Nem is kell olyan sok...

Amikor a múlt héten a legmélyebb pontján voltam a világvége hangulatomnak, akkor aztán senkinek nem hittem el, hogy majd még akármilyen kis apróság elég lesz ahhoz, hogy átbillentsen ezen. Igazából egészen komolyan meg voltam róla győződve, hogy majd leginkább egy jó nagy fenékberúgás lesz inkább az, amitől helyrebillen az a lökött agyam. És nem.. (ja, nem is billent helyre, meg nem is volt fenékbe rúgás sem)
Szóval.. tegnap délutános voltam, amiben nincs semmi jó, de legalább megszokott (és amúgy sincs jobb a jól megszokottnál..), de öt órakor még világosban sétáltunk haza. Az meg még hab volt a tortán (mondjuk egy csokitortán), hogy nem is fáztam.
Ma reggel már napsütésben mentem dolgozni. És ma délután ahogy sétáltunk haza, kézenfogva, kutyát sétáltatva (tiszta giccs, mi? :P) olyan volt, mintha már itt is lenne a tavasz. És ez elég is volt ahhoz, hogy a világvégét elnapoljam. (újfent)
Szóval... azt gondoltam, hogy akkor itt és most megköszönöm Nektek, akik elviseltétek a mindennapi morgást, nyavalygást. :) Olyat nem ígérek, hogy nem lesz ilyen többet, mert tutira lesz még.

És még arra gondoltam, ha van kedvetek, megint játszhatunk egy olyan szavas játékot. Tudjátok.. mindenki ír egy-két-három (tizenhárom nem ér) szót, és a végén az összesből lesz valami általam kreált történet. Akinek van kedve.. a szavakat ide, hozzászólásban várom mondjuk vasárnap estig. :)

Addig is, azoknak, akik még kicsit (vagy nagyon) szomorkásak, egy dal..