Sokk

Olyan normális napnak indult.. és olyan jó volt, hogy szólt a kolléganőm mielőtt hazajöttünk, hogy Balázs keresett, menjek majd arra felé, mert végzett ő is, tudunk együtt menni haza.
Még amikor beültünk a munkahelyünk parkolójában a kocsiba, azt gondoltam, hú, de jó, még van időnk inni egy kávét otthon, mielőtt indulunk majd Rolandért. Szépen sütött a nap, beszélgettünk...
..... és alig egy kevéssel az otthonunk előtt... egyszer csak a semmiből ott termett egy biciklis. És tudtuk, hogy nem fogunk tudni mit tenni, mert csak jön, őrült tempóban teker, és talán nem is figyel semmire. Mi meg már hiába észleltük, és hiába is megyünk lassan, nem fogunk tudni megállni. Én eddig a pillanatig emlékszem tisztán. Aztán hallom a hangot, csattanás, nagy robaj.. aztán csend. Kicsit kívülről látom magam, ahogy kiszálltam az autóból, és fogtam a telefonomat, hogy hívom a mentőt, mert azt mondta Balázs, hogy "hívj mentőt". Egy pillanatra teljesen összezavarodva néztem a kijelzőt, onnan várva a segítséget, mert nem jutott eszembe a mentők száma. Aztán a diszpécser kérdésére alig tudtam kinyögni, hogy melyik városból telefonálok. Az utcanév is nehezen jutott eszembe.
Leraktam a telefont, és láttam a nőt ott feküdni... akkor kezdett először remegni a lábam.. és ha nincs ott a sógorom, egészen biztosan összerogyok ott az út szélén. (ő nem velünk jött, hanem mögöttünk) Vártuk a mentőt, közben odaért mellénk a gyerekorvosunk, aki valahonnan szintén hazafelé tartott, megállt, és megvizsgálta a nőt, vigyázott rá, míg odaértek a kollégák.
Azt hiszem, amikor meghallottam a mentő hangját, akkor fogtam fel igazán, hogy ez valóság. És igen, elütöttünk egy embert, akit most elvisz majd a mentő. Hiába a vétlenség, hiába bármi.. ez a tudat szörnyű.
Jöttek a rendőrök is, megkezdődött a helyszínelés minden velejáróval.
Közben ezernyolcszázkilencven ismerős járt arra... persze, mindenki bámult, de nem ez volt a legrosszabb. A legrosszabb a pillanat volt, amikor megláttam, hogy Rolandot az apósom éppen erre vinné haza az iskolából. És láttam a gyerekem arcát a másik autóban, amikor meglátta a mi autónkat a rendőrautók mellett.. és láttam, hogy nagyon megijedt, de nem tehettem semmit. Nem mehettem el, mert az autóban utaztam.
Több, mint egy órán keresztül tartott az egész. Álltunk és vártuk, mi lesz.. Balázs néha elsápadt, néha megnézte az autón a horpadást, meg a motorháztetőn azt a nagy karcot.. megcsóválta titokban a fejét... Én az egy óra alatt hol vacogtam, hol melegem volt.. elszívtam egy rakás cigit, a gyomrom egy csomóban volt, hányingerem volt.....
Úgy jöttünk el, hogy tudtunkkal nem vagyunk hibásak, ahogy azt mi is éreztük. A kárunkat behajthatjuk akár, ha majd kezünkben lesz minderről a határozat, ha a biciklisnek van valamilyen lakásbiztosítása, aminek a terhére kifizethető. De nem fogunk ezzel élni.. majd megcsináltatjuk az autót..
Ettől függetlenül nyomorult érzés. Balázsnak biztos rosszabb.. neki megvan az emlékkép, ahogy a nő nekünk csapódik, rá az autóra, majd le onnan, mint egy rongybaba. Nekem ez teljesen törlődött.
Nem lesz könnyű kiheverni. :(