Majdnem visszafeküdtem...

Olyan hülye dolgaim vannak, hogy néha saját magam is a falnak megyek magamtól. Miután tegnap este kis engedelmesként bevettem az emelt adag gyógyszeremet, reggel úgy ébredtem, mintha egész tegnap egyfolytában ittam volna. De mondjuk lehet, hogy az nem ilyen, még sosem rúgtam be. :) Ennek megfelelően kellőképpen imbolyogva és szédülősen pakoltam még be Patriknak a tegnap elcsomagolt ruhák után ma a kajás szekciót. Tulajdonképpen igazán hálás is vagyok az előrelátásomért, mert minden elő volt készítve, elég volt csak gépiesen csinálni, gondolkodást nem igényelt.
Elsőszülött fiam úgy láttam, alig várja, hogy a kapun kívül legyen, nehogy még eszembe jusson esetleg egy vékonyabb kabátot rászuszakolni, vagy egy újabb intelem, jó tanács hangozzon még el. Egy futó puszival búcsúzott, majd hívlak elköszönéssel, és már ott sem volt.
Akkor legszívesebben lerogytam volna a kanapéra olyan vízszintes helyzetben, de erre nem volt idő, készíteni kellett a kis bőgőmasinámat királyfimat az oviba. Érdekes higanymozgásnak éreztem a járásomat, miközben mentünk, és odafelé még elhatároztam, hogy ha hazaérek, lefekszem, mert én ezt nem bírom.
Naigen... mire visszaértem, lejárt a mosógép, amit minden bizonnyal én indítottam el, mert ez az én szokásom, de nem emlékeztem rá. Mindegy, ha már így alakult, akkor kiszedtem, kiteregettem, és még egy adagot elindítottam. Közben Eriknek is adtam reggelit, a kutyákat is újra kiengedtem a hátsó udvarba a dolgukat végezni. Az utolsó ruháknál újfent eldöntöttem, hogy amint végzek, lefekszem.
Bejöttem, de eszembe jutott, hogy meg kell néznem valamit az interneten. Úgyhogy leültem. Aztán kimentem a konyhába, ránéztem a kőre, és már pakoltam is fel a székeket, hogy felmossak.
Mire felszáradt, újra mehettem teregetni. Tele volt a kötél a száradó ruhákkal, gondoltam, na, végeztem, most de jó lenne végre letenni a fejemet, mert olyan, mint egy zsongó méhkas, ráadásul az idő is ideköltözött a nyakamra már megint egy pár napja. Igenám... csakhogy ekkor már fél tizenegy volt, és még a kutyakaka is összeszedésre várt, úgyhogy megcsináltam.
Aztán megint eszembe jutott, hogy még mindig van valami, aminek nem néztem utána. Pillanatok alatt tizenegy óra lett, amikor már majdnem indulni kell dolgozni, úgyhogy csak egy vágyakozó pillantást vetettem a kanapéra, és készülődni kezdtem.
A munkahelyemen majd pihenek, gondoltam... de azért volt mit csinálnom, erre nem jutott idő, csak épphogy.
Mire bezártam, hazaértem, már egészen átlendültem ezen az egészen. Még sétáltunk egyet a kutyákkal, leszedtem-összehajtogattam-elraktam a ruhákat, vacsorát adtam a megfogyatkozott létszámú gyerekcsapatnak. Még hazafelé azzal "dicsekedtem" Balázsnak, hogy milyen érdekes, végre egyszer nem aggódok Patrikért, pedig csak egy sms-t küldött fél tizenegykor, hogy megérkeztek Egerbe.
Aztán estére már kezdtem aggódni. Egyrészt, mert fura volt, hogy nincs itt, mintha a fél karom hiányozna, másrészt mert tényleg nem tudtam mi van vele. Ekkor már nem tudtam mosogatni sem nekiállni, mert vártam, hogy csörögjön a telefonom. De háromnegyed kilenc volt, mire végre... akkor fejezték be a vacsorát. Természetesen minden rendben van vele, jól érzi magát, és nagyon fáradt, de minden "tök jó", és majd holnap hív, ha indulnak. Hát ennyi... :)
Én meg időközben már újfent "belőttem magam", úgyhogy most megint hívogat az ágy. De most már nem jöhet közbe semmi, megyek, és lefekszem, mert nem vagyok ma többre hitelesítve.