottal ver. Ugye ismeri ezt mindenki, nem kell hozzá külön magyarázat. Nos, tényleg nem.. Mondjuk már párszor megtapasztaltam, de mindig csak olyankor kapok igazán észbe, mikor már itt az újabb..
Jókat röhögtem az elmúlt napokban a fiaim különböző bénaságán. Ki a Balatonba esett ruhástól, ki nekiment a annak a bigyónak, ami azért van a strand bejáratánál, hogy autó ne tudjon bemenni, ki a biciklinek ment neki. Mindenkinek volt már valami bénulás a rovásán, csak nekem nem. Amitől azért is hízott a májam, mert köztudottan én vagyok az, aki a legbénább mindőnk közül, és velem fordulnak elő lehetetlenebbnél lehetetlenebb dolgok.
Most sem történt ez másképp. Mert naná, hogy csak rajtam maradt látható nyoma annak, ami történt. Ma ebéd után a strandra indultunk, mikor én még hátraszaladtam a hátsó teraszra, de már körbe kellett mennem, mert belülről bezártuk. Elindultam, és leléptem az ajtó elöl. Azt gondoltam, ott a lépcső, így aztán csak ilyen lépcső-lépés-méretűt léptem... csakhogy lépcső az nem volt. (illetve van, csak épp a másik oldalon) Hogy orra ne essek a betonon, próbáltam visszaszerezni az egyensúlyomat, úgy kb. kézzel-lábbal kapálóztam (épületes látvány lehettem, belátom). A kézzel kapálózás volt a legsikeresebb, mert a könyökömet végighúztam a ház falán. Amúgy lendületből.. ahogy azt illik.
Úgy látszik, mostanában az első sokkos reakciók nem váltanak ki belőlem fájdalmat, mert most sem éreztem, hogy fájna, csakúgy mint múltkor mikor az ujjamat grilleztem (ami amúgy még mindig gyógyulgat). A strand felé menet már éreztem, hogy hú de ég. Odanéztem, vérzik. Visszajönni már nem akartam, gondoltam, majd a strandon kérek a Vöröskeresztesektől (merthogy ők mindig ott vannak) egy ragtapaszt rá, és kész. Ahha... hát ez ennyire nem volt egyszerű. Mert ránéztek, felszisszentek, majd közölték, hogy ők inkább kötöznék. Hát mondom, jó, legyen. Két fiatal volt, egy fiú és egy lány. Szakszerűen lefertőtlenítették, én egy kicsit kevesebbel is elégedett lettem volna, mert úgy csípett, hogy most már megértem a gyerekeimet, mikor sziszegnek és jajjgatnak a betadine-ozástól. Aztán pedig újra lefertőtlenítették. Majd bekötözték. Egy egész csomag kötszerrel. :D Elláttak még jó tanácsokkal (ne menjek a vízbe négy órán át), majd kitöltötték az ellátó lapot, amit alá is írtam, és a másolatot meg is kaptam. Majd utamra bocsátottak.

Pedig csak egy horzsolás

A kötést pár órán keresztül bírtam, de aztán leszedtem, mert nagyon szoros volt, és nem bírtam tőle behajlítani a kezem. Raktam rá ragtapaszt. 

A kárörvendés nyomát meg magamon viselem most egy darabig.. úgyhogy ezentúl kétszer meggondolom kit röhögök ki.. :D 

De azért magamon jót röhögtem ám.. az ér, nem? :D

Mindenféle

Jelen pillanatban nehéz lenne rózsaszín ködös álmokról írnom, meg csupa hepiszánsájn dologról mesélnem, mert az én három fiam elég rendesen próbára tette az idegeimet ma este. Ó, semmi különleges nem történt (még pont az hiányzott volna), csak hozták a formájukat. És ez mostanában úgy néz ki, hogy Patrik a tegnap is emlegetett angol humorával beszólogat, vagy simán csak tesz egy-egy megjegyzést, Erik mindenbe belekotyog, és amúgy meg próbálja utánozni a bátyját, Roli meg vagy énekel valami épp aktuális rap-slágert, vagy annak a paródiáját. Mindhárman komoly hangerővel rendelkeznek külön-külön is, így együtt meg aztán fenomenális az élmény. Amúgy amikor nem idegesít mindez halálra, akkor én magam is jókat röhögök rajta, de ma épp a halálra idegesítős hangulatomban voltam. Így jártam. Mert ez őket a legkevésbé sem zavarta.
Én meg arról álmodoztam, hogy milyen jó is volt, amikor még naphosszat garázst építettünk építőkockából, meg állathangokat utánoztunk a mesekönyvet lapozgatva. Sőt, most épp azt is visszasírom egy kicsit, amikor egy órán keresztül kellett sétálgatni ahhoz a babakocsival, hogy esetleg egy fél órát aludjon.
Jó, hát az idő mindent megszépít, tudom én. Majd tíz év múlva biztos nosztalgiával fogok visszagondolni erre is, amikor még ilyesmiket csináltak, mert mondjuk legalább a közelemben voltak, és nem ki tudja hol valakivel.
Bár Erikről már tudjuk, mert ma elárulta, hogy ő először megtanul nagyon jól angolul, aztán kimegy Svájcba (nem érdekli, hogy ott elsősorban németül beszélnek), és lesz egy hajója is (Svájcban.. :D :D), meg egy csomó pénze, és azért majd visszajön ide is. Nem tervezi, hogy megnősül, pedig ma ráléptem a sarkára, ami ugye azt jelenti, hogy megérem az esküvőjét. Én remélem, hogy nekem lesz igazam, és nem marad egyedül. A többivel meg csak megbarátkoznék. (nehezen.. )

Az  pedig több, mint döbbenet, és elkeserítő, hogy mennyire kevesen vannak a Balatonon. Nem csak a strandok jó szellősek, de akármerre megyünk, mindenhol zárva vannak a vendéglátó egységek, kint van a kiadó-eladó tábla. Lépten-nyomon üresek a nyaralók, sehol nincs tömeg, vagy sorban állás. Persze, tudom, hogy nagyon kevesen jutnak el nyaralni, azt is tudom, hogy egy csomóan inkább Horvátországba mennek (mert állítólag ugyanennyiből meg lehet úszni) csak fura. Ha ez így megy tovább, alig tizenöt év múlva üres lesz a Balatonpart? Csaknem..

Pihi... pihi... pihi

Az a szó, hogy nyaralás, mindenkinek mást jelent, még akkor is, ha mindenkinek ugyanazt egyébként. Már csak azért is, mert annyi minden belefér...
Nekem most azt jelenti, hogy minden percet arra szánok, hogy pihenjek. Semmi felesleges pakolászás, vagy házimunka, sőt... Tudom, hogy mi mindenen vagyok túl az elmúlt pár hónapban, és őszintén szólva van mit kipihennem. (és nem csak nekem) És azt is tudom, hogy rögtön azután, hogy letelik a szabi, őrült hajsza vár rám odabent, úgyhogy nem árt előre is pihennem. Mondjuk azt nem nagyon lehet, de remélhetőleg legalább az elmúlt időszakot magam mögött hagyom ebből a szempontból.
Nem vágyom tehát most nagy kirándulásokra, ma még kicsikre sem, de ez akár változhat is, ahogy nő bennem a kipihentség-faktor. Nem vágyom semmi különösre, csak úgy lenni.
Ehhez meg aztán minden adott.
Azt mondjuk sokért nem adnám, ha a fiaim kicsit kisebb hangerővel lennének, vagy kicsit kevesebbet veszekednének, sőt, az sem lenne baj, ha egyáltalán nem veszekednének, piszkálnák egymást, szólnának be a másiknak. Kicsit tudnám nélkülözni Patrik roppant egyedi, ámde legalább ennyire fárasztó angol humorát (komolyan mondom, ha minden kötél szakad, majd ő lesz a következő Galla Miklós :D)
A Balaton még nem a szívem csücske. Úgy bokáig találkoztunk ma. Elegünk is volt egymásból hamar. Ő gondolta magában, hogy milyen finnyás egy h.p. ez a nő is, én meg gondoltam, hogy na, barátom.. nem elég, hogy iszapos vagy, meg hínáros, még hideg is? Hát köszi, akkor majd csak nézlek. Nézni viszont jó. Mert van valami megnyugtató ebben a hatalmas víztömegben, még akkor is, ha egyébként épp a hatalmassága miatt elég félelmetes is. Különösen szép olyankor, mikor megy le a nap. Ilyenkor vannak olyan pillanatok, amit semmilyen fényképezőgép, vagy szuperokos telefon sem tud visszaadni. Ezek ilyen retinába égett pillanatok.. mondjuk ma este, mikor Erik jött kifelé a vízből (ja, nekik nem hideg), mögötte a naplemente, ahogy aranyszínűre festette épp a tavat. Valami fantasztikus pillanat volt. Akkor ott simán elhittem, hogy Eriké az egész világ. :)

Csak a kutyák ne hiányoznának így... vannak ugyan hírek róluk, enni ettek, de Freddy egész este csak feküdt, és nézte az ajtót. A csukott ajtót. :( Azért remélem tudja, hogy nem hagytuk ott örökre. Mondani mondtam neki... na de vajon érti ő azt, hogy jövünk majd? Mióta csak megérkezett hozzánk, még sosem volt ilyen, hogy napokig ne lett volna vele egyikünk sem. Artira meg gondolni sem merek. ... Az én lelki klónom.. biztosan megviseli. És ahogy ismerem, kutyanyelven vigasztalgatja a kicsit, hogy ne féljen, Ő ott van vele, még ha mi, gonosz emberek, ott is hagytuk őket. De átvészelik, tudom.. okosak, meg minden.. meg amúgy hülyeség is így aggódni két kutyáért, mintha csak a gyerekeim lennének.

0. nap

Hogy is kezdjem... hát végül is úgy, hogy NYARALUNK. Ez a nulladik nap, mert még a lefixálthoz is hozzácsaphattunk végül még egyet, mert ez így jó nekünk.
Nem volt semmi a nap, még akkor sem, ha végül én ma már nem dolgoztam (merthogy tegnap azt mondták, ha elég lesz, amit átveszek, akkor mehetek ma is, így aztán ha már.. akkor mindent átvettem, amit csak lehetett...). Mondjuk tegnap jól le is zombultam az alatt az egy nap alatt, meg aztán tudtam is, hogy nem muszáj mindent elpakolnom egy nap alatt, így hát mindent hagytam szépen ma délelőttre. Hatkor keltem, mert még mostam két adagot, azt ugye ki is kellett teregetni, meg meg is kellett száradnia, mire indulunk. Balázs még dolgozott, nem is akármilyen fontos munkája volt, de délre ígérte magát.
Lényeg a lényeg, addigra mindent összepakoltam. Bőrönd, táskák, kisebbek, nagyobbak... Balázs konkrétan majdnem sarkon fordult mikor meglátta... de egyszerűen képtelenség volt kevesebbet pakolni, mert ilyenkor látszik igazán mekkora gyerekeink vannak.. az ő ruháik pont akkora helyet foglalnak, mint a mieink. :D :D :D Aztán ezen a cucc-kérdésen is túlestünk (nem vagy normális, komolyan mondom, hogy nem vagy normális, ennyi cuccot..:D D :D), meg be is fért a kocsiba (ezért van ekkora autónk többek között), és végre el is indultunk.
Túl azon, hogy az út egy részében egymáshoz sem szóltunk, azért jó volt. Na épp Boglár előtt énekelt nekem egyet ByeAlex is a rádióból, amit aztán kísért a gyerekkórus is hátulról (jó, Patrik nem.. pedig komoly basszus jött volna belőle, az biztos), úgyhogy gondoltam, na azért ez már csak jó lehet.

Itt minden az az ismerős jó, ahonnan már most tudom, nem akaródzik majd hazamenni, de szerencsére még soká lesz a hazaindulás. Kipakoltunk, belaktuk, majd aztán szegény ház egész télen az én gyerekeim hangját nyögi.. :D :D
Megvolt az első röhejes baleset is... ki mással történt volna, ha nem Rolanddal, aki ruhástól esett a Balatonba, mert annyira nézte a Ferrari-s vizibiciklit. Szegény.. az egyik pillanatban még jött, a másikban meg már ugrott is kifelé onnan, és csak a csobbanást hallottuk. Nagyon sérelmezte, hogy mindannyian kinevettük (nem lehetett nem nevetni, na), így aztán haza is kellett jönni (meg amúgy is fázott a vizes nadrágban), hogy aztán majd vacsora után menjünk még egyet sétálni, meg fagyizni.

Freddy és Arthur sajnos otthon maradtak, és bevallom, nagyon hiányoznak, és titokban még egy kicsit sírtam is értük.. remélem, azért esznek majd így is, hogy más adja nekik.

Ja, és én már azt is tudom, mit hagytam otthon. Persze, hogy valami fontosat. De majd intézkedem, hogy utánam jöjjön..

És a nulladik napot követi majd még 12. :) Mi minden lesz itt, ha így indult...

Hazajöttünk

...pedig nem nagyon akaródzott a dolog. De egyszer minden véget ér, így ez az idei nyaralás is. Tegnap este nagy csinnadrattával elköszönt a nyár is tőlünk egy időre (remélem azért nem hosszú időre), dörgött, villámlott, ömlött az eső. Még ma reggel is erre keltünk... De mire végleg összepakoltunk, elmosogattunk, felmostunk, kitakarítottunk mindent, a nap is kisütött, gondolom úgy döntött, mégis inkább mosolyogva menjünk, mint esőben, búslakodva. :)
Mindenki a maga vérmérséklete/érzése/gondolatai szerint búcsúzott el a nyaralástól, Roli nem felejtett el még a tévétől sem elköszönni.. :) Erik az utolsó vonatot is megnézte, Patrik még aggódva körbejárt, mindent elraktunk e, Balázs és én külön-külön minden helyiségbe újfent bekukkantottunk. Jó ürügy volt az ellenőrzés, de sokkal inkább emlékgyűjtés volt. Jól bevéstünk újra minden pillanatot, mert csak az marad. Igazi lúzerek vagyunk ugyanis, mikor máskor menjen végképp tönkre a fényképezőgép, ha nem akkor, amikor nyaralunk? Így fotó nem lesz (talán kettő sikerült, de még nem tudtam kideríteni), csak idebent maradnak az érzések, meg az emlékek. Azok is, amikor megígértem, hogy összepakolom valamelyiket/mindet/magamat és felrakom a hazafelé tartó vonatra. :D Ilyen is volt.
De sokkal több olyan pillanat, amire majd jó lesz visszaemlékezni, és táplálkozni belőle a szürke hétköznapokon. A teraszon ebédelés, vacsorázás hangulataira, arra, ahogy a háromból kettő gyerekünk egyszerre tanult meg keresztrejtvényt fejteni, ahogy Roli wc-papírra írkálta angolul, hogy "Mother, father thank you for holiday". :)
Hazafelé Szántódnál felmerészkedtünk a kompra (majdnem betojtam, mert épp esett is, és fújt a szél is), ez is egy elraktározandó élmény. :) Veszprém felé jöttünk, Balázsnak volt ott elintéznivalója. Ezzel a kerülővel négy órán keresztül jöttünk, így volt időnk akklimatizálódni. Végül már majdnem vártuk is, hogy hazaérjünk. :)
Mostanra (este háromnegyed tizenegy) már mindent kipakoltunk, szennyestartó kétszer van dugig.. Minden ismerős, és mégis furcsa.
A kíváncsiaknak pedig elárulom, ugyanannyian jöttünk haza is, mint ahányan mentünk. És ez tízezer százalék. :P
Holnap egy dokis találka délelőtt.. aztán egy ovis délután.. szóval minden folytatódik, ahogy eddig. De semmi sem lesz ugyanolyan még egy darabig. Azt például el sem tudom képzelni, hogy még majd dolgozni is kell menni jövő héten.. mert mi is az a munkahely? :D

Pár jó tanács

Ha nyaralni/strandolni indulsz három 14 év alatti gyerekkel, akkor:
- mindenképp több játékot csomagolj, mint ruhát (mosni mindenhol lehet, de ha unatkoznak, az felér egy halálos ítélettel)
- ne rakj fel műkörmöket, mert kilyukasztod vele az úszógumit
- ugyanannyiszor lesznek éhesek/szomjasak, mint bármikor máskor, őket nem zavarja, hogy 38 fok van árnyékban
- nem fognak idegen helyen elmozdulni mellőled, mert beszariak nem tudják mi hol van/merre van/félnek a sötétben, stb.
- nekik a nyaralás nem azt jelenti, hogy pihenünk, sokáig alszunk, hanem tombolnak, mozognak
- a víz akkor sem hideg, ha épp tombol a szél
- ülni és bámulni magad elé unalmas
- a vonat pontosan félóránként is ugyanolyan érdekes, még akkor is, ha már sokadik napja nézik
- a fagyizó emlegetésével lehet őket motiválni sétára
- teljesen hülyének néznek, amiért neked nem alternatíva a víz alatt úszkálás, valamint képesek kórusban röhögni attól, ahogy a lábadra tekeredő hínártól undorodsz
Ja, és hogy tudd, pont ugyanannyiszor hangzik el minden nap, hogy "anyaaaaaaaaaaaa", mint ha otthon lennél...
De ha van pár perced, amikor kivételesen mindenki békén hagy, akkor mindenképp használd ki arra, hogy gyakorlod a fedettpályás távolbanézést, strandon ez tovább fejleszthető a szabad ég alatti távolbanézésre. De kiválóan alkalmasak a nyaralások/strandolások azoknak a beszélgetéseknek a lefolytatására is, amikre otthon nincs alkalom. (mert mondjuk rohanni kell dolgozni)
Mindenesetre, innen a Balaton partról jelentem, hogy akár haza sem megyünk.... :) Meg tudnánk szokni a teraszon ebédelést/vacsorázást, a kötetlen időbeosztást, arról nem is beszélve, hogy micsoda távolságokat tud megtenni az ember egy házon belül... de kicsi lesz az otthonunk, ha hazamegyünk. :)))

Na mit csinálunk?

Elmondjam? Kíváncsiak vagytok rá?

Énekeljen helyettem inkább Judit és a zenemanók (sose növöm ki őket)... én meg majd jelentkezem azért menet közben néha-néha..
Annak a kedves valakinek, akinek pedig mindez köszönhető, egyszer, remélhetőleg viszonozni tudjuk majd ezt a hihetetlen nagylelkű ajánlatot. :))

A jelentkezésig pedig legyetek jók... :)))