2013. nov. 30.

November utolsó napján

Na még ma, az utolsó novemberi napom hagytam magamnak a csapongást, hogy aztán hátha sikerül majd idebent szépen, fokozatosan lecsendesíteni mindent decemberben, amikor úgyis annak van itt az ideje.
Ma még azért adtam magamnak hideget-meleget minden értelemben. Alig négy és fél óra alvás után keményen odatettem magam a mai munkanapon is, hogy haladjunk. Elfáradtam, és alig vonszoltam magam mire hazaértünk, mert minden porcikám fáj. A saját hülyeségem és a hideg miatt elég rendesen kiszáradtam, és most ott tartok, hogy több ujjam hegye van kirepedve, és épp csak ujjheggyel tudok gépelni is. Házi feladatul adtam magamnak, hogy minél többet igyak. És valahogy odabent is rá kell vennem magam, hogy nem felejtsem el. Ugyanakkor még mindig képes voltam azon ostorozni magam, hogy mi minden nincs megcsinálva. Tudom, hogy fizikai képtelenség lett volna ma mosni, amikor még száradnak a ruhák a szárítón, úgyhogy nincs is hova teregetni, de azért utáltam a szennyestartóból kifolyó ruhák látványát. Azt is tudom, hogy az adventi díszek padlásról lekerülésére sem volt semmi esélyem egész héten, de azért szidtam magam rendesen, amiért tegnap elfelejtettem szólni, hogy legalább ma délelőtt hozza le valaki, mert akár már délután nekiállhattam volna. Ami még így, leírva is megmosolyogtatott még engem is, mert ahányszor csak leért a fenekem délután, a fejem már aludt is. Kétszer is sikerült tíz percre elbóbiskolnom.. és aztán persze még az x faktor reklámblokkjaiba is belealudtam.
De ezek a külsőségek nem is annyira számítanak. Ezek majd szép sorban a helyükre kerülnek, és lesz, ami lesz. Olyan még nem volt, hogy ne lett volna valahogy.. és mindig összekaptam magam az utolsó pillanatban legkésőbb.. és olyankor van az, hogy egy nap alatt megváltom a világot, kitakarítok, sütök vagy négyfélét.. és lenyugszom. :)
Sokkal jobban számít, hogy azt szeretném, hogy mire december végén nagyjából túl leszünk az őrült hajtásokon, ami még vár ránk munkailag, meg iskolailag, ne úgy töltsük a karácsonyt, hogy egymást méregetjük csupa indulattal, mert mindannyian olyan fáradtak vagyunk, hogy egy rossz szóért, vagy egy elbaltázott reakcióért leharapjuk a másik fejét. Mondhat bárki bármit, ennek az oroszlánrésze is az én feladatom itthon. Nem elvárásból, hanem mert én vagyok annyira diplomatikus, és empatikus (már amikor nem vagyok önző h.p), hogy tudom, kinek hogy lehet elmondani, mire is gondolt a másik.
Magammal szemben is csak annyi követelményt támasztottam, hogy legyek türelmesebb, és elnézőbb. Talán menni fog. Ha meg nem, majd csak valaki figyelmeztet...

Holnap pedig már december. Advent első napja lesz (köszönt és minden jót kíván egy csíz a csupasz körtefán.., mondom csupasz...). És még valami. :) Na ki tudja mi? De nem baj ám, ha nem tudjátok, mert el fogom árulni.

2013. nov. 29.

Nem vagyok rá büszke

Van egy új tulajdonságom újabban, amit eleinte nem is akartam tudomásul venni, később pedig, amikor szembesítettem magam vele, akkor meg már azért nem "reklámoztam", mert nem vagyok rá egy kicsit sem büszke. Ráadásul 35 éven keresztül olyan nagyon távol állt ez tőlem, hogy elég hihetetlen is nekem, hogy most mégis felütötte a fejét. Azon gondolkodom, hogy tán mindig is ott lappangott ez bennem, csak nem volt alkalma előtörni?
Áhh.. nem is köntörfalazok, szépen bevallom, hogy én bizony újabban egy önző, hisztis p..a vagyok. Igen, én. Nem hiszitek, mi? Hát pedig de.
És ez olyanokban nyilvánul meg, hogy sokkal hamarabb választom a semmit tevést a sütisütés helyett, még akkor is, ha a kiskorúak felváltva somfordálnak megkérdezni, hogy nem akarok e sütni valamit. Nem hogy nem akarok.. még jól rájuk is förmedek, hogy mégmitnem.. az egyetlen szabadnapomon...?
Meg olyanokban, hogy ha tudom is, hogy meg fogok bántani valakit a viselkedésemmel, akkor sem vagyok képes változtatni rajta. Na jó, ez azért öt százalékban sikerült, de a maradék kilencvenöt azért gáz.
Meg még olyanokban, hogy elfelejtek egy csomó mindent, mert nem is figyelek eléggé akkor, amikor mondják, meg nem is érdekel annyira.
Meg olyanokban, hogy rendszeresen olvasom az összes blogposztot, és mégis, mire a komment lehetőségéhez jutok, egyszerűen csak mégsem írom le amit gondolok, mert majd... És aztán a majd rendszeresen másnap jut eszembe.
És még olyanokban is, hogy nem hívok fel senkit, mert nem mindig van türelmem ahhoz, hogy beszélgessek, és még olyankor is képes vagyok mindenfelé elkalandozni.
Na meg újabban elsőbbséget élvez mindennel szemben, hogy ÉN tudjak pihenni, hogy NEKEM legyen amit szeretnék, hogy VELEM foglalkozzanak, hogy ENGEM keltsenek, hogy RÓLAM álmodozzanak, hogy RÁM várjanak. És cserébe jó sokszor az van, hogy nem történik semmi, csak nyugtázom, hogy épp nekem jó, és elfelejtem visszaadni a jót, mert mindenfélén jár az agyam.
Szeretnék ezen változtatni, és kerül, amibe kerül, meg is fogom tenni. Mert ez így gáz. És nem is én vagyok így. Vagyis én, csak mégsem..
Különben is addig kell ezen változtatnom, amíg még megtehetem büntetlenül.

2013. nov. 28.

Meddig, hogyan, mikor?

A kérdésekre előrebocsátom, nem lesz válasz. Mert nem tudok rá válaszolni. De kétségtelenül addig, amíg csak kell, úgy ahogy sikerül, és akkor, amikor idő lesz rá.
Nem tudom, hogy meddig bírom még a soknál is több melót, de szinte biztos, hogy a végsőkig ki fogok tartani. Ez olyannyira biztos, hogy a héten is hat napos munkahét lesz.. Egészen mást terveztem szombatra, de hát ez van.. Azt az érzést is szeretem, hogy tudják, számíthatnak rám, meg az az érzés is mindig erősen munkálkodik bennem, hogy ha ennyi munka van, akkor menni kell, és csinálni kell.
Azt sem tudom, meddig bírom még ide-oda tologatni azokat a dolgokat, amik nap mint nap lemaradnak,mert nem annyira fontosak, nem annyira sürgetőek, így aztán folyton csak maradnak. Próbálok nem gondolni rájuk, mert amúgy rettenetesen frusztrálja a kötelességtudó énemet, de ez van.
Az, hogy hogyan fogok én adventi hangulatot varázsolni ide, azt még nem tudom. Mint ahogy azt sem, hogy mikor. Lennének ötleteim, amik lehet, hogy talonban kell, hogy maradjanak, mert idő lesz a legkevesebb erre.
Az, hogy mikor jutok el a keresztapánkhoz, megint csak képlékeny. Valahogy be kéne jutnom jövő hétfőn... muszáj lenne... de majd csak megoldom valahogy.
Aztán még az, hogy a jövő hetet hogy bírom majd ki, azt végképp nem tudom. Ha hétfőn a bőrgyógyászhoz akarok bejutni, kedden az iskolába megyek, mert akkor segédkezünk a Mikulásnak, szerdán a másik iskolába megyek kitölteni a felvételi adatlapot, és még bármi váratlan is előfordulhat.
Így nézve, az egész hétvégét láblógatással, és pihenéssel kéne tölteni. Az egészet.. mondjuk holnap ilyenkortól hétfő hajnalig. De nem így lesz. És arról sincs fogalmam, mikor fogom már majd kialudni magam, és nem úgy ébredni, hogy szédülök a fáradtságtól.
De a fentiek nem panaszként íródtak. Jó dolog, hogy ennyiféle dolgom van, és még jobb, amikor az derül ki, hogy ennyifélét is meg tudok oldani. Csak néha vannak ezek a fejtörős napok...és olyankor íródik egy ilyen. :)

2013. nov. 27.

Ma csak ennyi

Majd még kell azon gondolkodnom, hogy mit is akartam én még délelőtt megosztani veletek. Akkor idő hiánya miatt nem tettem, azóta meg sikerült elfelejtenem.
Helyette elmesélem, hogy Erik ma korcsolyázni volt az iskola szervezésében. Akart menni, úgyhogy mehetett. Busszal mentek, délután. Hozzáteszem, soha nem volt még jégkorcsolya a lábán. Így aztán én egész délután azon aggódtam, hogy nehogy akkorát essen, hogy eltörjön valamije.
De nem.. esett úgy tizenötöt (őt idéztem), de aztán belejött, és jól ment neki. Igaz, háromnegyed órás késéssel értek haza, mert a buszsofőr valamit félreértett, de megérkezett épségben.
Nekem meg téli fáradtságom van. Még akkor is, ha ilyen nem is létezik. Reggel majdnem összerogytak a lábaim mikor fel kellett kelni. És amúgy is egész nap aludtam volna.

2013. nov. 26.

Heuréka

Nagy szerencse, hogy van egy felelősségteljesebb énem, ami sikerrel szokott felülkerekedni a lustább énemen. Ez esetben meg kifejezetten áldás ez, hogy ez így van. Mert ha nem így lenne, akkor most ez a poszt sem erről szólna. :)
Voltunk ma a nyílt napon. Az iskola már kívülről is szép, főleg, mert olyan ritkán lát az ember új iskolát. Igazán újat, ami épp csak egy éve készült el. Ennek megfelelően modern is, és már a kapun belépni is jó. Belül is hihetetlen felüdülés volt, hogy sem erőltetett vidámságot ránk erőszakoló ilyen-olyan remekművek nem voltak sehol, ráadásul nagy, átlátható és világos terek vannak mindenhol. Így aztán máris két pontot kapott nálam az iskola így, első blikkre reggel nyolc előtt egy kicsivel.
Az igazgató tartott tájékoztatót mindenkinek, aki ott volt, negyed kilenctől. Engem kb. fél kilenc tájban "vett meg", amikor először hangzott el a szájából, hogy "Nem számít semmi, szeretjük majd." Mármint a gyerekeket. Itt hirtelen a képzeletbeli pontjaim összesét neki adtam, és határtalan megkönnyebbüléssel eresztettem le a vállamat is, mert úgy gondoltam, hogy "Na hála az égnek, a lehető legjobb helyen vagyunk".
Az iskola egyébként elég speciális, abban az értelemben, hogy nem állami fenntartású iskola, hanem alapítványi, mégsem kell tandíjat fizetni. Épp a speciálisságukból adódik, hogy "megtehetik", hogy válogatósak legyenek. :) A házirend tekintetében szigor van. Nem tűrik a piercinget, a tetoválást, a kék-zöld-piros-sárga színekben pompázó égnek álló papagáj-frizurát, és a körömlakkot sem. Otthon lehet, bárkinek, bármit, itt nem. Ez nekünk egy cseppet sem okoz majd nehézséget, lévén Patrik egyik ilyennel sem rendelkezik, és nem használ ilyesmit. A másik, ami mindenkire nézve kötelező elvárás, az hittanon való részvétel. Mindenki a felekezetének megfelelő hitoktatásban részesül, de a "kereszteletlenek" számára is kötelező valamit választani. Ők eldönthetik, hova szeretnének, de valahova KELL. Ezzel sincs baj. :)
Az iskola szeptembertől indítja a gimnáziumi szakot, eddig szakiskolaként és szakközépiskolaként működött csak. Lesz humán és lesz reál tárgyakra szakosodott csoport, tíz-tíz fővel. Csak és kizárólag a gimibe jelentkezőknek lesz szóbeli felvételi, és ez majd a pontok húsz százalékot teszi ki. Egyébként ötven lesz a központi felvételi pontszáma, harminc a hozott jegyek, és a maradék meg a szóbeli.
Patrik humán szakra készül. Itt elvárás, hogy legalább négy egész öt tized legyen az átlaga magyarból (nyelvtan és irodalom), történelemből és angolból. Egyébként, ha felveszik angolt és németet is fog tanulni, a "hozott nyelvből" pedig felkészítik a nyelvvizsgára is.
Még megnéztünk egy töri órát is, ami szintén nagyon élvezetes volt, és eljöttünk.
Patrik egészen biztos benne, hogy ide akar jönni. Akár minden szakot is megjelölne, csak hogy biztos legyen a bejutás.
Nekem meg nagy kő zuhant le a vállamról, mert már tudjuk, hova is készül. Már csak az kell, hogy legyünk már túl rajta, és örüljünk, hogy sikerült. :)

2013. nov. 25.

Hétfő

Gondolom nem mondok nagy újságot azzal, ha azt mondom, hogy ma rettenetesen hideg volt, és esett a hó. Tudom, hogy volt erről szó, mert már a múlt héten is beharangozták, én mégsem hittem. A napvirágaim még kint vannak a ládákban, van rajtuk bimbó is. A kis pupák azt hitte, még majd ki tud nyílni valamikor. :) Mondjuk én is reménykedtem. De így jártunk, ő is, én is, mert ez a hajó elment..
Visszavonhatatlanul megérkezett a téli kabátos időszak, kell a sapka és a kesztyű, és még nem is biztos, hogy elég, mert jeges szél is társult a hó mellé.
Én meg.. a vártnál sokkal jobban viseltem a hidegfrontot, és csak estére fájdult meg a fejem.. meg most épp érdekes szúró fájdalmakat tapasztalok a bal vesém környékén.. de még csak gondolati szinten sem akarok ezzel foglalkozni. Az nem lehet. Semmiképp.
Holnap nyílt nap. Patrik izgatott. Megnézte, hogy tíz-tíz tanulót vesznek fel reál és humán szakosodásra, minimum négy egész négy tizedes átlag kell. És sietett közölni, hogy őt a humán érdekli. A reál nem. Szóval, ehhez kell tartanom magam. Még a végén tényleg töritanár lesz, basszus. :D

2013. nov. 24.

Elég jó?

Azon gondolkodtam ma este, hogy mennyire nehéz is szülőnek lenni. Még elég jó szülőnek is. Jónak meg aztán nem is tudom...
Mert annyiféle elvárás van (lenne) felénk, aminek azért illene megfelelni, legalább olyan hetvenöt százalékosan. Az már talán ér egy közepes jegyet.. és az elég jóhoz az jó. :) Itt van a továbbtanulás kérdése, és nemhogy időm és energiám nincs iskolát keresgélni, még csak fel sem fogtam, hogy ez a gyerek nyolcadikos. Ideje lenne felfognom, mert mindjárt le kell adni a jelentkezéseket a központi felvételire, de még mindig csak azt tudom, hogy azt majd megírja. Elvárás lenne mindenféle iskola részéről, hogy elmenjünk a nyílt napra hozzájuk, ha már egyszer szervezik ugye. És persze elvárás a gyerekemtől is, mert egyrészt kíváncsi, másrészt igazán jó alkalom arra, hogy aznap nem kell a saját iskolájába menni. Most kedden épp megyünk majd ide, de aztán azt hiszem, ennyiben ki is merül majd az iskolák látogatása. Volt, ahol már a múlt héten lezajlott, amikor én délelőttös voltam, és már nincs szabim. Mindegy, ezt megnézzük, és részemről bőven elég. (még sok is lesz, de hát egye fene...)
Na és akkor a nyolcadikossággal járó mindenfélét még nem is említem. Mert majd táncolnak a farsangon. Meg majd lesz szóbeli felvételi. Meg az írásbeli eredményei. Meg majd lehet, hogy módosítani kell a felvételi adatlapon az írásbeli eredmények tekintetében. Meg még nem is tudom mennyi minden... Mind-mind időt, és legfőképp fejtörést okozó dolgok.
A legnehezebb most, hogy tulajdonképpen mi leszünk, akik helyette döntünk, mert ő nem tudja mit szeretne. Mi sem tudjuk, hogy mit szeretnénk, vagy hogy egyáltalán mit tanácsoljunk neki, de mi vagyunk a felnőttek, ráadásul a szülei, így aztán majd igyekszünk egy elég jó döntést hozni.
Mellette még van ugye két testvér. Egy ötödikes, aki ugyan jól veszi az akadályokat, de igenis néha oda kell pirítani, vagy váratlanul számon kell kérni, hogy ne lazuljon be nagyon. Néha elfelejtem én is, mert ezer a dolgom, ezerfélével van tele a fejem, és mert még én sem szoktam meg.
És van egy másodikos, aki álmodozik, hisztizik, és mindenáron kiharcol magának mindent. Rá most azért kell figyelni, hogy megértse, fel kell nőnie önmagához. Mert okos, és ügyes, ha épp ez az eszébe jut. Ha nem, hát akkor szétszórt a végtelenségig.
És ez csak az iskola-rész. Mellette van egy csomó minden, amivel folyamatosan traktálnom kell őket, hogy okosodjanak. De néha úgy érzem, kevés vagyok, mint sünben a dauer. Még az elég jóhoz is. :)
Pedig épp nem is történt semmi, csak úgy eszembe jutott a közelgő nyílt nap kapcsán.

2013. nov. 23.

Még mindig

Nem nagyon sikerült még túllépnem a tegnapi eseményen. Még nem csengett le bennem, annak ellenére sem, hogy ma este már itthon alszunk, holnaptól meg aztán minden gyorsan visszakerül a régi kerékvágásba, mert Balázs hajnalban dolgozni megy.
Mióta tegnap este megérkezett az akkori "otthonunkba" (ott van az otthonunk, ahol mindannyian együtt vagyunk...) és végre meg is ölelhettem az sms-váltások és a telefonok után, még az addiginál is komolyabb emlékfolyam rohant át rajtam. Ugyan meg sem állt a jakuzzi-ig, és még úszott is pár hosszt (gondolom valahogy ki kellett adni magából a feszültséget), mégis... nálam megállt az idő akkor. És emlékeztem arra a napra, amikor újra itt kezdett dolgozni (volt már itt még a múlt évezredben). Eltelt azóta egy csomó év, mégis emlékszem mindenre... az első napok-hetekre, amikor ő is pont úgy szenvedett a talpaival, mint én. Az első éjszakás műszakjára, amikor én majd betojtam itthon egyedül.. és hányszor sajnáltam akkor a három műszakos munkarendért, de mindig ő biztatott, hogy "De most ezt kell szeretni" Így akkor azt szerettük. Emlékszem, hogy amikor először mondta, hogy már annyira rutinszerűen csinálja amit csinál, hogy néha unja, akkor nem sokkal később megkeresték egy másik ajánlattal. Amire én először mérges voltam. És majdnem csak könyörögtem neki, hogy ne vállalja el az állandó éjszakásságot, mert nem ér annyit, amennyivel többet fog így keresni.
Ért annyit. Minden tekintetben. Ugyan fel kellett építeni akkor egy újfajta életet, de megcsináltuk. Amikor az egyikünk épp feladta volna, mert kicsit nehezebb volt valamiért, akkor a másikunk továbblendítette. Mindig találtunk valamit, amivel biztatni tudtuk egymást. Rettenetes napok is voltak itt, amikor az iskolában szünet volt, én is dolgoztam, és ő sem tudott napi két-három óránál többet aludni. Egymásra semmi időnk nem volt, meg még annál is kevesebb.. De amit akkor elrontottunk, azt is közösen hoztuk helyre, és nemhogy csomó nem maradt azon a fonálon, amivel mi össze vagyunk fűzve, de valahogy minden addiginál szorosabb lett a kötelék.
A legvégsőkig kitartott, de a legjobbkor jött az előrelépés, amikor már elérte a fizikai határait az állandó éjszakás léttel. Azt az első napját sem felejtem. Úgy izgultam, mint ő. Vagy jobban. Lestem minden apró rezdülését, és biztattam, amikor azt gondolta, hogy neki ez nem fog menni. Elárulom, mára csukott szemmel is megcsinálja. Vagy éjjel kettőkor a legszebb álmából felriasztva.
És végül eljutottam oda is az emlékeim között, ami már a közelmúlt. Megszámlálhatatlanul sok kollégánk állított meg a raktárban, a dohányzóban, az öltözőben, vagy kifelé menet, hogy megosszák velem, örülnek, hogy ő a jelölt, és drukkolnak. :) Mindig elmeséltem neki, és mindig a fejét csóválta hitetlenkedve. Mert nem hisz magában.
Szerintem még mindig nem. Pedig... Az összes emlékem mutatja tisztán és élesen, hogy ha valaki, hát ő tökéletes jelölt volt.

Ma is sokszor felejtettem rajta a szememet így is, ilyen szemmel. Ő már túl is lépett az egészen. Nem foglalkozik vele, mert az élet megy tovább.. dolog van, vagy épp pihenés. Mikor mi.
Az biztos, hogy nagyon jó volt ezt az egészet együtt átélni. Az év egyik csúcspontja volt ez a két nap. Még a Balatont is láttuk. :) Sőt... utaztunk is a Balatonon keresztül. :)

És hogy mit szóltak a gyerekek? Örülnek. Egyedül Erik kicsit csalódott, mert ő annyira azt akarta, hogy nyerjen, hogy még nem fogadta el ezt a döntést. El fogja.. és büszke is az apjára.. csak épp annyira büszke rá, hogy neki meg sem fordult a fejében, hogy nem ő lesz a nyertes.
Én meg holnap fogyókúrázni fogok. A büszkeségtől hízni kezdtem. :)

2013. nov. 22.

Büszkeség

Azt hiszem, nem nagyon tudok újat mondani már róla. Annyiszor és annyiféleképpen mondtam már el, hogy mennyire tisztelem, becsülöm, mennyire felnézek rá. Soha, senkitől nem tanultam annyit, mint tőle. Az élet minden területén megmutatta már, hogy kell helyt állni, hogyan kell a dolgokhoz hozzáállni. A legegyenesebb ember, akit ismerek, nincs körülötte semmi sallang, és semmi máz. Olyan, amilyen.
Amióta egy munkahelyen dolgozunk, még inkább felnézek rá, mint azelőtt. Azt hittem, csak nekem szembetűnő hogy milyen odaadással és milyen szakmai felkészültséggel végzi a munkáját. Nap mint nap úgy teszi oda magát, mint ahogy senki más rajta kívül, megkockáztatom, hogy az egész raktárban sem. Minden napja igazi kihívás, és minden napját ugyanazzal a lendülettel végzi. Soha nem panaszkodik, ha pluszmunka adódik, mindig az első, aki megcsinálja, aki gondolkodik rajta. Nem fáradt, és nem unott. Ugyanakkor megmaradt az az emberi oldala is, amit én is annyira szeretek. Úgy kezeli a beosztottait, ahogy kell. Nem parancsol, hanem kér, megértő és emberi. Ugyanakkor tudják, hogy ő is elvárja tőlük a maximumot minden helyzetben. Igaz, csak annyit másoktól is, amennyit magától.
Amikor kiderült, hogy nem csak nekem ilyen szembetűnő ez, egy csomó mindenen gondolkodtam.
Ismerem ezt az embert húsz éve. Láttam, hogyan alakult az ő személyisége is, de ugyanakkor jottányit sem változott és változtatott, csak valahogy még jobban beérett. Mert ilyen volt ő  mindig, akármit csinált is. Mindig, mindenben a maximumot várta el magától, és mindig teljesítette is. Akárhol dolgozott is, odaadással és felkészülten csinálta. Került, amibe került.

Ma este az év logisztikusa versenyen ez az ember a második helyezést érte el. :) És én nagyon büszke vagyok rá. Nagyon boldog vagyok, hogy mások is látják, amit én, mások is úgy gondolják, ahogy én...
...olyannyira, hogy az összes kollégánk őt várta az első helyre. :) Remélem, ők is majd ugyanúgy az örömben fognak osztozni velünk, és senkiben nem marad a csalódottságnak még csak csírája sem.. mert nincs is miért csalódottnak lenni. Ez csak vegytiszta öröm kell, hogy legyen.
Ennek a sok-sok évnek a beérett gyümölcse, ami már mögötte van. :) És tudjátok mit? A világ legnagyobb boldogsága, hogy én e mellett az ember mellett lehetek, hogy én neki szülhettem gyerekeket. :)

2013. nov. 21.

Ha én..

... azt most el tudnám mesélni ami a fejemben jár.. De most még nem tudom, mert majd csak akkor lesz értelme elmesélnem, amikor már nem előtte járok az eseményeknek, hanem utána leszek. Addig magamban vagyok még az én kis gondolataimmal... kavarog mindenféle egyébként, csupa érdekes emlék.
Na de ezekkel az érdekes emlékekkel kapcsolatban jutott eszembe, hogy mennyi minden kitörlődött átmenetileg az emlékeim közül. Meg egyszerűen összefolyt, és nem is tudom néha hogy ez vagy az az esemény mikor is volt. Általában segít, hogy úgy azonosítom ezeket, hogy volt e már egyáltalán gyerekünk, vagy hogy hány gyerekünk is volt akkor. :) De még így is menthetetlen némely dolog, mert olyan is van, hogy épp a gyerekeimet keverem... mert bizony, az ő kicsi gyerekkoruk is összefolyt itt-ott, homályos emlékeim vannak csak, és próbálom a felvillanó képekből azonosítani, hogy kiről is volt akkor szó. Ilyenkor döbbenek rá, hogy tényleg mennyire hasonlítanak
Mondjuk erre a hasonlóság-dologra most délután is rácsodálkoztam, amikor Rolandot vártuk az iskola előtt. Aki jött, Erik kinőtt kabátjában, és Patrik arcával. :) Igazi kis időutazás volt hirtelen, mert amúgy ezek az időszakok elég tisztán megvannak. Amikor még Erikre  jó volt pl. ez a kabát, meg amikor Patrik volt második osztályos.
De azt el tudom mesélni, hogy milyen jó érzés, hogy a munkámban egyre biztosabb tudással rendelkezem, már nem állok tanácstalanul egy-egy problémás esetben, és gond nélkül fordulok bárkihez a probléma megoldása miatt, akár írásban, akár szóban. :) Még mindig van, aki megtalál mindig valamivel, és próbál bántani, de egyre kevésbé hagyom. Jókat röhögök rajta magamban, mert tulajdonképpen szánom őt egy kicsit. Nem lehet jó így vetélkedni valakivel, főleg úgy nem, hogy a kiszemelt vetélytárs nem akar sem játszani, sem harcolni. De én kivárom, amíg megunja. Türelmes vagyok, a végtelenségig is, ha kell. Meg különben is, ha mérlegre teszem a munkahelyemmel kapcsolatos jó és rossz dolgokat, nagyon komolyan a jó dolgok vannak többségben. Nem is kicsivel. Így aztán az a kevés rossz bele is fér.. :)

Holnap pedig (vagy holnapután) elmesélem majd mitől volt a katyvasz a fejemben ma.

2013. nov. 20.

A megoldások napja

Így kezdődött a mai nap:

Hajnali háromnegyed öt tájban még az ütő is majdnem megállt bennem, amikor megláttam.. mert szerda van. És mi pénteken megyünk. Mi lesz? Találok másikat? Annyit végignéztem, mire emellett döntöttem. Sok idő nem volt töprengeni, menni kellett dolgozni.
Ott meg aztán volt épp elég dolog, még annyi idő sem volt, hogy egyáltalán tényleg foglalkozzam ezzel, bár többször is eszembe jutott, hogy itthon ezzel kell kezdenem.. másikat keresni, mert az nem lehet, hogy ne menjünk.
Aztán az élet egy kicsit újraírta a forgatókönyvet, mert egy másik probléma is megoldásra került, és előbb oda kellett menni.
Ezért:


Rögtön ez után már neki is álltam keresgélni. Most telefonszám vadászattal.. gondoltam, majd úgy sikeresebb leszek, mert beszélőkém az van. Nos, az első hívott nem vette fel. Kétszer egymás után. Kicsit elcsüggedtem, és félretettem a probléma megoldását, mert a hajvágás égető szükségességét kellett előtérbe helyezni. Nos, megoldottuk.. bár bevallom, én sem vagyok már a régi, sőt.. csak negyedszerre sikerült jóra csinálni. :) De azért jó lett végül..
Aztán még következett a sorban a bevásárlás abszolválása, és végül már kezdhettem is újra telefonálgatni. Ketten felvették, az egyik messze van onnan, ahol a szálláshely van, a másik épp nem ért rá. De kaptam egy újabb telefonszámot.
És végül ő lett a befutó. És van szállás. Még talán jobb is, mint az eredeti.. :)
Minden probléma megoldva mára... holnap pedig a hét utolsó munkanapja. :)

2013. nov. 19.

Utálom...

Néha önmagamat is meglepve tudom "utálni" a gyerekeimet. Jó, az utálat az nagyon hülye kifejezés erre, de nem találtam jobbat. Azért tettem idézőjelbe, hogy érthető legyen. Tudom, hogy értitek.....
Végtelenségig és unalomig sorolt elcsépelt mondatok hangzanak el örökké, mint valami folyamatosra állított lejátszón, hogy pl.
-kicsit halkabb legyél már
-pakold el
-mosakodj meg rendesen
-mosd meg a fogad
-nem mostál fogat
-már megint eszel?
-szappannal!!!
-állj neki a leckének
-vegyél kabátot
-ne hagyd itthon
-hozd haza
-már megint ezzel a sz...ral játszol?
-halkítsd le
-nehogy elindítsd még egyszer, mert kivágom veled együtt
-megetted?
-fejezd már be a feleselést
-ne piszkáld az öcsédet
-N E S Z Ó L J V I S S Z A!!!

De persze ők
-hangosak
-elöl hagyják (vagy bepakolják az ágy alá)
-tessék-lássék végighúzzák magukon a szappant
-elsinkófálják a fogmosást
-lebuknak, hogy elsinkófálták a fogmosást
-mindig esznek
-nem szappannal mosnak kezet
-húzzák az időt leckeírás előtt
-nem vesznek kabátot (meleg van)
-itthon hagyják
-otthagyják
-azzal a sz..ral játszanak
-nem halkítják le
-örökké ugyanazt hallgatják
-megeszik (egymásét)
-feleselnek
-egymást szekálják
-mindig az övéké az utolsó szó

Na, az ilyen esetekben gondolok arra, hogy Te jó isten, vajon hogy fogom túlélni, és egyáltalán túlélem e a következő röpke hét-nyolc évet, ami még hátravan az össznépi kamaszodásból nálunk? Utálom magam, amiért folyton morgok valamiért, és emiatt aztán velük kapcsolatban is van ez a hülye érzés.
Pedig amúgy nem is szólhatnék rájuk sok rossz szót.. Csak mégis... a mindennapok apró-cseprő idegesítő dolgai megkeserítik az egyébként jelen lévő elégedettséget és boldogságot, amit velük kapcsolatban érzek.
Kemény évek lesznek....

2013. nov. 18.

Van jó is...

... avagy amikor a férjem megunja a folyamatos nyűgömet, és mindenáron ki akar rázni abból az apatikus viselkedésből, ami kezdte felütni a fejét nálam,
akkor először elintéztet velem egy csomó mindent délután (hogy ne legyen időm gondolkodni hülyeségeken, és azon, hogy már megint épp ellentétesen dolgoztunk)
aztán miután telefonon beszélünk arról, hogy mit intéztem, és közben a sokadik verzióját beszéljük át a hétvégének
akkor nemes egyszerűséggel közli, hogy "hát akkor foglald le"

És én szót fogadtam azon nyomban. :) Péntek-szombaton Siófokon leszünk. Mindenképpen ott lennénk, de úgy leszünk, hogy mindenki ott lesz. A gyerekek is. :) Nem lett belőle édeskettes romantikus ünneplése az éppen pénteken 16 éves eljegyzésünknek, de jó lesz ez így is. A legjobb. :)

És én már várom.. ma délutántól folyamatosan majd csütörtökig. :) De ez jóféle várakozás. :)

2013. nov. 17.

Helyek...

... ahova a következő ötven (látjátok, fejlődőképes vagyok, még ötvenet saccolok magamnak) évben el szeretnék jutni. :)
A sorrend mindegy, jó lesz bárhogyan. :)
Central Park

Eiffel Torony



És még itt lenne pár kép, ha a blogger engedné, hogy megmutassam.. De nem engedi, úgyhogy majd egyszer.. ha meg nem, hát akkor nem. :)


2013. nov. 16.

Nyíg, nyűg, ne is olvasd...

Olyan, de olyan hülye hangulatú napom volt, hogy nehéz is elmesélnem, mit gondoltam, és mit éreztem. Elsősorban és folyamatosan fájdalmat éreztem, mert reggel úgy ébredtem, hogy nagyon fáj a derekam, és a térdem. Mindkettő a bal oldalon, gondolom a kettő valahogy összefügg egymással. Már csak azért is, mert ha nem, akkor az nyilván rosszabb nekem, mintha igen, de amúgy mindegy is. (mert úgysem érek rá ezzel foglalkozni most)
Szóval ez a fájás-érzés ez szépen rányomta mindenre a bélyegét, mert minden mozdulat fájt. Ráadásul utálom épp a hajamat is, mert hullik, meg már megint egy csomót nőtt.. a pizsamám végképp felmondott nekem, nem bírta már tovább a sok mosást és benne alvást, és nemes egyszerűséggel szétkopott, és elszakadt. Az sem segített rajtam, hogy gyönyörű napsütéses napunk volt, és még ma is nyíltak a napvirágok a ládákban, ami amúgy önmagában elég hihetetlen így november felénél már, de így volt.
Sőt, még az sem segített rajtam, hogy kettesben mentünk vásárolni Balázzsal. Semmi extra, a kutyáknak kellett kaját venni. Máshoz nem voltunk egy hullámhosszon. Ráadásul eltörött a mécses is, zenehallgatás közben, és ugyan hősiesen titkoltam, hogy folynak a könnyeim, mégis lebuktam..



Nem tudom mitől volt ez most ekkora hatással rám, mert régóta azt gondolom, hogy ezen én már túl vagyok legalább tíz éve, de inkább több. Most mégis, ettől az egyetlen számtól olyan erővel öntött el a veszteség érzése, hogy teljesen letaglózott. Abban sem voltam biztos, hogy még valaha abba fogom tudni hagyni a pityergést. Lehet, hogy ebben benne van az összes fáradtságom, meg hogy pl. anyámnak sem számítok túl sokat. (észre sem vette, hogy új szemüvegem van) Önzőnek gondolom magam, amikor azt érzem, hogy csak azért tűnne fel, ha valami történne velem, mert nem lenne aki kaját vegyen, meg ruhát mosson, meg ilyenek.. Nem is kérdezi senki, de ha kérdeznék sem biztos, hogy jól el tudnám mondani, hogy néha mennyire egyedül vagyok egy ekkora családban is. Nem kellene ezzel foglalkoznom sem, csak hagyni csendben eltűnni az érzést, ahogy szoktam ezt mindig is, és akkor majd egy-két nap múlva könnyebb lenne megint.
Lehet, hogy így is lesz.. Jobb az úgy mindenkinek.. nekem is.

2013. nov. 15.

Végre

Hú, de nagyon vártam a ma estét. Elfáradtam, kipurcantam, és már reggel óta arra vágyom csak, hogy mehessek aludni. :) Ehhez képest mondjuk nem vagyok teljesen százas, hogy még mindig itt ülök, ahelyett, hogy már lefeküdtem volna. Főleg, hogy a szemeim félig csukva. :)
A hétvégére van egy csomó tervem. Nem nagy dolgok, mert nagy dolgokhoz nincs se kedvem, se energiám, hanem sok pici. Amiből lehet, hogy alig valósul meg majd valami, mert lusta leszek hozzá, de majd meglátjuk.
Ami nem lesz meg, megvár.
Ami fontos, az meg úgyis meglesz.

Akarok egy ilyet:
Vagy egy ilyet:

A másodikat jobban. De biztos, hogy olyan ára van, amit már nem adnék érte.


2013. nov. 14.

Van képem hozzá

Meg még látom is. Karcmentesen.... :)
Nagyon örülök neki, és nagyon tetszik. Pedig "csak" egy szemüveg.
A fotók igen gagyik, és rossz minőségűek.. aminek csak az lehet az oka, hogy nem volt semmi fény. Az, hogy én béna vagyok, fel sem merült, ugye?


2013. nov. 13.

Ma gondoltam

Azon gondolkodtam ma, amikor volt egy-két szabad percem, és lehetőségem, hogy gondolatban másfelé is kalandozzak, mint amik felé muszáj volt ma kalandoznom.
Amúgy szó szerint egy kaland volt az egész nap, mert mindig volt valami.. oda kellett érni, meg kellett venni, megsütni, beérni, kiadni, kiterhelni, jóváírni, átraktároztatni, stb. stb.
De volt pár mélázós pillanat is, amikor azon gondolkodtam, hogy tulajdonképpen adva van valaki úgy, ahogy születik. Felvesz magára menet közben egy csomó mázt és álarcot, mikor mi szükséges ahhoz, hogy elfogadják ott, ahol épp jelen van, de ezek az álarcok nagyon is megtévesztők lehetnek.. és milyen kevesen ismerik a csupasz énjét bárkinek is. Kinek és milyen helyzetekben merjük bevállalni, hogy a lemeztelenített lelkünkkel állunk oda... amit aztán könnyű bántani is, és komoly magaslatokba is röptetni.
Ezzel szoktam én elkövetni a hibát. Elég kevés a máz rajtam. Meg az álarc is. Olyan vagyok mindenhol, amilyen vagyok. A kedvességem és a mosolyom sosem fegyver a kezemben, hanem egy természetes valami, ami jár mindenkinek. :)
Na persze emiatt aztán bántanak is épp eleget azok, akik az álarcosbálra készülnek.. De igazából.. nem is számít. Mert bánt, bánt.. de meddig? És mennyire? Ők nem fontosak nekem, így aztán csak épphogy tudnak megsebezni. :)
Az örömet viszont, amit nagyon ritkán (esetleg) tudnak szerezni, azt nagyon könnyen elfogadom innen is.

Milyen jó, hogy alig volt időm ezen gondolkodni. Most még ennél is bonyolultabb lenne ez az egész. :D

2013. nov. 12.

Nehéz

Az ember társas lény. Ezzel ugye elég kevesen vitáznának.
Azt pedig most értem csak meg, épp ezekben a napokban, hogy micsoda kín lehet kilépni egy sokéve tartó kapcsolatból. Nem azért, mert nálunk épp ez történik, és remélem, nem is fog megtörténni sosem (majd teszünk érte). De kicsit olyan most ez a hét, mintha nem is élnénk együtt, vagy legalábbis mint akik egy lakásban élnek ugyan, de semmiközük nincs egymáshoz. Mert az van, hogy amikor Balázs elmegy dolgozni, akkor én alszom. Amikor én hazaérek, akkor meg ő alszik. A kettő között pedig vannak a cetlik, az email-ek, meg esetleg egy-egy telefon, és még bónuszként kb. napi két perc face to face találkozás, amikor nem is fér bele semmi, csak esetleg egy összemosolygás.
Mindig utáltam az ilyen napokat, most meg különösen megvisel. Amúgy sem vagyok a legrózsásabb hangulatomban (nincs baj, csak fáradok), és még csak egy normális napunk sincs. Legalább egy fél óra minden nap, amikor nem arról szól, hogy mit kell venni, vagy épp arról, hogy egymásra morgunk kettőt, hogy persze, mert ezt is nekem kellett, mert Te nem csináltad, meg hogy melyik gyerek mikor jön, és hányra kell érte menni. Ez megy cetliken, és levelezésekben, de nekem például nagyon hiányzik az érdeklődő figyelme, amikor mesélek valamit, vagy hogy elmondja, ő hogy látja. Van egy csomó minden, amit ő másképp lát, mint én, és vannak olyanok, amit épp az ő másképp látása miatt értek meg, vagy fogok fel.
Szeretném, ha megnyugtatna, hogy az ismerős rossz érzés semmit nem jelent, csak úgy a semmiből előbukkant.
Egyikünk sem evett még a héten egy jóízű ebédet. Azért sem, mert nem is volt semmi igazán jóféle ebéd, meg azért sem, mert egyikünk sem szeret a másik nélkül enni. Az most tök mindegy, hogy Ő azért, mert én nem "rakom elé", én meg szimplán csak azért, mert mindennél jobban utálok egyedül enni.
Jó lenne, ha nem sok ilyen hét lenne.. mert valahogy mindig nehezebb elviselni.
Ráadásul hány olyan mondat van, ami sosem hangzik el... mert épp akkor lett volna aktuális, amikor nem volt rá lehetőség. Több nap elteltével meg már mindegy is úgyis.
De eltelik ám ez is. Már csak két nap. :) Pont, mint amin túl vagyunk. :)

2013. nov. 11.

Gáz... vagy nem?

Tiszta gáz, hogy mennyire öregszem. :D Eleve gáz, hogy több a felsős gyerekeim száma, mint az alsósoké, ráadásul ovis meg már egyáltalán nincs. Ez máris az a kategória, ami nem járja...
De még ha ezeket nem is számítjuk, mert "csak a gyerekek nőnek", vagy mert "csak az idő telik", akkor is tiszta gáz, hogy recsegnek-ropognak az izületeim, fájnak a térdeim, minden hülye frontot megérzek..
Még szerencse, hogy azért az alvókám még a kamaszokra hajazó... különben simán kétségbe is esnék.
Ez amúgy onnan jutott eszembe, hogy fáj a térdem. Nem kicsit, inkább eléggé... és nagyon rossz érzés. Ráadásul nem is az a térdem, ami egyébként elég vészesen recseg és ropog, hanem a másik.
Na mindegy. Most majd jól alszom egyet, és akkor reggelre biztos meggyógyul.
És már egy nap el is telt ezekből a nemszeretem napokból. Már csak három. Mindjárt vége. :)

Ja, és ahogy az várható volt, voltam ma nyílt napon az iskolában. Erik fiam nyelvtan óráján. Jó volt, és fura volt, hogy milyen sokat nőttek már, és milyen mások lettek, mint kicsiként voltak. És úgy hallottam, hogy "Eriknek nagyon jó esze van"... hát mit mondjak? Végre.. :)

2013. nov. 10.

Nem az én napom

Majdnem azt a címet adtam a bejegyzésnek, hogy pi..ba az egésszel. De azért azt mégsem.. így elkezdtem írni cím nélkül, aztán majd lesz valami.
Azt hiszem, megfejtettem én azt a titkot, hogy miért is van sokkal több vezető beosztású férfi, mint nő. Nem azért, mert ők okosabbak nálunk, még csak azért sem, mert többen vannak esetleg (nem is tudom amúgy, hogy többen vannak még?), még csak nem is azért, mert ez a beidegződés. Egész egyszerűen azért, mert ők sokkal jobban tudják csinálni elmélyülten és jól amit csinálnak, mint az átlag nő. (azért nem írtam azt, hogy mint a nők, mert biztosan van egy csomó kivétel) Vagy mondjuk mint én. Jelen pillanatban egy nagy marék lepkének (amúgy ide is egy csúnya szót akartam...) érzem magam, és éppen ott tartok, hogy beveszek három levél lesz.rom tablettát egyszerre.. Olyan nagyon fáradt vagyok, és mégis azt érzem, hogy soha nem csinálok semmit. Mert sosincs semmi befejezve, meg mert mindig minden ugyanolyan.. ugyanazokat csinálom vég nélkül... akár nem is kéne már ott lennem, akkor is menne magától minden. Nincs látszata semminek, se itt, se ott. Mert mire egyvalamit megcsinálnék, addigra másik háromféle terem ott, amivel már végezni kéne. Hiába mondogatom magamnak, hogy megvár minden.. és semmi nem történik akkor sem, ha nem csinálom, egy idő után én magam sem hiszem el.
Így aztán a pihenés sem olyan sosem, mint amilyennek lenni kéne. Mert pattanásig feszült idegekkel pihenek.. folyamatosan azon jár az agyam, hogy milyen hülye vagyok, ennyi idő alatt már ezt vagy azt megcsináltam volna.
Nincs türelmem semmihez. A gyerekeimhez sem. Vagy hozzájuk a legkevésbé, mert folyton beszélnek, amikor én csendet szeretnék magam körül, folyton éhes valaki, folyton kell valakinek valami. Csak mondják, és mondják.. én meg szeretném befogni a fülem, és nem hallani.. sem azt, hogy nyílt nap lesz a héten.. és a háromból ketten néztek rám reménykedve, hogy "ugye eljössz?" Nem tudom... szeretnék nekik örömet okozni, és valószínűleg ez lesz majd a döntő érv, amikor ezt el kell döntenem, de olyan sok energiámba fog ez kerülni, hogy lehet, hogy abban a pillanatban megbánom majd.
És akkor még ott van a bizonytalanság, hogy akkor hogy lesz majd két hét múlva. Úgy biztosan nem, ahogy szeretném, és már barátkozom a gondolattal, hogy ne húzzam a számat, vagy legalább ne látványosan, hanem majd csak simán örüljek annak, ami következik.
És igen, azzal is szembesültem, hogy alig 47 nap múlva karácsony lesz. Amit nem lesz egyszerű kivitelezni. Akkor sem, ha a végletekig leegyszerűsítek majd mindent.
Szóval, mindezek kapcsán eszembe jutott, hogy valószínűleg a férfiaknak azért könnyebb, mert nem agyalnak feleslegesen mindenfélén, hanem mindig épp az adott helyzetre koncentrálnak, és azt oldják meg. Nem előre gondolkodnak, meg nem utólag azon, hogy "mi lett volna, ha". Gondolom amikor pihennek, akkor eszükbe sem jut, hogy "hú, a tesicuccot nem mostam ki", vagy hogy "már megint nem vettem mosogatógép tablettát, és úgy a pihenésből tényleg relax és feltöltődés lesz.
Közben azért csendben és titkon arról álmodozom, hogy lesz még az idén minimum egy olyan napom, amikor csend lesz és nyugalom, és én majd pihenek... meg olyan ízig-vérig nőnek érzem magam. Nem tudom mitől lenne ez így, de hátha..
Addig meg kiáztatom a hidegfrontot érző izmaimat a kádban. Mindenhol görcsöl és fáj már, éppen ideje lesz. :) (és gondolom ettől még sokkal inkább nyűgös vagyok, mint csak úgy szimplán lennék)

2013. nov. 9.

Sztahanov

Széles körben kezdik terjeszteni rólam, hogy bizony én sztahanovista vagyok, mert nem elég a hét öt napján dolgozni, újabban hatnaposra növesztem a munkaheteket.
Nos.. Sztahanovtól igen messze vagyok.. sőt, nem is törekszem az ő babérjaira, képtelen lennék rá, hogy egy előírt normának a tizenakárhányszorosát csináljam meg. :) De még csak munkalkoholista sem vagyok. Az a családunk egy egészen más tagja. De van ilyenünk is. :) (aki bár nem érti, de épp ezért hülyeség, hogy azt gondolja, nem érdemli, pedig ó, dehogynem...)
Szóval sem egyik, sem másik nem vagyok én, simán csak alkalmazkodom a körülményekhez, meg beállok a sorba, és ennyi. Meg különben is, ha menni kell, hát menni kell. :)
Ámbár.. visszagondolva Sztahanovra.. azért lehet, hogy vannak bennem bizonyos vonások, mert az a tulajdonságom meg van, hogy ha valamit megcsinálok egyik nap x idő alatt, akkor másik nap hamarabb szeretném már, mondván, rutinos vagyok. :) És ha hamarabb megy, akkor meg még belefér más is. Ha meg belefér más is, akkor annyival kevesebb marad a következő napra. :)
Igazából amúgy azt remélem, hogy most egy ideig nem lesz ilyen hatnaposra növesztett munkahét, mert kicsit kezdek elfáradni. Kicsit.. höhö.. ma délután úgy aludtam, mint az ovisok. :D

Na, de azért azt el ne felejtsem elmesélni, hogy ugye hallottátok? Hogy visszakerült a ByTheWay az x-faktorba. :) Wooow. :) Nem is érdekel, hogy mennyire manipuláció, meg nézettségnövelő, meg akármi. Mondhatnám úgy is, hogy le....rom ezt a részt. :) A lényeg, hogy "csodák igenis vannak." :) Remélem sokáig maradnak ezúttal. :) Mondjuk a döntőig. :)


2013. nov. 8.

Mennyi??

A sokkhatás utóhatásaként ma hajnalban iszonyatos migrénnel keltem. Egy pillanatra megfordult a fájós fejemben, hogy akkor én most itthon maradok.. valakit felhívok, és megmondom, hogy képtelen vagyok bemenni. Aztán fél órával, két fájdalomcsillapítóval, egy kávéval és egy mini péksütivel később mégis úgy gondoltam, hogy be tudok menni. Azért azt megígértem magamnak is, hogy ha rosszabb lesz, akkor eljövök. (persze, már akkor is tudtam, hogy úgyis kitartok a végsőkig is..)
Bent.. ahogy azt sejtettem, mindenkit érdekeltek a tegnap történtek, így párszor el kellett mesélnem. Azt kell hogy mondjam, bármilyen hihetetlen is, szerethetnek minket az emberek, mert mindenki megkérdezte, hogy "És Balázs hogy van?" meg hogy "Szegények, ez nagyon rossz lehetett nektek."
Ma már tudjuk azt is, hogy a nőnek medencetörése van. Meg hogy az autónk nem lesz olcsó. Bár a bal első sárvédő már megvan.. bontott. A többi meg még úgy hatvanezer körül. Ez van. De megoldjuk.. ezt is. :)

Holnap is dolgozom, úgyhogy muszáj lesz rövidre fognom.. de azért azt mindenképpen meg kell osztanom még veletek, hogy az a mai az


-adik blogposzt. Nem lehet rám mondani, hogy nem vagyok termékeny blogger, vagy hogy nem vagyok kitartó, mert ezek szerint mégis. :) 
Azt nem merem megígérni, hogy lesz olyan, amikor majd ez mögé a szám mögé még egy nulla kerül, mert azért az nagyon sok nap. Körülbelül hetvenhat éves koromban jönne el, ha addig ugyanígy, minden nap írnék. :) Hahh.. nem lenne semmi. :)

Köszönet érte mindenkinek, aki végig velem volt ennyi blogbejegyzésen keresztül. :) Ha csak feleolyan élmény, mint nekem írni, akkor már örülök. :) 

2013. nov. 7.

Sokk

Olyan normális napnak indult.. és olyan jó volt, hogy szólt a kolléganőm mielőtt hazajöttünk, hogy Balázs keresett, menjek majd arra felé, mert végzett ő is, tudunk együtt menni haza.
Még amikor beültünk a munkahelyünk parkolójában a kocsiba, azt gondoltam, hú, de jó, még van időnk inni egy kávét otthon, mielőtt indulunk majd Rolandért. Szépen sütött a nap, beszélgettünk...
..... és alig egy kevéssel az otthonunk előtt... egyszer csak a semmiből ott termett egy biciklis. És tudtuk, hogy nem fogunk tudni mit tenni, mert csak jön, őrült tempóban teker, és talán nem is figyel semmire. Mi meg már hiába észleltük, és hiába is megyünk lassan, nem fogunk tudni megállni. Én eddig a pillanatig emlékszem tisztán. Aztán hallom a hangot, csattanás, nagy robaj.. aztán csend. Kicsit kívülről látom magam, ahogy kiszálltam az autóból, és fogtam a telefonomat, hogy hívom a mentőt, mert azt mondta Balázs, hogy "hívj mentőt". Egy pillanatra teljesen összezavarodva néztem a kijelzőt, onnan várva a segítséget, mert nem jutott eszembe a mentők száma. Aztán a diszpécser kérdésére alig tudtam kinyögni, hogy melyik városból telefonálok. Az utcanév is nehezen jutott eszembe.
Leraktam a telefont, és láttam a nőt ott feküdni... akkor kezdett először remegni a lábam.. és ha nincs ott a sógorom, egészen biztosan összerogyok ott az út szélén. (ő nem velünk jött, hanem mögöttünk) Vártuk a mentőt, közben odaért mellénk a gyerekorvosunk, aki valahonnan szintén hazafelé tartott, megállt, és megvizsgálta a nőt, vigyázott rá, míg odaértek a kollégák.
Azt hiszem, amikor meghallottam a mentő hangját, akkor fogtam fel igazán, hogy ez valóság. És igen, elütöttünk egy embert, akit most elvisz majd a mentő. Hiába a vétlenség, hiába bármi.. ez a tudat szörnyű.
Jöttek a rendőrök is, megkezdődött a helyszínelés minden velejáróval.
Közben ezernyolcszázkilencven ismerős járt arra... persze, mindenki bámult, de nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb a pillanat volt, amikor megláttam, hogy Rolandot az apósom éppen erre vinné haza az iskolából. És láttam a gyerekem arcát a másik autóban, amikor meglátta a mi autónkat a rendőrautók mellett.. és láttam, hogy nagyon megijedt, de nem tehettem semmit. Nem mehettem el, mert az autóban utaztam.
Több, mint egy órán keresztül tartott az egész. Álltunk és vártuk, mi lesz.. Balázs néha elsápadt, néha megnézte az autón a horpadást, meg a motorháztetőn azt a nagy karcot.. megcsóválta titokban a fejét... Én az egy óra alatt hol vacogtam, hol melegem volt.. elszívtam egy rakás cigit, a gyomrom egy csomóban volt, hányingerem volt.....
Úgy jöttünk el, hogy tudtunkkal nem vagyunk hibásak, ahogy azt mi is éreztük. A kárunkat behajthatjuk akár, ha majd kezünkben lesz minderről a határozat, ha a biciklisnek van valamilyen lakásbiztosítása, aminek a terhére kifizethető. De nem fogunk ezzel élni.. majd megcsináltatjuk az autót..
Ettől függetlenül nyomorult érzés. Balázsnak biztos rosszabb.. neki megvan az emlékkép, ahogy a nő nekünk csapódik, rá az autóra, majd le onnan, mint egy rongybaba. Nekem ez teljesen törlődött.
Nem lesz könnyű kiheverni. :(

2013. nov. 6.

Vágyakozós

Ma olyan egészen hétköznapi vágyaim voltak. Mint például hogy délelőtt fél tízkor arra vágytam, hogy de jó is lenne most nekiállni főzni valamit, amit már rég nem főztem. Nem jutott épp eszembe semmi konkrét, de épp akkor kedvem lett volna ahhoz is, hogy valami olyat főzzek, amihez jó sok idő kell. Mondjuk az tény, hogy eléggé unom már ezeket a pillanatok alatt elkészíthető ételeket enni is, csinálni is.. de mire hazaérek délután, már nincs energiám többre. Így aztán ez marad.. vagy akár azt is bevállaljuk, hogy egy-egy nap nem eszünk főtt kaját, mert nincs se kedvünk semmihez, meg mindketten fáradtak is vagyunk. A gyerekek mindig esznek a suliban, úgyhogy csak magunkkal tolunk ki ilyenkor. :)
Aztán vágytam arra délben, hogy egy rendes, igazi főzött kávét igyak. Jó, ez a vágyam teljesült három órával később, de addigra már kicsit kávéundorom volt a nap folyamán többször is ivott automatás löttytől. :)
Délután arra vágytam, hogy végre meg tudjam győzni Balázst, hogy ahova majd megy, oda ne egyedül menjen, hanem velem. :) Értem én, hogy konkrétan csak ő mehet, de majd valamit kitalálok addig, amíg várni kell rá. :) Most épp kinéztem egy szállodát hozzá.. mármint a várakozáshoz. És már jól kitaláltam hozzá a fedősztorit, hogy úúúúgyse voltunk még sose kettesben, és mondhatnám hozzá azt is, hogy "Naaaaaa, légyszilégyszi.............." (és ő most hallja hozzá a hangom, és látja a nézésem is), de aztán kicsit elbizonytalanodtam, hogy jajj, szegény gyerekek, nekik is biztos tetszene. De nem. Kemény leszek, és kettesben akarok menni. :)
Ez az utolsó ez nem annyira hétköznapi vágy, de sebaj. :) Attól még akár valóra is válhat, nem? Arra valók az ilyenek..

2013. nov. 5.

Időben...

"De ma aztán feküdj le időben..." -hangzott az intelem úgy fél nyolc tájban. És még a megerősítés is mellé, hogy biztosan komolyan vegyem: "Komolyan mondom!"
Én meg komolyan is vettem. De tényleg. És aztán még kiszedtem a mosógépet.  (és menet közben eszembe jutott, hogy Eriknek szívószál kell holnap rajz órára) Kiteregettem. Meg leszedtem az előző mosás után megszáradt ruhákat. (jó, ez fordított sorrendben történt, de mindegy). Aztán még kivittem a szemetet, meg az üres flakonokat. Bekészítettem a kutyáknak a reggelit (Patrik túl sokat ad nekik.. és Freddy inkább neki sem áll, ha tele van előtte a tál). Majd bepakoltam a mosogatógépet. (Itt megint eszembe jutott a szívószál, ami Eriknek kell rajz órára) Lemostam a konyhaszekrény tetejét (ez tulajdonképpen lehetne a pult?), elmostam a kávéfőző alkatrészeit. Összekomissióztam az összes iskolatáskából az összes italos flakont, leraktam a frissen lemosott konyhaszekrény tetejére (t.i. a pult), majd visszatértem Roland úrfi iskolatáskájához, ami két nap iskolába járás után már erősen hasonlított a kommunális hulladékgyűjtőre. Kiszedtem egy félig megevett saját, és egy félig megevett idegen (wtf?!) szendvicset, még egy flakont (gyanús volt ma reggel, hogy mintha neki nem ez lett volna tegnap), egy kisollót, három rajzot, két másmilyen papírfecnit, a tájékoztató füzetet, az üzenő füzetet, két megrágott ceruzát (a szendvics meg ugye félig, még az idegen is...), egy vonalzót, és egy játékot. Ha már így kiszedtem, és megtaláltam a ceruzákat, belenéztem a tolltartójába is.(és itt megint eszembe ötlött a szívószál, ami Eriknek kell holnapra rajz órára)  Na.. mély sóhajjal felszámoltam az atomrobbanás minden maradványát, kihegyeztem az összes tompa és hegytelen ceruzát, szépen elrendeztem (a színskáláról évekkel ezelőtt lemondtam.. pedig azelőtt mindig képes voltam szépen sorba rakni szín szerint). Visszapakoltam a táskájába, ellenőriztem az úszós hátizsák tartalmát.
Felraktam a telefonjainkat töltőre. Kivettem a vajat a hűtőből, hogy majd mire szendvicset kell csinálnom, már kenhető legyen.
Végre kihúztam a fiókot a szívószál után kutatva. És van. Rögtön kettő is. Kikészítettem a konyhaszekrényre (t.i. a pult..), rögtön Balázs cuccai mellé.
Aztán leültem ide, megnéztem mi újság a nagyvilágban és a blogvilágban.
És közben eszembe jutott, hogy Patriknak kell egy ezres holnapra.
Meg hogy megint nem jutott időm a hajmosásra. De talán még egy szemöldökigazítás belefér.
Áááá, de nem, azt ígértem, hogy ma korán lefekszem.
De addig még fürdök, lefőzöm a kávét reggelre, csinálok szendvicseket, kikészítem a reggelit.. és utána máris megyek az ágyba.
Csak még előtte kikészítem az ezrest is. Meg leveszem a telefonokat a töltőről, hogy majd ébresszenek.
Úgy kábé háromnegyed óra múlva már ágyban is leszek. Ha nem jut eszembe semmi más.
Az még időben van vajon? :D

2013. nov. 4.

Woooow


Amikor annak idején Patrikról egészen véletlenül kiderült, hogy szemüvegre van szüksége, ráadásul az utolsó pillanatban derült csak ki, hogy nem csak egészen komoly erősségű szemüvege lesz, de már kezdett tompalátó is lenni, akkor egyúttal arra is berendezkedtünk, hogy ő valószínűleg egész életében szemüveges lesz. :) Igazából nem gondoltuk ezt akkora bajnak, mert a mi családunkban szemüvegesnek lenni egészen természetes állapot. :) És amúgy is, kezdettől fogva szerette, és olyan jól is állt neki mindig, hogy sem ő, sem mi nem éreztük nyűgnek. Jó, hát az ára az néha komoly érvágást jelentett a családi kasszán, na de mindig megoldódott valahogy. :)
Annak idején azt is elmondták, hogy majd amikor már kezdi "kinőni" ezt a dioptriát (öt éves korában került rá a +4, +3,25-ös szemüveg, ami igazából 2,5 másfeles cilinderrel és 1,75 másfeles cilinderrel... a cilinderezés a tompalátás miatt kellett, a kancsalságot volt hivatott megelőzni, ha jól emlékszem), akkor majd már nem lát jól benne. Évekig vártam, hogy mikor lesz már ez.. de aztán, ahogy sikerült mindig egy kicsit még vékonyíttatni a lencsén, meg ahogy nőtt a feje, és már elég normális méretű szemüvegei voltak, amibe könnyedén bele lehetett csiszolni a lencséjét, már nem is éreztem olyan tragikusnak a vastagságát. :) És hát mondom, olyan nagyon jól nézett ki mindig szemüvegben. :)
Na de... mikor már majdnem elfelejtettem azt a sztorit, hogy "ha majd kinövi, panaszkodni fog, hogy nem lát jól a szemüvegben, amikor a közelmúltban ez bekövetkezett. Egyszer azzal állított haza a suliból, hogy képzeljem el, ha a szemüvege fölött (!!!) néz ki, akkor sokkal jobban lát távolra, mint a szemüvegen keresztül. Első körben a tíz körméről kaptam le, hogy mi az hogy a szemüveg fölött? Mikor már öt éves korában is tudta, hogy szigorúan tilos, mert a szemüvegen keresztül kell nézni, nem fölötte, és alatta. Aztán leesett, hogy nahát.. lehet, hogy tényleg így van, és lehet, hogy így, hogy nőtt, talán változik a dioptria is?
Bejelentkeztünk hát a doktornőhöz, aki ötéves kora óta vizsgálja. Ma került sor a vizsgálatra. És láss csodát.. tényleg javult. :) Nem is kicsit. Az egyik szemén másfél dioptriát, a másikon egyet. :) Őrület. :)
Amikor meghallottam, még az az őrült fáradtságom is, amit egész nap éreztem, egy időre elmúlt.. :)
Most már nincs más hátra, mint kiválasztani a megfelelő keretet, és megcsodálni majd, milyen jól néz ki benne újfent.:)

Amúgy meg.. hát.. felnőtt keretek között kell válogatnunk. Nahát. :D



























2013. nov. 3.

Nem kellett volna..

... tegnap ez az x faktoros bejegyzés. Sőt, legfőképp nem kellett volna leírnom, hogy a ByTheWay-t és Csordás Ákost szeretném látni az élen. Valahogy félreérthető lehettem az Univerzumnak, én nem tudom, hogy félregondolok, vagy félrebeszélek.. (még szerencse, hogy semmi mást nem csinálok így félre...), de úgy adódott, hogy ma este épp ők ketten párbajoztak. Nagyon csúnyán káromkodtam, és nagyon mérges is voltam... mert tudtam, hogy akárhogy is, valamelyikőjük kiesik. Még az utolsó pillanatban sem tudtam eldönteni, melyiküknek szurkolok jobban, de tudtam, hogy ha majd megkérdezi Balázs, hogy "éééés, mikor sírtál utoljára?" akkor kénytelen lennék bevallani, hogy hát, tegnap este.. egy kicsikét.
Szóval, nem kellett volna ezt mondanom, de már mindegy. Megtörtént. Nyilván okkal, mert ugye semmi sem történik csak úgy... sajnálom nagyon a ByTheWay-t, mert nagyon szerettem őket, és olyan rossz volt látni a csalódott arcukat. És igen, dühös vagyok, amiért olyanok menekültek, akik igen...

És nem kellett volna belekezdenem se a konyhatakarításba, mert most, hogy kész van egy része, egyfolytában jár a szemem, és nézem, hogy még mi mindent kell megcsinálni. Persze, azt is megnézem, ami már szép, és remélem, hogy nem úgy lesz, hogy mire újra eljutok odáig, hogy folytassam, addigra kezdhetem elölről, mert már a most lesikált poharak, edények is újra porosak lesznek. :)

És nem kellett volna most az órára sem néznem... Mert ha nem néztem volna rá, akkor most még biztosan kitalálnék valamit, amit elmesélhetnék, de így már nem tehetem. Aludni kell menni.. így is késésben vagyok.. nem kicsit. :) (mert nem kellett volna a kádban olvasni...)

2013. nov. 2.

X faktor

Kezdhetném egy nyelvnyújtós szmájlival azoknak a velem egy vezetéknevet viselőknek (na jó, az övéké sokkal előbb volt az övéké, mint ahogy az enyém lett), akik most azt fontolgatják, hogy jó, hát akkor már lapoznak is tovább, mert őket ez aztán a legkevésbé sem érdekli.
De ha továbbolvasnak, talán ők sem bánják meg. Ha meg igen, hát akkor meg már úgyis mindegy lesz. :D
Az idei x-faktort is nagyon szorgalmasan nézem. Még akkor is, ha idegesít, hogy most már két napos rendezvény lett belőle, és nyilván kíváncsi vagyok arra is, hogy ki fog kiesni, így végignézem mindkét adást. De azért nem bántam volna, ha úgy marad, ahogy volt ez eddig is.. :) Még mindig nincs igazi kedvencem, viszont már tudom, hogy mit is jelent az, amikor azt mondták erről a műsorról, hogy "azért nem nézem, mert mindig olyan dalt énekelnek, amit már valaki elénekelt, csak itt sokkal sz...bbul csinálják.." Nekem nemigen volt eddig bajom azzal, hogy mások dalait éneklik, sőt, általában azzal sem, hogy esetleg kicsit rosszabb. De ma este azért Bozsek Márk még nálam is elpattintotta ezt a húrt, amikor olyan hamisan és sehogyanse énekelte azt a Color dalt, hogy már én is énekeltem neki, csak találná már meg végre a hangot, ahol kéne ennek szólnia. Nem sikerült neki. Ahogy a hangulatát sem sikerült átadnia, lehet, hogy épp ezért.
Nem tudom megmagyarázni én magam sem, hogy mi az, ami hiányzik nekem az idei énekesjelöltekből, mi az, ami miatt még mindig nem drukkolok igazán senkinek, de valami van. Mondjuk ha muszáj (márpedig ez a felhozatal, tehát ebből muszáj) mondanom két valakit, akit szívesen látnék az élen, akkor az Csordás Ákos lenne és a ByTheWay.
Gondolkodtam mondjuk, hogy lehet, hogy az a bajom, hogy olyan sok megosztó személyiség van most közöttük, hogy ez nekem a bajom. Mert én általában az ilyen típusú embereket kerülöm. Hidegrázást kapok tőlük, na. Nem azért, mert a világ fekete és fehér, és legyen mindenki vagy jó, vagy nem, de az, amikor valaki mindenben rettenetesen szélsőséges, és direkt provokatív, az nekem nem jön be. Valószínűleg ezért nem bírom már az elejétől kezdve Tündét és a Fat Phoenix-et, mert ők ilyenek. Ők azok, akik mindig úgy csinálják, ahogy senki más. Sőt, ahogy senki másnak eszébe sem jut. A mozdulataik túlzóak, a hangjuk ugyan egyedi, de semmi melegséget és emberiességet nem tudok benne felfedezni, így aztán nem tetszik.
A mentorok viszont a vártnál jobbak. És néha már-már Geszti Pétert érzem betolakodónak a másik három mellett, nem pedig fordítva. Szikora Robi egy őrületesen idealista fazon, de kezdi egyre jobban belopni magát a szívembe, és már várom, mikor jelennek meg a mém-ek róla az interneten, ahogy épp tálal valami orbitális blődséget valamelyik versenyzőnek. Alföldi pedig... még annál is jobban csípem most, mint eddig, mert itt most látom benne az embert.. azt az embert, aki minden helyzetben segíteni próbál, aki mindenkit magáz, akit tehetségesnek gondol, úgy érzem, abból fakad ez, hogy olyan neki, mintha kollégák lennének. :)
Gabi pedig.. hát Gabi. Kirobbanó energiával, és hatalmas szívvel. :) Nem is gondoltam volna, hogy ennyire képes felnőni a feladathoz.
Mindennek ellenére ma éppen Krasznai Tünde volt az, aki nagyon betalált nálam. Vagy ha nem is ő, de az általa előadott dal. Ha a szöveget figyeled, tudni fogod miért.
(és többek között az ilyenekért nézem én az X-faktort... mert ezt a Pink dalt nem is ismertem.. pedig rólam (is) szól).


2013. nov. 1.

Mindenszentek

Kicsi gyerekként semmi mást nem jelentett nekem, mint azt az izgalmat, amit az jelentett, hogy sötétedés után is kint voltunk még a temetőben, és gyertyát gyújtottunk. Semmi igazi érzésre nem emlékszem ezen kívül.
A halál, a halottak, és az emlékezés igazi érzései csak felnőttkorban értek utol. Ez mondjuk így van jól, azt hiszem..
A férjem nagypapájának a halála volt az első olyan esemény, amikor testközelből láttam, milyen is a gyász. Balázs akkor még nem volt a férjem, mindketten szinte gyerekek voltunk, mégis tisztán emlékszem arra a napra is, amikor történt, és a temetés napjára is. Örökre belém égett az a fájdalom, amit akkor láttam az arcán.
Aztán, ahogy idősödtem, úgy lett egyre több mindenki odaát, akikre emlékszem. Nagyon sokan vannak már odaát, egészen jó kis társaság lehet ott egyébként (feltéve, hogy egymásra találtak valamiért). Vannak, akikre már csak alig emlékszem, ők azok, akik nem voltak túl közeli ismerőseim, még akkor sem, ha tulajdonképpen rokonokról beszélünk.
Van azonban pár ember, akikre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap még beszéltünk volna. Több éve nem tehetjük meg ezt itteni szavakkal, mégis.. Néha el is csodálkozom, hogy hogyhogy nincs itt?
Ma, a temetőben, miközben meglátogattuk a nagyszülőket, dédszülőket (akik a gyerekeinknek dédszülők és ükszülők), és gyertyát gyújtottunk a NagyKeresztnél is, azokért, akikhez most nem jutottunk el testi valónkban párszor gombóc volt a torkomban. Azért is, mert láttam a temetőkben azt a sok embert, akik mind ugyanazért jöttek, amiért mi is, meg azért is, mert az egyik sírnál szemtanúja voltam, ahogy egy tolószékes fiatalember, egy botra támaszkodó idős nénivel és egy szemmel láthatóan is értelmi fogyatékos középkorú férfival együtt éppen imádkoztak. Na, az a pillanat elkísér egy darabig. És még azért is, mert azt gondolom, ilyenkor ezek a lelkek tényleg itt vannak valahol körülöttünk, és örülnek neki, hogy akárhány év telt is el, nem felejtettük el őket.
A gyertyák látványa felejthetetlen. Nem tudom volt e sír, ahova senki nem tudott elmenni, mert egészen sötét volt már, mikor még egyszer elmentünk, hogy megnézzük, de úgy tűnt, mindenhol ott van az emlékezés és a szeretet lángja.
Legjobb lenne, ha mindezt akár a mindennapjainkban is megtennénk egymással, egymásért, amíg tehetjük. Mert van, amikor már késő...

"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!" (Greg Schneider)