A lelkem legmélyéről

Mert mindenkinek van egy álma. Egy olyan is, ami nem teljesül. Nem tudni miért, nincs oka, nincs senki, akit hibáztatni lehetne, egyszerűen csak nem.
Sokszor írtam már erről itt a blogon is. Arról, hogy mennyire nagyon szerettem volna egy kislányt. Mostanában ahányszor szóba került (folyamatosan kérdezgetik most is úton-útfélen), mindig, mindenkinek azt mondtam, hogy nem, nem tervezünk több gyereket, elégedettek vagyunk így, ahogy vagyunk. Már majdnem addig mondogattam, amíg én is elhittem. Vagyis a racionális felem, a tudatos énem teljesen elfogadta ezt így, ahogy van. De van egy érzelmes énem, aki mégis kicsit bele van ebbe halva. Nem azért, mert nem szeretem a fiaimat teljes szívemből, vagy nem vagyok velük elégedett. Szó sincs erről. Imádom őket, ahogy vannak. Mindegyiket másért, mindegyiket másképp, és mégis ugyanúgy.
De akárhogy is, tudom azt, hogy egészen más lenne, ha lenne még mellettük egy kicsi lányka is. Aki lehet, hogy szörnyen el lenne rontva, mert mindannyian agyonszeretgetnénk. Akármennyire is van bennem is egy kis adag feminizmus, és úgy gondolom, egyetlen férfinak sem lesz attól baja, ha felporszívóz, vagy akár kitereget, mégis, az ilyen jellegű dolgokat egészen másképp lehet "tanítani" egy fiúnak, mint egy lánynak.
Akármilyen helyesek a kockás, csíkos, egyszínű ingek, akármilyen vagány pólók vannak is, egy rózsaszín ruhácska mégis más. A harisnyákról nem is beszélve. Meg a kalapokról. Meg a hajpántokról. És a hajcsatokat még nem is említettem.
Nem tudom, meddig fog ez fájni. Nem tudom, valaha képes leszek e úgy igazán elfogadni, hogy nekem mást szánt a sors, mint hogy lányom is legyen. Nem tudom, mivel fogja ezt majd megbosszulni ugyanez a sors, hogy még a három fiam ellenére is elégedetlenkedek. Mégsem tudom azt mondani, hogy letettem róla. A lelkem mélyén még mindig él a remény, hogy még kaphatok legalább esélyt. Azt nem tudom, mi történne, ha születne egy negyedik fiam is. :D De úgy érzem, még egyszer meg kéne kísértenünk a sorsot hozzá. Talán már kiérdemeltem, és eleget vártam ahhoz, hogy egy kislány is arra várjon, hogy én legyek az anyukája. Talán nem. Nem tudhatom.
Amit tudok, hogy belesajdul a szívem még mindig az összes rózsaszín ruhácskába. A munkahelyemen minden nap kisebb kínzást élek át, mikor hajtogatom a rugdalózókat, vagy épp a csajos gatyákat, és a fő-fő kín, hogy ott lóg egy akasztón az a vágyott bársonyruhácska is. Amit nincs kire ráadnom. :(
És micsoda hülyeség, hogy a húgom kislánya pótolhatja az űrt. Egyáltalán nem. Sőt. Nem tudom magamhoz közel engedni igazán, mert fáj, hogy nem az enyém. Ami miatt mindig van egy jóadag bűntudatom is, mert sokkal több szeretetet érdemelne tőlem, mégsem vagyok rá képes.
Szóval, vágyakozom itt szép csendesen. És várok. Úgy gondolom, még van pár évem, mielőtt azt kéne mondanom, hogy most már nem vállalkozhatunk rá felelősséggel. Pár év alatt meg annyi minden változhat. ....