Szavakból történet

Párszor eszembe jutott ez a rész a héten. :D De mondhatjuk, hogy megvan a történet.. :D

Ria mindig egy különc lánynak számított a faluban, ahol élt. Már amikor huszonhárom évvel ezelőtt megszületett, akkor is. A falubéli asszonyok több hétig nem hitték el, hogy tényleg így hívják, Ria. Volt, aki győzködte az anyukáját még a keresztelő előtt változtassa meg a kislány nevét, mert mégsem járja neki felnőni egy ilyen névvel. Hiszen majd azt sem tudják, fiú e vagy lány, érveltek. De Ria anyukája hajthatatlan volt, és a név maradt. A keresztségben azért választottak neki egy tisztességes nevet is, Máriának keresztelték, így az asszonyok megnyugodtak kissé. Nem túl sokáig, mert Ria már egészen apró kislányként is érdekes dolgokat művelt, ami ebben az elhagyatott faluban igazán fura volt. Amikor három éves korában először kérdezték meg tőle hogy mi leszel, ha nagy leszel hetykén felvágta az állát, és rávágta, hogy boszorkány. Az asszonyság, aki a parókián takarított, egy álló hétig vetette szorgosan a kereszteket, ahányszor csak meglátta Riát vagy az anyukáját, és minden falubélinek elmesélte, hogy Ria egy igazi kis szörnyeteg.
Ahogy teltek az évek, Ria mindig furcsább lett, és mindig jobban féltek tőle. A gyerekeket távol tartották a szüleik, még az iskola padban is egyedül ült, mert akárkit ültettek is mellé, attól féltek, hogy Ria furcsasága fertőző lehet. A lányt csak egy rövid ideig zavarta ez, később megtanulta, hogyan zárja ki ezeket a gyerekeket a világából, és a többiek számára teljesen érthetetlen módon békés derűvel üldögélt a tanítás alatt, ráadásul rendre az övé lett a legjobb dolgozat, és ő lett az osztályelső is. Már az utolsó évüket töltötték együtt, a lányok már folyton a fiúkról pusmogtak, ő még mindig magányos volt, és elérhetetlen. A többiek nem nézték jó szemmel. Féltek tőle, és igen jó szórakozásnak találták, ha összefogva borsot törhettek az orra alá. Egy-egy ilyen alkalommal semmitől nem riadtak vissza. Előfordult, hogy arra érkezett az iskolába, hogy egy borzot rejtettek a tornazsákjába. Szegény borz jobban megijedt, mint ő, amikor előbukkant a zsák mélyéről, és Riának minden erejére és önuralmára szüksége volt, hogy ne üvöltsön. Vad vágyat érzett ilyenkor, hogy legalább egy pillanatra megmutathassa, mire képes, de tudta, nem szabad.  Anyukája mindig ezt mondogatta, hogy ne fedje fel idejekorán a tudományát, mert biztosan lennének, akik igen hamar alávetnék mindenféle kísérletnek, aminek pedig soha többé nem lenne vége. Így aztán Ria tűrt, és csak a szeme szikrázásból látszódott, ha dühös volt. Valami lehetett ebben a szikrázásban is, mert aki látta, gyorsan hátrált inkább két lépést.
Ria élete akkor volt a legboldogabb, amikor elkerült a városba tanulni, ahol senki nem ismerte. Továbbra is zárkózott maradt, és igyekezett elkerülni minden feltűnést, ami cseppet sem volt egyszerű már. Gyönyörű vörös haja úgy vonzotta a tekinteteket, mint a mágnes. Mire főiskolás lett, már nagyon sokan szemet vetettek rá, de még akkor is hallgatott az anyjára, aki óva intette mindentől. Kerülnie kellett azokat a férfiakat, akiknek a szemében kéjvágy csillant, pedig eljött az idő, amikor már ő is nagyon vágyott valakinek a szeretetére.
Egy ködös reggel annyira elmerült a gondolataiban, hogy nem vette észre az autó közeledését, csak ara eszmélt, hogy egy aggódó szempár nézi őt, homlokán verítékcseppek gyöngyöztek, és Ria csak arra tudott gondolni, hogy milyen szép ez az ember. Arra a kérdésre, hogy jól van e, először nem tudott felelni, csak bámulta az embert, mert ő még ilyen szép férfit sosem látott. Tökéletes volt, tudta. Amikor újra aggódva megkérdezte, fel tud e ülni, mert mindjárt megérkezik a mentő, hogy ellássa a sérüléseit, hirtelen éber lett, és talpra ugrott. A férfi még nagyobb aggodalommal egyenesedett ki mellette, és azonnal a karjáért nyúlt. Ria egy pillanatnyi gyengeségében engedélyezte magának, hogy kiélvezze az érintés okozta sosem tapasztalt bizsergető érzést, majd végigsimítva a szoknyáján, ezzel is időt nyerve az önuralma visszaszerzéséhez mosolyogva elköszönt a férfitől, mondván, köszöni, jól van, és mennie kell, mert elkésik a munkából. A férfi tétován engedte el, és Ria már több lépésre eltávolodott, mire utánaszólt, és megkérdezte hol találja meg. A lány egy hetyke mosollyal visszapillantott, és azt mondta, keresse Ria internet blogját. Hevesen dobogó szívvel sietett el, maga sem hitte el, hogy mindezt kimondta. Az első gondolata az volt, hogy bemegy a legközelebbi internet kávézóba, és törli a blogot. A második, miközben belépett a fényképész-műhelybe, ahol dolgozott, hogy legalább kiderül, amit érzett, igaz lehet e. Ha ez az idegen eltéved a blogoldalára, lehet, hogy soha többé nem akar majd szóba állni vele. Ha meg igen, ott is felvehetik a kapcsolatot. Főnöke különleges ember volt, különleges fotókat készített, Ria nagyon szeretett vele dolgozni. Afféle mindenes volt, aki néha fényképezett is, főnöke nagyon szerette az ő egyéni látásmódját, de az esetek többségében inkább asszisztens volt. Ma különös fotózásra készültek, egy különleges megrendelőnek, aki a fejébe vette, hogy olyan állatképekkel díszített naptárt fog ajándékozni a férjének, amilyet még sosem látott. Ráadásul volt ennek a férjnek egy csomó kedvenc állata, így hát azokból kellett összeállítani valamit. Már túl voltak az állatkert-látogatáson, ma egy kisbéka lesz a modell. Ria tegnap egész délután őt kutatta fel, mert mindenképpen szép, szabályos leveli békára volt szükségük.
A munka jól lefoglalta a gondolatait, nem volt ideje arra, hogy elmerüljön az álmok  birodalmába. Ebben a birodalomban már jó ideje egy férfi és egy pár kisgyerek foglalta el a legelőkelőbb helyet. Ráadásul, a képességeinek köszönhetően az arcukat is látta. A férfi arcát pedig épp ma reggel látta valóságosan.
Hirtelen egy éles villanásra lett figyelmes, és a következő pillanatban látta az anyját, ahogy gombaszedés közben fájdalmasan összegörnyed, majd elesik. Ria egy pillanatig volt csak zavart, majd szélsebesen rohanni kezdett a táskájáért. Főnöke csak nézte, mire gyorsan odaszólt neki, hogy mennie kell, mert az anyja haldoklik. Nem törődött az értetlen tekintettel, csak rohant. A pályaudvaron volt csak egy pillanatnyi ideje arra, hogy keresse az anyját, de látta, hogy még mindig ugyanúgy fekszik ott. Az aggodalom mellé bekúszott a makacs tény, hogy későn érkezik, de nem vett róla tudomást. A vonatról szinte száguldott hazáig, majd meg sem állt, és ahogy csak bírt, futott a falu szélén lévő erdő felé. Az asszonyok, aki már gyerekkorában is összesúgtak a háta mögött, most szájtátva nézték a gyönyörű felnőtt nővé érett Riát, ahogy rohan, majd indultak utána, ahogy voltak, kosárral a kezükben, vagy épp egy darab kalácsot szorongatva, ami az imént még épp azt volt hivatott jelképezni, micsoda fantasztikus háziasszony is a készítője. Mire utolérték, Ria az anyja testét ölelte, szemeiből patakzottak a könnyek, hiszen tényleg későn érkezett. Hiába tudta, hogy sosem szűnik meg közöttük a kapocs, mégis nagyon fájt.
Később, miközben a gyerekkori piros pettyes bögréjéből kortyolgatta a kakaót, azon tűnődött, mitévő legyen most. Sosem lett volna szíve kitenni a házra, hogy eladó, de még nem volt rá készen, hogy hazajöjjön.A gépeket eladom, határozta el. Azokat a gépeket, amikkel az apja földet művelt, a rotációs kapát, a traktort, és az összes szerszámot is a fészerből. Utána berendezem magamnak, határozta el.  Ahhoz, hogy sikeres lehessen idehaza is, hogy többé ne tekintsék fura csodabogárnak, még el kellett végeznie az utolsó két évet is.Addig pedig szépen, apránként megcsinálja a felújítást.  Utána végre hivatalos gyógyító lesz, olyan, aki nem orvos, mégis gyógyít. Ahogy erre gondolt, szívében megjelent a kép, ahogy az a szép, idegen férfi homlok ráncolva olvassa az ő blogját, majd pillanatnyi habozás nélkül arra a gombra kattint, ami fölé az van írva, "írj nekem".
Ria elmosolyodott, és az anyját szólította, hogy még lássa, hogy megérkezik a boldogság az életébe. Anyja lágyan megölelte, és a fülébe suttogta, amit mindig az élete során: Az én különleges kincsem vagy, tudom, hogy boldog leszel.

Hát ez lett belőle. Nem volt egyszerű, de ha minden igaz, minden szó benne van, amit írtatok. :) Hogy tetszik?