Türelmetlen én

Valószínűleg az ismerőseim 95%-a nem hinné el, hogy én aztán tudok türelmetlen lenni. Pedig de. És erről tudna mesélni az az öt százaléknyi ismerősöm, aki velem lakik, mert ők aztán tudják, hogy mennyire..
De a szokásosnál is jobban idegesítenek azok az apróságok, amiktől úgy egyébként is a "falra mászok", úgymint a fejhangon visítva röhögés, az egymás túlkiabálása, az, hogy "Ne máááááááár, Patriiiiiiiik", meg hogy ha meglátják a kezemben a partvist, akkor megkérdezik, hogy "felmosol?". Meg a "mit fogunk enni?" kérdés. De ugyanígy a falra mászok a hűtőnyitogatástól, a szekrényben kotorászástól, attól, hogy egy este alatt minimum kilencszázharmincszor fordul meg az ágyban, mire elalszik (és az a rohadt ágy nyikorog).
De egyre nehezebben viselem el a várakozást is, meg a vásárlást is. Meg a szennyes ruhát. Meg a hajamat. Meg a körmömet. Meg a bőrömet. (ami vagy fénylik, vagy ki van száradva, és lejön) Meg ha szomjas vagyok. Meg ha nincs itthon éppen ez a valami, ami kéne nekem.
Meg a ködöt.
És tulajdonképpen a köd az oka mindennek. Mert úgy unom már, hogy mindig minden szürke, és nyirkos, hogy alig láttuk a napot az elmúlt két hónapban.
Meg úgy egyáltalán. Elmúlt a karácsony, jöhet a tavasz. De fénysebességgel ám.

Gáz... vagy nem?

Tiszta gáz, hogy mennyire öregszem. :D Eleve gáz, hogy több a felsős gyerekeim száma, mint az alsósoké, ráadásul ovis meg már egyáltalán nincs. Ez máris az a kategória, ami nem járja...
De még ha ezeket nem is számítjuk, mert "csak a gyerekek nőnek", vagy mert "csak az idő telik", akkor is tiszta gáz, hogy recsegnek-ropognak az izületeim, fájnak a térdeim, minden hülye frontot megérzek..
Még szerencse, hogy azért az alvókám még a kamaszokra hajazó... különben simán kétségbe is esnék.
Ez amúgy onnan jutott eszembe, hogy fáj a térdem. Nem kicsit, inkább eléggé... és nagyon rossz érzés. Ráadásul nem is az a térdem, ami egyébként elég vészesen recseg és ropog, hanem a másik.
Na mindegy. Most majd jól alszom egyet, és akkor reggelre biztos meggyógyul.
És már egy nap el is telt ezekből a nemszeretem napokból. Már csak három. Mindjárt vége. :)

Ja, és ahogy az várható volt, voltam ma nyílt napon az iskolában. Erik fiam nyelvtan óráján. Jó volt, és fura volt, hogy milyen sokat nőttek már, és milyen mások lettek, mint kicsiként voltak. És úgy hallottam, hogy "Eriknek nagyon jó esze van"... hát mit mondjak? Végre.. :)

A semmi napja

Komolyan nem gondoltam még magam sem, hogy van a fáradtságnak, vagy talán inkább a fizikai kimerültségnek egy olyan foka, amit már nem tudok legyőzni. Vagy legalábbis nem megy nagyon egyszerűen. Voltak jelek a héten már, hogy kissé túlfeszítettem a húrt, pedig igazán nem csinálok hét közben itthon eget rengető dolgokat, maximum mosás megy, meg valami nagyon gyorsan elkészíthetőt főzök, bevásárolok, és kész. Mégis... a legriasztóbb az volt, amikor a pulzusom már megint közelebb volt a kilencvenhez, mint a nyolcvanhoz (pedig amúgy hetvenöt fölé nem kéne mennie). Ismerem magam, és tudom, hogy amikor már itt tartok, akkor kezdődik a baj. Próbáltam beljebb húzni a féket, de nem nagyon volt miből leadni.
Aztán gondolkodtam, hogy mit és hogyan ronthattam el az elmúlt két hétben, amikor a helyzet fokozódni kezdett.
Nos, az kétségtelen, hogy így, közel három hónappal (bizony, már ennyi) a munkába állásom óta mindig azt tapasztalom, hogy nekem a délutános hét egy fokkal könnyebben viselhető, mint a reggeles. A reggeles őrülten kimerítő a hajnali négyes keléssel. Ott már szerdán alig bírom összerakni magam. Ez a délutános hétnél csütörtök estétől mondható csak.. De valószínűleg ott rontom el, hogy még mindig nagyon keveset alszom. A délelőttös héten napi öt, maximum hat órát. Ami mindent összevetve nagyon kevés, mert a fennmaradó többi időben maximum fokozaton működtetem magam. A délutános héten sem nagyon alszom többet hat és fél óránál, de mégis jobb a helyzet egy kicsit.
A másik, amit nagyon elrontok, és lehet, hogy itt van a kutya is elásva a mostani helyzetben, hogy nagyon keveset iszom. Munka közben nincs időm ezt figyelni, hogy mégis mennyi az annyi, de feltűnő, hogy a hét decis vizes üvegem két műszak alatt sem mindig fogy el. (főleg, ha lent felejtem az öltözőben) De itthon is csak épphogy pár kortyot iszok, hogy az épp aktuális szomjamat oltsa. Ma célzottan figyeltem... körülbelül fél litert ittam. És hát ez az, amire még én is húzok egyet az orromon saját magammal kapcsolatban is.(pedig szeretem mentegetni magam én is)
Hogy ez e a megoldás kulcsa, majd kiderül, mert megpróbálok többet inni. Majd legfeljebb bevezetem, hogy óránként egy pohárral meg kell inni, az nem tűnik soknak,és viszonylag hamar hozzá lehet szokni.
Na és hogy ettől e, vagy csak úgy amúgy.. de ma a világon semmire nem voltam képes. Kilencig aludtam, és úgy ébredtem, mint akit agyonvertek (pedig nem). Fájt minden izmom, és semmi nem enyhített ezen. Délután másfél órát aludtam, és ebből is úgy ébredtem, hogy semmi enyhülés, még mindig fáj. De remélhetőleg majd ma éjjel már kialszom magam.. igaz, ehhez aludnom kéne már, és nem azt várni, hogy Alex hogy remekelt a döntőben. Ha nem is nyer, mert én is belátom, vannak nála sokkal tehetségesebbek ott, azért kívánom neki, hogy minden idők legsikeresebb magyarja lehessen az Eurovíziók történetében.