Többen lettünk..

.. és többek is lettünk. Kezdjük az elején? A legeslegelején? Az úgy volt, hogy megérkezett az életünkbe Arthur. Előtte még nem volt kutyánk. A legtöbben ismeritek a róla szóló történeteket, tudjátok, mert nem titok, hogy igen hamar belopta magát a szívünkbe. A kis szőkés királyfiéba ugyanúgy, mint az "öreg" morgós medvéébe. Ami eddig "titok" volt, az az, hogy úgy december eleje óta érlelődik bennünk a vágy, hogy milyen jó lenne egy ilyen kutyust a kezdetektől nevelni, szeretni. Annak ellenére, hogy Arthur számunka tökéletes és teljes értékű társ, nagyon vágytunk egy halló kutyára is. A fajtaszerelem kialakult, így nem volt kérdés, hogy maradunk ezen a francia bulldog vonalon. Némi tanakodás után megszületett a konkrét vágy.. egy bézs, esetleg vörös kan kiskutyát szeretnénk. Nem untatok senkit a keresgélés, email-es kapcsolatfelvételek hosszú folyamatával, ebből a részből annyi elég, hogy a francia bulldogot szeretők egytől egyig igen segítőkész és kedves emberek. Felkerestünk pár kennelt levélben, elmeséltük nekik a történetünket, és a vágyunkat is. Mindenki segíteni akart, és mindenki szimpatizált velünk a "fajtamentésnek" minősülő Arthur befogadása miatt. Bevallom, eleinte fura volt, hogy agyon dicsérnek bennünket, hiszen tényleg annyira természetes része az életünknek, és annyira nem érdekes a "fogyatékossága", hogy nem is értettem, mi ebben olyan különleges.
Mielőtt nagyon belemerülnék mégis a részletekbe, elárulom, hogy végül sikerült ráakadni egy olyan kennelre, ahol a tenyésztővel azonnal közös hullámhosszon voltunk, egy korosztály vagyunk. Múlt héten meglátogattuk őket. És egy nappal később már biztos volt, hogy ma, 2012. február 24-én, már heten leszünk..
Izgatottan készültünk egész héten. Természetesen aggódtunk minden nap valamiért, legtöbbször az a kérdés merült fel, mi lesz Artival. Igaz, én voltam az, aki az ő lelki egészsége miatt aggodalmaskodtam, Balázs e téren abszolút optimista volt. Ő inkább gyakorlati okok miatt aggódott, úgymint mi lesz, ha mindent összerág, hogy fogjuk bírni, ilyesmi. Végül aztán megállapítottuk, hogy "már úgyis mindegy", úgyhogy lesz, ami lesz..
Ma pedig érte mentünk. A szülőhelyétől kedvesen elbúcsúztatták, azzal az ígérettel, hogy megyünk majd látogatóba (az anyukája és az apukája is itt lakik), meg rendszeresen küldünk képeket. A hazautat végigaludta. Itthon egyetlen rezzenés nélkül jól érezte magát. Arthur nem úgy fogadta, mint gondoltuk, folyamatosan bizonygatta a kicsinek az ő alfaságát, nagyon izgatott volt. Nem bántotta, de szerintem örülni sem örült neki. Na de a gyerekek sem szoktak örülni azonnal a kistesónak sem, úgyhogy bizakodóak vagyunk, hogy majd napról napra jobb lesz ez.
A hosszú bevezető után pedig bemutatom Nektek családunk legújabb tagját,Vogue Frederico-t. Freddy-nek hívjuk. :)