Ennyi...

"Fásultan vár, végtelen sorban áll - én vagyok
Hajnalban indul, s a munkára gondol - én vagyok
Egy kórházi ágyból a plafonra bámul
Vagy vigaszt remélve a pohár után nyúl
Vakon keresgél, ahogy te is kerestél - én vagyok"

Teljes és totális csőd és csüggedelem jelzi a mai napot. Jelen pillanatban úgy érzem magam, mint egy rakás sz.r, és nem is értem, hogy vajon minek kellek én ide? Bárhol is van az az itt, jelen pillanatban nem felelek meg sehol sem úgy, ahogy kéne. Mert elfelejtem, mert nem kérdezem meg, mert nem mondom el, mert nem hívom fel, mert nem kérek, nem adok, nem teszek, nem vagyok. Egy hajszál választott el ma többször is valamitől, amitől besz.rtam úgy rendesen, ahogy azt illik, és onnantól kezdve minden gondolatom csak ez volt. De még csak el sem tudom mondani rendesen, sőt, le sem tudom írni. Mert minek? Mást is megijesszek? Más is aggódjon? Nem kell.. a kutató tekintet sem, meg semmisem. El akarok bújni a világ elől, amíg csak elő nem tudok jönni úgy, hogy mosolygok, és nem aggódom. Azt akarom, hogy hazajöjjek, és már tudjam, mit akarok főzni, és meg is főzzem, ne csak nyűg legyen az egész vacsorázás.. Azt akarom, hogy az arc, amit látok ne ez a sápadt-szigorú valaki legyen, hanem én. De fogytán van az energiatartalékom (kérek szépen), és kevésnek is érzem magam.

És akkor itt a másik oldal:
"Plakátokon masíroznak az igazi hősök
Vagy elképzelt lovakon vágtatnak az ismerősök
Nekem Te vagy a hősöm, kire fel kell hogy nézzek
Milliókkal együtt lélegzel, tudom, érzed
Lehetnél Te is, lehetek én is az az egy"

Látom ám az ellenpéldát. Hogy úgy is lehet. És lehet, hogy úgy kell. De már nem tudom neki jól elmondani, hogy értem, érzem és látom-tapasztalom, hogy neki van igaza, és jobban csinálja, mint én (mint mindig), mert ehhez még idebent, legbelül gyerek(es) vagyok. Akarnám átvenni tőle az akaratát, az elszántságát, de én nem vagyok ő. Ő meg nem én. Így aztán néha nem is értjük egymást, és homlokegyenest mást teszünk, mint amit a másik épp szeretne. Pedig micsoda hülyeség ez, mikor az esetek többségében úgy vagyunk, mint a borsó, meg a héja.

Kéne valami, aminek nagyon örülhetnék. Vagy amin nagyon sírnék. Mindkettő felszabadítana, úgy gondolom. De azért örülni jobb lenne.
És még egy kicsit bánatos is vagyok.. mert attól még, hogy az én beleegyezésemmel történt, és tulajdonképpen még egyet is értettünk, attól még nem olyan jó érzés, hogy már nincs saját laptopom. Még akkor is, ha nincs rá semmi szükségem. Annak meg, akié lett, most biztos tök jó. :) Na de azért egy kicsit hadd sajnáljam.

"Lehetek én is, lehetek én is az egyetlen
Kinek szíve eddig még soha nem tapasztalt mértékben
Folyton csak érez, s a tiéddel dobban
Kivérzik lassan így, ebben a dalban
Lehetek én is, lehetek én is az az egy
Az az egy"



Mondjuk írhattam volna nemes egyszerűséggel csak azt is, ahogy ezt Erik fiam nagyon sommásan mondaná: "Ennyi vagy(ok)."