Hétfőn túl...

Ma megint hétfő volt. És erre csak most döbbentem rá. Na jó, ez nem igaz, mert ez után a hétvége után megváltásként vártam, hogy végre eljöjjön ez a nap, és mehessek a fogorvoshoz, hogy egy újabb fejezet kerülhessen a fogorvos-saga epizódjai közé. Tegnap késő este ott tartottam, hogy vagy szépen lenyelem az összes itthon található fájdalomcsillapítót egyszerre, vagy gyorsan megpróbálok aludni. Miután írom épp ezt a bejegyzést, ki is derült, hogy az utóbbit választottam. :) Mindegy, ez már mögöttem van, eljutottam ma az orvoshoz, akihez úgy mentem, hogy azt sem bánom, ha érzéstelenítés nélkül szedi ki azt a valamit, ami még fáj, csak csinálja, de gyorsan. Pedig már ettem is... igaz, fáj minden falat, de rettenetesen éhes vagyok (én, aki amúgy sosem..) Fogytam is másfél kilót a két nap alatt a hétvégén. De ez sem lényeg. A fogorvos egy doktornő, aki meglepően kedves volt. Megnézte a foghelyemet, és azt mondta, hogy hááááát... Itt egy kicsit beremegett a lábam, de nem ugrottam fel, vártam, mi következik. A seb irdatlanul nagy, és nem állapítható meg biztonsággal, hogy a valami ott fogdarab, vagy akár a csontom. Kaptam antibiotikumot (igen, dalacint), meg tantum verde-t, és türelemre intettek. Mert a gyógyulás lassú lesz, az biztos. A fájdalomcsillapítót adagoljam rendszeresen, az antibiotikumot szedjem be, és ha már elfogyott, de még mindig ugyanígy fáj, akkor menjek vissza, mert akkor beutal szájsebészetre. Ez most olyan népmesei motívum egyébként, hogy kaptam is, meg nem is... de csodák vannak, és amúgy is a remény hal meg utoljára, úgyhogy reménykedem abban, hogy az antibigyó elég lesz. Sőt, én már azzal is beérem, ha mondjuk nem fog fájni. Mert nagy gáz nincs, egészen hozzászoktam már a fájdalomhoz, és ma már a kedvem sem volt olyan szörnyű, mint az elmúlt napokban. Itt tartunk most fog-ügyben, és remélem, hétvége felé majd megírom a záróepizódot. Az lesz a címe, hogy: végre nem fáj. 

Az élet egyébként nem áll meg, és nem is süpped bele a fájdalom-csapdába szerencsére. Mert ma, minden hétfő ellenére azért jó is volt. Egyrészt, mert mindenki itthon volt. Másrészt mert megérkezett a legkisebb királyfi diákigazolványa, aki úgy örült neki, mintha aranyrögöt kapott volna. Megmutassam? 

Aztán ma rendeltünk egy szemüveget Patriknak. Ránk teljesen jellemző módon a negyedik helyen csak, mert előbb körbejártuk a környék összes optikáját árfelmérés-ügyben. Egyébként vicces, hogy abban a pillanatban, amikor kiderül, hogy a gyereknek nem egy sima pluszos lencse kell, hanem cilinderezett, azonnal mindenki csak azt találja megfelelőnek, aminek párja 35 ezer forint. Egészen addig arról szól a fáma, hogy akár hétezerből is. Ez csak a lencse. A keret árak pedig öt forinttól egészen a csillagos égig akármennyik lehetnek. Az utolsó hely volt a befutó. Nem azért, mert a legolcsóbb... nagyjából átlagár az összeshez képest, de messze elvitte a prímet, hogy nem akarták ránk tukmálni a vékonyítottat (amiből létezik 20, 30 és 50 %-al vékonyított is),nem ajánlgatott ezerféle plusz réteget, elmondta az árakat, és hagyta, azt válasszuk, ami belefér a költségvetésbe. Egyébként vékonyított lesz, mert akárhogy is... az egyik lencse +4 dioptria, a másik pedig +3,25 (de ez igazából 2,5 másfeles cilinderrel és 1,75 másfeles cilinderrel), szóval, azért van vastagsága is, súlya is. Ami még érdekes, a legelső szemüvege (megvan még.. :D) hat éves korában drágább volt, mint most ez lesz. Azt gondolom, akkor elég csúnyán lehúztak bennünket, de mindegy már. Jövő hét szerda környékén lesz egy csinos nagyfiunk az új szemüvegében. Addig a régiben csinos nagyfiú. :)

És hogy mi újság Erikkel és Balázzsal így hétfőn? Nos, köszönik, ők jól vannak. :) Erik várja a jövő heti névnapját, mert új cipőt kért ami menő (ez most fontos szempont). Sőt, mondhatnám, alig várja már, hogy eljöjjön az a nap. Körülbelül napjában száznyolcvanszor kérdezi meg, mikor kapja már meg az új cipőjét... :D 

Ja, és most, hogy vége az olimpiának, nálunk beindult a számítógépes olimpia láz... a fiúk apraja- nagyja ádáz küzdelmet folytat az aranyérmekért. Kalapácsvetésben jelenleg Erik a csúcstartó. :)

Arról pedig, hogy hogy is lehet reklamációs ügyeket intézni mifelénk, majd máskor írok. Mert most az még kimaradt... 

Ilyen hétfőt mindig... na jó, a fogorvosos kör helyett mehetünk kávézóba is. :)

Még mindig fog...

Vagy már megint. Mert a téma úgy látszik, megunhatatlan a héten. Legalábbis engem nem bír megunni.
Tegnap fellélegeztem, hogy jajdejó, a nehezén túl vagyok, már csak alig fájt. Legalábbis  a tegnapelőtthöz meg az azelőtthöz képest. Egészen jó volt, enni ugyan még nem tudtam úgy igazán, de úgy voltam vele, ez legyen a legnagyobb bajom.
Így aztán, derült égből villámcsapásként ért, hogy ma reggel megint úgy ébredtem, hogy ugyanúgy fáj, mint a húzás előtt. És még ha nem lenne elég, hogy a fogam, meg a csontom fáj az az oldali mandulám (vagy nyirokcsomó?) is. Fasza. A délelőttöt átvészeltem így, fájva, bár nem mindig tudtam, fiú vagyok e, vagy lány. Szépen csendben tűrtem, ha nagyon fájt, inkább elvonultam, mint hogy valakinek elharapjam a torkát, amiért rosszkor szól hozzám.
Ebéd után készültünk a fogorvoshoz. Patrik szokás szerint tökéletes nyugalommal, én kevésbé. Kettőnk helyett is idegeskedtem, de végül is felesleges volt. Patrik fogát visszatette, mondjuk ezúttal azt mondta, egy kicsit fájt, ahogy felnyomta a helyére (de ha már így kellett lennie, reméljük,hogy ezúttal hat hétnél tovább tart), kihúzott egy tejfoggyökeret, ami elfelejtett felszívódni, és készen volt. Fél sikernek tekintettem, hogy ezúttal elmaradt a beszólás, vagy akár csak egy kis cseszegetés is.
Engem nem nézett meg rögtön, mert várt kint egy fiatalember, neki kihúzta a fogát, mielőtt engem vissza behívott. (az arckifejezéséből ítélve ő sem járt sokkal jobban, mint én) Mondtam neki,hogy még mindig ugyanúgy fáj, mintha semmit nem csináltunk volna. Belenézett a számba, és közölte, hogy ez normális. Néztem hülyén, hogy vajon mióta normális a fájás, de gyorsan mondta, hogy nagy a seb, és sokáig gyógyul, úgyhogy ez belefér. Kamillával öblögessek, és legyek türelmes. Hát oké...
Délután öblögettem párszor, mondjuk a meleg kamilla tényleg jó rá, meg benyakaltam egy kevés fájdalomcsillapítót (tiszta függő leszek már), amitől annyira elviselhető lett, hogy végre sütöttem a gyerekeknek palacsintát.
Most, késő este megint fáj. Ráadásul épp az előbb rátaláltam arra a fogdarabra, amit benne hagyott. Nem értem, hogy nem vette észre ma? Arra nem is gondolok, hogy szeptember 10-ig szabin van, és a helyettese nála is rosszabb.
Megyek, rákötöm az ajtókilincsre... és becsapom az ajtót. Hátha...

Átvitt értelem

Ma új értelmet nyert a szememben az a mondás, hogy "mintha a fogamat húznák". De ne szaladjunk ennyire előre...
Történt, hogy még hétfő este a nagy kánikula kellős közepén a hűtőben kifolyt a kovászos uborka leve. Így aztán, ha tetszett nekem, ha nem, még villámgyorsasággal ki kellett pakolnom belőle mindent, aztán kimosni, és utána persze visszapakolni. Ekkor már este kilenc óra volt, és egyrészt baromi éhes voltam, másrészt nagyon nem is volt kedvem enni, de hogy nehogy éhen maradjak, a maradék grillezett húsból tettem magamnak, csak úgy hidegen. És afféle szentségtörőként, bevittem magammal a szobába. Az sem érdekelt, hogy nem épp szalonképes dolog kézzel enni, a ventilátor elé akartam kerülni. Szóval, beleharaptam a vacsorámba, és sikerült úgy ráharapnom az egyébként sem teljesen egészséges fogamra, hogy a csillagokat láttam. Azt hittem, hogy csak azt az estémet teszi tönkre a fogfájás, de tévedtem. Fájt kedden is egész nap. De egészen jól kordában tartottam megfelelő időben adagolt fájdalomcsillapítóval. És még este is azt bizonygattam Eszternek, hogy el tudok menni ennek ellenére strandolni a fiúkkal, majd viszek gyógyszert. Nos, hát reggel fél hét környékén nem a legkellemesebb arra ébredni, hogy nagyon fáj. És éhgyomorra rögtön fájdalomcsillapítót nyelni.. még a kávé előtt. A strand szóba sem jött. Mondjuk nem csak a fogam miatt, hanem mert amúgy is megint kiszúrt velünk az idő, szél, hűvös, borús időben nem indulunk neki... Azzal vigasztaltam magam, hogy de ha már nem tudunk elmenni, legalább elmegyek a dokihoz, és túl leszek ezen a rémes fájdalmon. Amíg a gyógyszerek hatottak, még lett volna visszaút, de kitartottam amellett, hogy megyek. Ebéd után már a fogam is újra figyelmeztetett, hogy ideje indulni, mert naná, hogy fájt megint. Úgyhogy fogat mostam, és mentünk. Soha életemben nem féltem sem töméstől, sem gyökérkezeléstől, sem húzástól. De még az injekció sem rettent vissza. Az egyetlen, amitől szoktam tartani, az a roppant modortalan fogorvosunk, aki attól függően, milyen hangulatban van, úgy kezeli az embert. Jöttem én már ki tőle nyolc hónapos terhesen sírva, mert annyira bunkó volt... De mindegy, ennek ellenére jó szakember, meg ide is tartozunk.
Megnézte, és már injekciózta is, mert a fogam (bal felső nyolcas) el is törött, menthetetlen. Kiküldött várakozni a zsibbadásra, de annyira nem akart zsibbadni. Mondtam is, mikor vissza kellett mennem, hogy ez még nem az igazi, de addigra már a fogó, vagy mi a számban volt. És nekiállt kiszedni. Nem megyek bele a horrorisztikus részletekbe, lényeg a lényeg, harmadik nekifutásra "tépte ki" a fogamat. Én meg majdnem kiugrottam a fájdalomtól a székből. Sosem fájt még ennyire semmi. Minden ízemben remegve szálltam ki a székéből, és próbáltam tartani magam, hogy ne kezdjenek el folyni a könnyeim ott helyben. A lépcsőn lefelé menet már nem sikerült visszatartani, és mire az autóhoz értem, ahol Balázs várt, már csak épp beültem, és kitört belőlem a zokogás. Szegény, nem is tudta hirtelen, hogy mi bajom van, csak kérdezgetett, mire kiböktem, hogy nagyon fájt.
Sosem borultam még ki így fájdalomtól, mint most. Egyébként is az a típus vagyok, aki a fizikai fájdalomtól elnémul, a lelki fájdalmait pedig világgá kürtöli. Ez a mai foghúzás rettenetes volt.
A délután is ennek a jegyében telt még. Folyamatos fájdalomcsillapító-szinten tartással, különben fáj. (és nem csak akkor, ha nevetek) Elvileg, ha nem múlik a fájdalom, akkor pénteken vissza kell mennem, mert akkor kapok valami gyógyszert is, a gyulladt csonthártyámra. Nem bánnám, ha megúsznám.
De, csakhogy hamar újra szembe kelljen néznem a félelmeimmel... ma este Patrik műfoga ismét kikívánkozott a szájából. Úgyhogy holnap mehetek vele fogorvoshoz. :(
Mondhat bárki bármit... inkább a negyven fokos kánikula, mint ilyenek...

Felejtős nap

Vagyis egy olyan péntek, aminek csak nagyon kis részére szeretnék emlékezni, de mégis meg kell örökítenem, mert megéltük, meg túléltük, meg minden.
Úgy kezdődött minden, hogy reggel fél hétkor igen nehezen ugyan, de azért sikerült kikászálódnom az ágyból. Az orrom be volt dugulva, és kb. minden porcikám fájt, de az lebegett a szemem előtt, ami egész héten is... még mielőtt elindulna dolgozni, együtt kávézunk majd Balázzsal. Nem is tudom hogy is csináltuk éveken keresztül ezeket a reggeleket, amikor mi keltünk, ő meg feküdt, de most, hogy a héten ú.n. "köztes" műszakba jár (7:30-tól 16:00-ig), még ez az együtt kávézás is megadatott hosszú-hosszú évek után. Sőt, megkockáztatom, leginkább sosem volt még ilyen. Már csak azért sem, mert réges régen ő nem is kávézott. :) Szóval, minden náthás nyavalya ellenére jól indult. Mindenki elindult dolgozni, iskolába, óvodába, a mosógép tette a dolgát.
Amikor fél tízkor a második adag ruha is kimosódott, és kiteregetődött, akkor gondoltam, hogy na most aztán egy életem egy halálom, akármi lesz is, én most ledőlök. Addigra annyira fájt a homlokom egy bizonyos ponton, hogy szívesen sikítoztam volna. Vettem be fájdalomcsillapítót, melegítettem, és erősen koncentráltam rá, hogy múljon már el, mert mindjárt elájulok. Aztán lassan kezdett csillapodni, micsoda megkönnyebbülés volt.
Eszter telefonját már majdnem szalonképes állapotban tudtam fogadni, de azért a hangom még igen messze volt (és van) a megszokott magasságoktól (konkrétan a telefonhangom miatt hitték már, hogy Balázs lánya vagyok.. :D). Épp vele beszélgettem, amikor csipogott a fülemben a jelzőhang, hogy más is keres. A vér meghűlt bennem, amikor megláttam, hogy ez bizony Patrik. Minden anya rémálma, hogy az iskolából/óvodából hívják, de az sem jelent semmi jót, ha a gyerek iskolaidőben telefonál. És nem, tényleg nem jelentett semmi jót. Sírva hívott, hogy elesett a suliban, és meglazult a foga. És fáj. Kértem, hogy nyugodjon meg, aztán mondtam, kéredzkedjen el a tanárától, itthon vagyok, várom, és utána meglátjuk, merre tovább. De ne aggódjon, megoldjuk úgyis. Míg hazaért, Eszterrel megbeszéltünk mindenfélét, ami tök jó volt, mert addig sem agyaltam mindenen. Aztán jött.. a szája feldagadva, és elharapva, a fog pedig mozog tényleg. Mélyet sóhajtottam, aztán a telefonért nyúltam. Első körben gondoltam, elkérem magam a délutáni műszakomból, valaki csak be tud menni helyettem. Tévedtem, nem megoldható, annyi csak, hogy kicsit késsek. Közben küldtem egy email-t a gyermekem apjának, hogy hívjon fel. Míg vártam a hívását, százféle verziót pörgettem végig magamban, hogy is oldom meg, hogy itt is legyek, meg ott is. Balázs hívott, jó hírrel, ma aláírta a szerződésmódosítását, június elsejével vége a "tanulóidőnek". Aztán én kicsit lelomboztam a fogas hírekkel, de átbeszéltük, hogy legyen, mint legyen.. és már csak intézkedni kellett.
Egy órától rendelt a fogorvos, addigra ott is voltunk. Patrik nem izgult, neki mindegy volt, hogyan, csak kerüljön vissza rendesen a helyére a foga, mert ez így fáj. És amúgy is, túl van már évek óta a legrosszabbon, ami csak történhetett ez ügyben, amikor megpróbálták visszatenni a helyére az akkor még saját fogát. A váróban engem viszont elért az adrenalin-löket rendesen. Kétszer kellett "leállítanom magam", mert olyan szaporán vert a szívem, hogy azt gondoltam, ott helyben infarktust kapok. Nem tudom mitől izgultam ennyire... vagy mi is volt ez igazából.
A doki ismét nagyon rendes volt, mint ahogy már évekkel ezelőtt is, mikor utoljára ő ragasztotta be. Most letört egy pici darab a műfogból is, de korrigálta, majd visszarakta. "A következő balhéig mindenképpen kitart, vagy akár örökre.." - mondta, amikor készen lett. Fizetnünk nem kellett, mondta, hogy "rendben vagyunk", így aztán gyermekem foga megint visszakerült rendesen a szájába, én meg húzhattam dolgozni.
Munka után még elmentem az iskolába Erik anyák napi műsorára, ami kedves volt, aranyos, meg minden, és Erik igazán kitett magáért a spatulákból készített képkerettel, de mégis volt egy kis keserű szájíz bennem. Igyekeztem legyőzni, már csak Erik kedvéért is, hiszen ő annyira őszintén készült, és annyira őszintén izgult előtte, hogy a többi nem kellett, hogy számítson. Meg ezt a többit úgyis elfelejtem majd.
Ez nem egy szokványos péntek volt, és nem is sírom vissza. Ezt a fog-dolgot semmiképp.. remélem, hogy évekig elkerül majd a hasonló szívbaj.
Amúgy meg majd úgy leszek ezzel a nappal is, mint annyi másikkal, hogy "... csak a szépre emlékezem..." Még szerencse, hogy akadt ilyen is.