, hogy sosem látott magasságokból egy pillanat alatt zuhantam akkorát, hogy szerintem még kisebb földrengést is okoztam. Nem tudom megmondani mennyi időt és energiát fordítottam arra, hogy a mostani békémet elérjem. Rengeteget mindkettőből. Keresgéltem mindenfelé, jártam az utakat, néha eltévedtem, néha zsákutcába jutottam. Sokszor volt, hogy csak ücsörögtem, mint egy rakás szerencsétlenség egy kereszteződés kellős közepén, mert fogalmam sem volt, hogy merre tovább. Amiben hihetetlen szerencsém volt, hogy mindig, minden körülmények között ott állt mellettem valaki. Minden utamon jött velem, észrevétlenül támogatott, hol azzal, hogy békén hagyott, hol azzal, hogy nem. Ez utóbbit végtelenül utáltam mindig, és kicsit mindig belehaltam. Mostanra értem, miért haltam bele. Mert mindig előcsalogatta egy-egy ilyen az egomat, és nem hagyta, hogy oda jusson el a mondanivalója, ahova kéne. Természetesen mindig a legmélyebben meg voltam arról győződve, hogy ÉN sokkal előrébb tartok nála fejlődésben (lelki síkon értem), és néha még arra is vetemedtem, hogy kissé fennkölten gondoljak rá, hogy "hahh, mire ő eljut idáig..."
Egy ideje néha úgy éreztem, tökéletesen egy hullámhosszon vagyunk e téren is. Mondhatjuk úgy is, hogy teljesen tökéletesen ő volt a yin, én meg a yang. Minden tekintetben. Ami az egyikünkben kicsit kevésbé van jelen, az ott dominál a másikban. És fordítva is.
Aztán ma legnagyobb döbbenetemre tükröt tartott elém. A maga módján, de tökéletesen tudatosan szerintem. És ezúttal akkora hatással volt rám, hogy épp oda ért el, ahova kellett. Az egomnak arra sem volt ideje, hogy egy gúnyos kacajt hallasson odabenn. Amellett, hogy nemkicsit elszégyelltem magam azért, amit mondott, mert igaza volt teljes mértékben, és sajnos több dologban is, rádöbbentett, hogy hol is van ez a hiányzó láncszem, amin annyit gondolkodtam már. Mert tudtam én, hogy a kerek egészhez még egy körcikk hiányzik. Naná, hogy épp a legfontosabb. Mert én hülye, addig keresgéltem itt magamat, meg az utamat, a békességemet, a helyemet, hogy megfeledkeztem arról, ami a legfontosabb. Az, hogy jön velem nem evidens. Kézen kell fognom, hogy együtt menjünk. :)
De legalább már tudom, miért éreztem akkora késztetést a múlt héten egy bizonyos könyv letöltésére... (de erről majd akkor, ha elolvastam)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése