Mindenszentek

Kicsi gyerekként semmi mást nem jelentett nekem, mint azt az izgalmat, amit az jelentett, hogy sötétedés után is kint voltunk még a temetőben, és gyertyát gyújtottunk. Semmi igazi érzésre nem emlékszem ezen kívül.
A halál, a halottak, és az emlékezés igazi érzései csak felnőttkorban értek utol. Ez mondjuk így van jól, azt hiszem..
A férjem nagypapájának a halála volt az első olyan esemény, amikor testközelből láttam, milyen is a gyász. Balázs akkor még nem volt a férjem, mindketten szinte gyerekek voltunk, mégis tisztán emlékszem arra a napra is, amikor történt, és a temetés napjára is. Örökre belém égett az a fájdalom, amit akkor láttam az arcán.
Aztán, ahogy idősödtem, úgy lett egyre több mindenki odaát, akikre emlékszem. Nagyon sokan vannak már odaát, egészen jó kis társaság lehet ott egyébként (feltéve, hogy egymásra találtak valamiért). Vannak, akikre már csak alig emlékszem, ők azok, akik nem voltak túl közeli ismerőseim, még akkor sem, ha tulajdonképpen rokonokról beszélünk.
Van azonban pár ember, akikre még ma is úgy emlékszem, mintha tegnap még beszéltünk volna. Több éve nem tehetjük meg ezt itteni szavakkal, mégis.. Néha el is csodálkozom, hogy hogyhogy nincs itt?
Ma, a temetőben, miközben meglátogattuk a nagyszülőket, dédszülőket (akik a gyerekeinknek dédszülők és ükszülők), és gyertyát gyújtottunk a NagyKeresztnél is, azokért, akikhez most nem jutottunk el testi valónkban párszor gombóc volt a torkomban. Azért is, mert láttam a temetőkben azt a sok embert, akik mind ugyanazért jöttek, amiért mi is, meg azért is, mert az egyik sírnál szemtanúja voltam, ahogy egy tolószékes fiatalember, egy botra támaszkodó idős nénivel és egy szemmel láthatóan is értelmi fogyatékos középkorú férfival együtt éppen imádkoztak. Na, az a pillanat elkísér egy darabig. És még azért is, mert azt gondolom, ilyenkor ezek a lelkek tényleg itt vannak valahol körülöttünk, és örülnek neki, hogy akárhány év telt is el, nem felejtettük el őket.
A gyertyák látványa felejthetetlen. Nem tudom volt e sír, ahova senki nem tudott elmenni, mert egészen sötét volt már, mikor még egyszer elmentünk, hogy megnézzük, de úgy tűnt, mindenhol ott van az emlékezés és a szeretet lángja.
Legjobb lenne, ha mindezt akár a mindennapjainkban is megtennénk egymással, egymásért, amíg tehetjük. Mert van, amikor már késő...

"Ne állj meg sírva nyughelyem előtt,
ne hidd hogy alszom, hisz ott sem vagyok.
A halkan fúvó szellőben találsz meg,
és a hóban, mely gyémántként ragyog.
Vagyok a napfény érett búzatáblán,
őszi eső, mely gyöngéden alászáll.
Ha kora reggel egyszer arra ébredsz,
hogy madárraj száll arra szárnysuhogva,
ha szíved csendes éjben engem érez,
én sugárzom rád, csillagként ragyogva.
Ne állj hát sírva nyughelyem előtt!
Emlékezz rám, és a halál nem vesz rajtam erőt!" (Greg Schneider)