Már ekkorák?

Volt ma nálam egy régi ismerősünk vásárolni. Épp a harmadik gyereküket várják a párjával. Mindegy, hogy miért jött, de ha már ott volt, pár szót váltottunk, kérdezte, hogy van Balázs (réges régen, még a múlt évezredben együtt dolgoztak.....), és aztán megkérdezte, és a gyerekek? Mekkorák is? Én meg a szokásos természetességgel mondtam, hogy Patrik 13 éves lesz nyáron, Erik 10 volt most tavasszal, Roland pedig hét a télen. Kicsit kikerekedtek a szemei, hogy ennyi idő eltelt volna? Mondtam, hát bizony.. akkor, a múlt évezredben én még csak 17 éves voltam... most meg épp a duplája. Bölcsen megállapítottuk, hogy nem is tűnt fel, hogy tényleg ennyi idő eltelt. :D
Aztán ma többször is eszembe jutott ez, hogy már ekkorák a gyerekeim. Néha kérdőjellel, mintha magam sem akarnám elhinni, néha hatalmas felkiáltójellel, hogy emlékeztessem magam. Kérdőjel van ott olyankor, amikor az ovis búcsúzkodásra készülünk, és megrendelem Rolandnak is a már hagyománnyá vált szalagot. Ugyanazzal a kis idézettel attól a dédipapától, akit sajnos sosem ismerhettek, mégis velünk van így olyankor. De kérdőjel van olyankor is,ráadásul jó sok kérdőjel, amiben van féltés, félelem, aggodalom, és kétség is, amikor Erik hozza a listát, ami az erdei iskolához kell. Tegnap volt, hogy sírva kapaszkodott belém az ovi ajtóban, ma meg erdei iskolába készül. Kérdőjel van olyankor is, amikor Patrikkal telefonon megbeszélem, hogy ezúttal ő segít ki engem, és visz helyettem haza valamit, nem pedig fordítva.
A felkiáltójelek pedig ott vannak, amikor újra és újra azon kapom magam, hogy már megint/még mindig a csőrös pohárba csináltam kakaót az iskolába készülő hét évesnek, pedig már réges régen búcsút kellett volna neki mondani. De hatalmas felkiáltójel van ott akkor is, amikor kihegyezem helyettük a ceruzákat, mintha még mindig első osztályosok lennének. És ugyanilyen hatalmas felkiáltójelek éktelenkednek, amikor erőt kell vennem magamon, és le kell teremtenem őket de úgy istenigazából, mert már megint az ágyban, ágy alatt maradt a szennyes ruha, már megint el akarták kummantani a fogmosást, már megint pankrációs mutatványokat végeznek egymáson, mikor tudják, hogy mindennél jobban utálom.
Néha ilyenkor eszembe jut ez a vers:

Várnai Zseni: Úgy megnőttél, szinte félek

Amikor még piciny voltál,
olyan nagyon enyém voltál,
engem ettél, engem ittál,
rám nevettél, nekem ríttál.

Mikor később nagyobb lettél,
mindig messzebb, messzebb mentél,
először csak a kiskertbe,
aztán a nagy-idegenbe.

Ha itt vagy is, csak elnézel,
akkor is nem engem érzel,
nem anyádat, nem apádat,
valami más csillagtájat.

Úgy megnőttél, szinte félek,
már a válladig sem érek,
alig-alig hihetem már,
hogy ölbéli bubám voltál.

Én voltam-e óriási,
vagy Te lehettél parányi?
Sosem voltál nehéz nékem,
nem éreztem gyöngeségem.

Melletted most kicsiny lettem,
ágaskodik hát a lelkem,
nőni akar, hogy elérjen,
homlokodig, hogy felérjen.

Húzol engem Te fölfelé,
mint a napfény maga felé
fát, virágot, lombos ágat -
fölemeled az anyádat.

Jól van ez így egyébként, hiszen az élet rendje, hogy nőnek, okosodnak, tapasztalatokat szereznek, feszegetik a határaikat. Csak ne történne ilyen nagyon gyorsan, hogy idő sincs felfogni, mikor történt mindez.
És a kérdőjelek, felkiáltójelek mellett még azért ugyanilyen arányban szerepelnek a büszkeség írásjelei is. Mert igen, büszke vagyok rá, hogy én még csak ennyi, ők meg már ekkorák. :) Ha szerencsém van, még dédi is lehetek... :D