A sárban

Annyi mindenen gondolkodok mostanában. Csoda e, hogy ennyit fáj a fejem? A kérdés költői, nyilván nem csoda. Sosem férek el a saját fejemben, mindig bekúszik valami új vagy épp rég elfeledett gondolat, vágy, amibe aztán jól belemerülök. Persze, hülyeség, mert a régiekre akkor sem, most sem tudtam választ adni, és zömmel az újak is ilyenek.
A leginkább belesüppedős az már megint a saját énemmel kapcsolatos. Mert Balázs sikere ráébresztett arra, hogy "milyen jó neki", van bennem egy adag "egészséges irigység" (tessék kérem ezt jól érteni), nem azért, mert Ő, hanem amit csinál majd ezentúl. Valami hasonlóra vágynék, nyilván nem ennyire összetettre, de ilyesmi.. Ijesztő érzés volt először, mert kicsit olyan volt, mintha én lennék a világ bunkója, amiért a saját férjemre irigykedem. Aztán, sok-sok gondolkodás után megértettem, hogy nem, dehogy, nem tőle irigylem. Csak én is szeretnék valami hasonlót. Ő is tudja ezt, megosztottam vele, nem nagyon lenne értelme titkolóznom, mert úgyis tudja, ha valami nem kerek.
Újabban megint nagyon nem vagyok jól a saját bőrömben, és nagyon nem tudom, mitől lennék jól. Mert egyrészről hálásnak kell lennem, amiért van munkahelyem, és kapok fizetést. Ráadásul, ha nagyon őszinte vagyok, jelen pillanatban ennél a négy óránál nem sokkal több a kapacitásom.. vagy nem is tudom. Másrészről viszont kicsit olyan, mintha ott ragadtam volna valami hatalmas lápban, ahonnan mennék, lépnék, de nem tudok, mert vagy a cipőm marad ott, vagy én magam is. Olyan nincs, hogy csak úgy simán kiugrok, és máris a szárazon találom magam.
Sokáig azt mondtam, a könyvelés soha többé nem lehet az én világom, mert túlságosan szabad életet éltem már ehhez túl sokáig, hogy újra a szigorú szabályok és rendek rabja tudjak lenni. Egy pár adóbevallás elég volt hozzá, hogy úgy érezzem, ez még mindig az én világom lehetne.
De az a világ is lehetne az enyém, ahol nap mint nap statisztikákkal és listákkal kéne foglalkoznom, mert azt is szeretem.
Sőt, továbbmegyek.. egy olyan világban is jól érezném magam, ahol mindezek mellett még emberekkel is kéne foglalkoznom, mert az embereket még mindig szeretem.
De egy olyan világban is jól tudnék lenni, ahol nap mint nap írnom kéne valamiről. Akár meghatározott dologról is, szerintem menne.
Ezek a világok messze vannak, és elérhetetlenek. Én meg itt állok, közel 34 évesen, három gyerekkel, akik már nem olyan kicsik, hogy feltétlenül szükségük legyen rám a nap minden percében (bár azt gondolom, még majd húsz éves korukban is szükségük lesz rám) és beleragadtam a sárba. Huzigálom kifelé a cipőmet, de nem sikerül. Sehogy sem. Akármerre akarok indulni, mindig megtorpanok.
Egy hajszál választ el a megoldástól, de a hajszál eltűnt ott a sárban. Talán a cipőm talpára ragadt, nem tudom, ennyire még sosem tudtam kihúzni.
Hát ez van.