Kutyás

Aki ismer már úgy tíz, vagy akár több éve is, az igen elcsodálkozhatott azon, mikor először elhangzott tőlem, hogy kutyánk lesz. Azon meg főleg, hogy a lakásban lesz kutyánk. Mert annak idején, még mielőtt Arthurt megismertem volna, egészen biztos voltam abban, hogy kutyát a lakásban soha, de soha.
Aztán érkezett Arthur, aki megmutatta nekem, hogy egy kutya simán felér egy emberrel, sőt, sok olyan embert ismerek, aki neki a lába nyomába sem érhet. Hihetetlen dolgokat tud és érez, minden fogyatékossága ellenére pontosan tudja, mikor fogok kilépni az ajtón, vagy épp mikor nézek ki az ablakon. Azonnal odakapja a fejét, ahogy odalépek az ablak elé. Vakkantással jelzi, ha valaki elment az ajtó előtt. Csukott ajtónál-ablaknál is működik ez, fogalmam sincs honnan tudja.
Ő mutatta meg azt is, hogy egy kutya a lakásban nem jár kosszal és felfordulással. Néha ugyan ott felejti a szőrét valahol, de erről igazán nem tehet, az én hajam is hullik. :) Vele soha nem fordult elő, hogy idebent végezte volna a dolgát, soha nem rágott meg semmit, soha nem nyúlt semmihez, ami nem az övé volt.
Az ilyen tapasztalatok alapján egészen könnyedén vágtunk neki a kiskutyás létnek, hiszen Arthur a kiindulási alap. :) Megérkezett Freddy, aki egészen szobakutyának érkezett, hiszen icipici volt, még kisbaba, hogy is kerülhetne ki az udvarra. Nem kevés fejtörést okozott elhelyezni a fekhelyét úgy, hogy útban se legyen, meg még jó is legyen. Így került a szennyestartó a gyerekszobába, a mosógép elé pedig a láda, ami Freddy kiságyaként szolgált, hiszen abban töltötte az éjszakáit. Az első két hét pont olyan kemény volt, mint egy igazi kisbabával, két óránként kelni kellett, mert sírt. De túlestünk rajta, és két hét alatt megtanulta, hogy éjszaka alszunk. :) Napközben lehetett a lakásban bárhol, eleinte előszeretettel mászott az ölünkbe, ha elfáradt, de a konyhában is volt egy fekhelye, ami eleinte akkora volt neki, hogy beillett lakásnak is. Talán háromszor kellett takarítani utána, mert nem bírta kivárni, amíg kiérünk, de azt hiszem, ez bőven belefért. Fura volt még magamnak is, hogy egy kicsit sem dühít. Egy percig sem zavart, hogy itt van ez a kiskutya, aki minden percünket lefoglalja, hiszen árgus szemekkel kellett figyelni a jelzéseit, hogy kit tudjuk vinni a dolgát végezni, játszani kellett vele, ha nem akartuk, hogy a cipőink, vagy akár a bútoraink lássák kárát az ő cseperedésének. A gyerekek is aktívan részt vettek mindebben, egyiküknek sem okozott gondot kivinni pisilni, vagy akár csak játszani vele.
Ahogy annak lennie kell, Freddy is nőtt szépen az elmúlt két hónapban. Azon kaptuk magunkat, hogy a kisbabából nagy hirtelen már rögtön valami kamaszgyerek lett (pedig még fogzik ám, de mégis). Most meg, hogy ilyen jó idő van, és Arthurral is komoly véd-és dacszövetségre léptek egy pár héttel ezelőtt, eljött az ideje, hogy Freddy éjszakára kiköltözzön Arthur mellé. Már szóba került a múlt héten is, akkor még sikerült elodáznom a dolgot. Tegnap már nem. Azóta Freddy is nagyfiú, aki kint alszik. Gond nélkül abszolválta a dolgot, semmi gond nem volt, aludt.
Nekem meg nagyon fura volt, hogy amikor fürdök, nem horkol senki a ládában, mert üres. Nem néz fel, amikor felkapcsolom a lámpát, hogy rögtön vissza is aludjon. Nem jelent meg ma sem tíz óra tájban itt mellettem, hogy "hahó, kiengedsz még?"
Magam sem hittem volna, de azt kell mondanom, hogy üres lett nélküle a ház.