"Én hősöm"

Aki azt hitte, hogy a mai bejegyzés címe az lesz, hogy "végre péntek". De mekkorát tévedett ezúttal, mert ma még csak fontolóra sem vettem. Sőt, fogalmam sem volt róla, hogy miről fogok ma írni. Egészen addig, amíg a kanapén ülve nem mondott nekem valamit. Amin meglepődtem. Mert az egy dolog, hogy olvas engem, de egyébként azt hittem, hogy igen gondosan lepleztem, hogy olyannyira ki vagyok bukva, hogy már-már itt is van a világvége. De tudta. Végig tudta, és ugyan menet közben is próbálkozott mindig egy-egy építő jellegű megjegyzéssel (ami vagy bejött, vagy nem), de azért békén hagyott. Mígnem ma, azt mondta, (nem ezekkel a szavakkal) hogy itt az ideje, hogy ezt befejezzem. Azt mondta, priorizáljak (ezt ezzel a szóval). Ne csak nullás, ötös és tizes legyen, hanem legyen szépen nullás, egyes, kettes, stb. stb. És ha már priorizáltam, akkor tartsam is magam ahhoz. Mert le lehet sz...ni azokat, amik az alsó régióban vannak. Könnyek szöktek a szemembe, mert abban a pillanatban tényleg úgy is éreztem, ahogy kimondta, hogy "De én ezt nem tudom így... én ezt sosem csináltam így." Még ezt is rám hagyta. Nem mondta, hogy akkor változzak meg. Csak elmondta, hogy hetek óta mikor volt az az egyetlen önfeledt, magamrólmegfeledkezős órám.
Na, ott, akkor érdekes dolgot éltem át. Mert az sosem volt kérdés, hogy mennyire szeretem. Az sem, hogy ő is szeret engem. Még a legvadabb zöldszeműs rohamaim közepette is tudtam mindig, hogy ez így van. De most először fordult elő a majdnem két évtizedes "történelmünk" során, hogy azt éreztem, annyival előrébb jár nálam azon a "tudatos" úton, amit most mindenkinek járnia kell, hogy talán végzetesen lemaradtam. Ráadásul most először fordult elő a saját majdnem harmincnégy évem alatt, hogy az, hogy lemaradtam, nem bántott, hanem inkább próbálok tanulni belőle, tőle.
Az este további részében, amikor a felszínen minden ugyanúgy zajlott, ahogy szokott, bennem azért egy vad folyó sebességével zubogtak az érzelmek. Emlékek bukkantak elő ebből az elmúlt közel húsz évből, olyanok, amik egyszer már feledésbe, de legalábbis valahova jó mélyre kerültek az emlékdobozomban. Egy közös volt ezekben, és tényleg nem értem, hogy nem tűnt eddig fel... mindig, minden pillanatunkban Ő volt, aki miatt, által tovább tudtunk lépni minden élethelyzetünkből. Mondhatnám, hogy tök tipikus a felállás, ő az erős Férfi, én pedig a gyenge Nő. És amolyan klasszikus módon, a Férfi segíti, támogatja a Nőt. Azért ennyire nem tipikus a dolog, de majdnem.
Úgyhogy most azt hiszem, nem elég már, ha megköszönöm neki. Szavakkal úgysem tudom, ehhez szegényes a szókincsem. Ennyire finomat főzni sem, sütni sem tudok. De már tudom, mi az, ami talán elég lesz köszönetként.
Megfogadom a tanácsait. És figyelek. Nagyon figyelek ezentúl. :)
Amikor pedig majd már büszke lesz rám, és én is büszke lehetek magamra, akkor az nagyon - nagyon jó lesz. Mert a jót mindig lehet fokozni.:)
De azért még ha kevés is... Köszönöm Balázs. :)