Végre szombat

.. és végre babalátogató. Végre személyesen is megismerkedhettünk Bencével, akit ugyan sok-sok fotón láttunk már, és sok beszámolót hallottam az anyukájától, de hát az ilyesmi mégsem pótolja a valóságot.
Nem mi lettünk volna, ha mindez simán megy. Tegnap eldöntöttük, hogy ma akkor aztán tutira megyünk, telefonáltam Erikának, úgyhogy ebben megnyugodva feküdtünk le. Tartottuk magunkat az ütemtervhez, és fél tízkor tényleg elindultunk. Megvettük az autópálya-matricát, és egészen Tatabányáig jutottunk... de odáig már csak muszájból. Az autónk nem akart menni, rángatott, nem ment egy henger. Így aztán Tatabányáról hazajöttünk. Telefonáltam Erikának, hogy egy kis technikai szünetet kérünk, de még nincs veszve minden. Balázs elment az autósboltba, aztán egy autószerelő ismerőshöz, kicserélték a gyertyákat, és már indulhattunk is újra. Ez a dög autónk pedig csak az új gyertyáira vágyott, mert nyikkanás nélkül, megbízhatóan elvitt bennünket, meg vissza is hozott.
Mosonmagyaróváron kis kitérőt tettünk Zsolti sírhelyéhez. Mindketten még mindig kicsit megrendülten  megyünk oda, még mindig hihetetlen. A fiúk is emlékeznek rá, és azt hiszem, ha ez így van három év után, akkor már így is marad. :)
És aztán megérkeztünk. Bence pedig egy pillantásával elvarázsolt, és már egyetlen izmom sem fájt. :) Ahogy tudott bújni, az valami fantasztikus érzés. És még ahogy sír, az is elbűvölő. Legszívesebben haza sem jöttem volna, vagy hozom őt is (de nem adták volna). Az biztos, hogy eddig is a szívem kis csücskében volt, most meg aztán méginkább... az anyukájával együtt. :)

Remélhetőleg nem haragszik meg érte, ha feltöltök egy képet... de ha mégsem szeretné, hogy itt legyen, leveszem. :)
Ez egy jó szombat volt, kétség nem férhet hozzá. :)