Az én Fényemberem

Úgy telnek a napok, mintha örökké valami rohadt mókuskereket hajtanánk, pedig már gyerekkoromban is utáltam vele játszani. Akkor még csak azért, mert roppant béna voltam, és ha már nagyon gyors volt, akkor egyszerűen képtelen voltam kontroll alatt tartani magam, és előbb-utóbb már nem bírtam tartani magam. Soha nem estem le, de ez csak a vakszerencsének volt köszönhető, meg annak, hogy inkább kerültem messzire. (és ezzel egy újabb titkot árultam el magamról)
Ma este vacsora közben egy ártatlanul feltett kérdés kapcsán sok mindenről beszélgettünk (a kérdésre nem kaptam választ amúgy, és tudom, nem is fogok soha), aminek a végén megint ugyanoda jutottam, ahova már annyiszor. Nem lényeg, hogy miről volt szó, mert akármiről van szó, konstatálom magamban, hogy míg itt körülöttem a férfiszakasz apraja-nagyja rendesen megéli és átéli az élete minden egyes napját, addig én csak hagyom magam sodródni. Elvben azt gondolom magamról, én vagyok a kikötő nekik, a biztos pont, gyakorlatban pedig már régóta csak egy bója vagyok, ami ide-oda himbálózik, és nem mozdul, mert jól rögzítették. Jobb ez most így, mert úgysem tudnám, merre is mozduljak.
Már-már csodálattal nézem sokszor a férjemet, mert az a hatalmas változás, amin keresztülment az elmúlt egy év alatt, az valami bámulatos. Nem biztos, hogy képes leszek jól megfogalmazni az érzéseimet, és a tapasztalataimat ezzel kapcsolatban, de megpróbálom. Szóban neki elmondtam már, az sem volt szerintem teljesen érthető. Szóval.. az elmúlt egy év volt a majdnem két évtizedes történelmünk során a "fény éve", ha lehet ilyen nyálas szóösszetételt használni rá. Ő lett a fény. Afféle fényember, csak hogy stílusosan felhívjam a figyelmet a könyvre is, amit olvasok. :D Én pedig az árnyék, aki nem tud és nem is akar mozdulni a fény mellől, nélkül. De nem csak nekem ilyen. Azon kapom magunkat, vagy inkább őt, hogy egyre többen keresik a társaságát, vagy keresik újra a társaságát, pedig nem arról híres, hogy szereti az ilyesmit. Sőt. Ennek ellenére mégis. Nem tudom mással magyarázni, mint azzal, hogy nem csak az én elfogult, szerelmes szívem látja rajta, hogy micsoda hihetetlen erő és pozitív energia árad belőle, hanem mindenki, akivel találkozik. Valami olyasmi ez, hogy ránézek, és annyira jó érzés az is, hogy csak ott áll, és néz, és annyira látványosan élvezi az életét, hogy ettől még nekem is jó lesz a legrosszabb napjaimon is. Vannak mondatai, kérdései, amiket sosem tett fel, vagy mondott ki azelőtt. Érzéseket tud megosztani, és kifejezni, amire még sosem volt példa. Velem szemben nem kell kimondania sem, mert én látom és érzem akkor is, ha meg sem szólal. Azt sosem gondoltam, hogy másoknak is ennyire nyilvánvaló, de most már biztos vagyok benne, mert volt, aki meg is fogalmazta, hasonlóképp, mint én. Szavakat ő sem talál erre az egészre.
Gondolkodtam azon, hogy mit csinált ő az elmúlt egy évben, amitől ilyen lett, hátha sikerül leutánoznom, és legalább feleolyan életerősnek, életvidámnak lennem, mint ő. Másra nem tudom fogni a dolgot, mint hogy elégedett magával. :) Ami keveseknek sikerül mostanában, az neki maradéktalanul.
Néha minden szeretetem ellenére utálom érte, hogy hazajön egy végtelen fárasztó nyolc és fél, kilenc órás műszakból, ahol közel hatvan embert irányított, tanult mellette, mindenféle bonyolult képletet jegyzett meg, meg ilyenek, és mégis sugárzik. El nem tudom képzelni hogy csinálja, és a legkézenfekvőbb ilyenkor, hogy én magamba roskadok, hogy bezzeg én a kis nyomorult négy órás munkámba is belegebedek.
Félreértés ne essék, nagyon örülök neki, hogy épp ilyen ő most, amilyen. Fényember. Nekem világít. :) Talán az utat mutatja, talán csak azt a biztonságos kikötőt világítja meg, amit ő jelent. Egyetlen félelmem van csak, hogy ha sokáig világít ő, én pedig vagyok a sötétségben, még a végén érkezik valaki, aki felér hozzá, én meg menthetetlenül beletaszítódok a sötét lyukba.
Büszke vagyok rá, hogy mellette lehetek ilyenkor is. :) És büszke vagyok rá, hogy annyi viszontagság után mégis itt tart, ahol...