Mostanában nem Önmaga. Nagyon nem. Körülbelül a baleset idején kezdődött, amit Ő már akkor is egy jelnek tekintett. Akkor úgy gondolta, hogy nem érdemli meg azt a jelölést, és a sors így kívánta őt figyelmeztetni erre. Ahányan tudtuk, annyian tiltakoztunk, és háborodtunk fel a kishitűségén, és onnantól, ha lehet, még jobban drukkoltunk, hogy ennek az ellenkezője bizonyosodjon be. Aztán nem így lett, amivel ugyan baj akkor sem volt, és azóta sincs, de valahogy mégis összekapcsolódott ez benne. Az azóta történtek pedig csak húzták lefelé. A mindennapos kis küzdésekkel még elvan, de minden olyan történés, ami váratlan, és még véletlenül sem tervezhető azonnal csak lök rajta egyet lefelé.
A tegnapi események még erősítettek ezen. Csak ezért gondolom azt, most, utólag, hogy nem kellett volna biztatnom, és nem kellett volna ennyire bizakodónak lennem nekem sem, (franc azt az örök optimista énemet) mert átragadt rá akkor, és nagyobb lett a csalódottság érzése.
Nem tud róla beszélni, sosem tudott (és még blogot sem ír), hiába kérdezgetem, nemigen jutunk előbbre. Persze, ismerem már, és pontosan tudom mi baja van, csak szeretném, ha Ő mondaná ki, mert ettől könnyebb lenne. Ha kimondaná, beszélhetnénk róla, és nem magában őrlődne, és nem építgetné magában azt, hogy "úgysem érdemlem meg", hanem lehetne bizakodóbb, és gondolkodhatnánk egy másfajta megoldáson. Vagy valamin. Akármin.
Sok kis apróság állt össze most egy nagy egésszé. Én meg nézem tehetetlenül, és folyton ezt a dalt dúdolgatom magamban:
Dius, az Úgysem érdemlem megtől a Megérdemlemig nagyon nehéz eljutni, de ott van valahol a kettő között a Miért ne érdemelhetném meg. Lehetne ez a cél állapot.
VálaszTörlés