Őszintén mondom

A héten kiállhatatlan vagyok. De nagyon-nagyon. Minél nagyobb bennem a fáradtság, annál jobban. Ma már csak morogtam, és foghegyről válaszoltam, vagy épp bicskanyitogató stílusban. Meg vágtam pofákat is. Ez amúgy nagyon nem én vagyok, és csak lesem, hogy honnan került elő belőlem ez a sárkánylady így hirtelen.
A javát persze az itthoniak kapják, mert odabent csendben maradok, történjen bármi, nem morgok, maximum vágok egy grimaszt, és már ott sem vagyok. Az mondjuk rendesen kiakaszt, hogy úgy gondolom, van valami, amiről kéne tudnom, és nem tudok. Van már tőle egy kis üldözési mániám, ami csak fokozza bennem a morgós kedvet.
Így esett, hogy ma, hosszú-hosszú idő után először (és azt remélem jó darabig utoljára) pont annak szóltam nem épp kedvesen (na jó, ha már egyszer őszintén mondom, akkor nagyon bunkón), aki még talán nálam is fáradtabb, mert neki is jutott a stresszből bőségesen a héten. A mai napja meg tudom, hogy még a szokásosnál is sokkal stresszesebb volt. Én meg, ahelyett, hogy hagytam volna békén lazítani őt is, meg magamat is, még fokoztam a hangulatot. Emiatt aztán persze hogy most bűntudatom van, és szánom-bánom, de visszacsinálni nem tudom.
Mindig vannak olyan illúzióim, hogy majd tanulok az esetből, de nem... mert van a pillanat, ami elragad gondolkodás nélkül ilyenkor, és máris kész..
Épp ezért, a nálam tanulékonyabbaknak hoztam egy videót is a pillanatról. Mert mondjuk az enyém is alakulhatott volna másképp. Ha okosabb vagyok. És átgondoltabb. És kedvesebb. És kipihentebb. És kevésbé hülye.