Csak egy vélemény

Azon gondolkodtam mostanában, hogy vajon hányan vannak olyan hétköznapi emberek, akik, mint például én is, élnek valahol a világban, és igazán nem tartoznak sehova. Elmagyarázom. Vagyunk egy páran, akik hiszünk Istenben, de nem úgy élünk, hogy minden, amit teszünk, nem teszünk, történik, azonnal elfogadásra kerül, mert Isten bízta ránk, nyilván nem történt véletlenül. Vagyunk egy páran, akik tisztában vagyunk azzal, hogy ha túl sok szénhidrátot eszünk, akkor el fogunk hízni, ha gyorskaját eszünk, az egészségtelen, mégsem akarunk, vagy tudunk mindent megvonni magunktól. Vagyunk egy páran, akik bízunk a szeretet erejében, mégsem tudunk mindig, minden helyzetben szeretettel teliek lenni.
Csak kapkodom a fejem a világban, amikor azt látom, hallom, hogy mindenki hülye aki sózza az ételét, aki fehér lisztet használ, aki még egyetlen gramm kristálycukrot is használ. Sőt, vannak olyan rétegek is, akik egyenesen a főzést magát is hülyeségnek tartják, mert az ősemberek nem a főtt ételre voltak berendezkedve.
Nézek nagyokat a facebook-on, amikor azt látom, hogy rengeteg ismerősöm bólogat bőszen az OSHO idézetekre, és hirdeti a világbékét, amúgy meg tudom róla, hogy korántsem ilyen. Még ezt csak el tudom fogadni, mert hisz magáról, amit akar, de az már erős nekem is, amikor "osztja az észt" a témában.
Minden témának van több nagy szószólója, mert az egészséges étkezéstől kezdve a testi-lelki egészségen keresztül életünk minden területére tudja valaki a tutit. Természetesen ha valaki elég időt, energiát szán rá, rájöhet, hogy ezeknek a gyökere nagyjából ugyanaz. Csak KisJózsi a balra tartó gyökérbe kapaszkodott, NagyMaris meg a jobbra tartóba. És mindenkihez csatlakoztak egy páran, mindenki hozzátett egy kicsit, elvett valamit, aztán terjedt.
Tudom, hogy sok mindennek itt van az ideje. Változnunk kell, hogy túlélhessük saját magunkat. Nincs akkora hitem semmiben, hogy fenntartás nélkül tudjam hinni, hogy jó lesz. Bízom benne, sokkal inkább a gyerekeimért, mint magamért, hogy bármi történik, nem lesz már nagyon fájdalmas. Azzal is tisztában vagyok, hogy ha valaki holnap jönne, és elmondaná akár napra pontosan, hogy mikor mi fog történni, azzal kapcsolatban is lennének kételyeim. (mert honnan is tudhatná előre?)
Ami szúrja a szememet, az leginkább az, hogy minden csoporttal kapcsolatban azt érzékelem, hogy csak azt tudják elfogadni, amiben ők hisznek. Akárhogy is, kötik az ebet a karóhoz... egészen addig, amíg már tényleg kezdi az ember nagyon rosszul érezni magát önmaga miatt, amiért ilyen balga.. és még a végén majd miatta omlik össze ez az egész.
Viszont nagyon bölcs dolgokra tettem már szert sok-sok ismerősöm által. Tudom már, hogy nem lehet enni szinte semmit, hogy nem lehet negatívakat gondolkodni (még akkor sem, ha épp fellógatnak, mert még a végén tényleg..), hogy minden ami történik, azért történik, mert mi vonzottuk be. Tudom azt is, hogy minden betegség a saját tudatunk miatt van. Meg még egy csomó ilyet.
Mindnek van igazság és valóság alapja. A pozitív gondolkodás hihetetlen erőket tud megmozgatni az emberben, és valóban jó dolgokat tud szülni. De nem szabad elhitetnünk azt senkivel, hogy az ellenkezőjétől akár rákos beteg is lehet, mert az szörnyű.
Ráadásul, bevallom őszintén, mindezek azért is bántanak, és fájnak kissé, mert nálunk a családban volt már rákbeteg gyerek is. Akire ezek közül semmi nem lehet igaz, mert gyerek volt még. Épp akkor lett volna felnőtt, mikor meghalt.
Valószínűleg sosem írtam volna le ezeket a gondolataimat, ha nem látnám, hogy többeknek többet ártott már, mint használt az, hogy nem tartoznak sehova. De nekik innen üzenem: az a fontos, ami odabent van. Nem mindenki tudja összegezni, elmondani, leírni, de ez nem baj. Attól még ők is ugyanolyan fontosak a világban, mint azok, akik tartoznak valahová.