2010. jún. 27.

Ha már néztem, elmesélem...

Előrebocsátom, hogy már megint foci. :D Aki unja, nyugodtan ugorja át ezt a posztot, nem lesz belőle harag. :)
De nem akarok semmiféle meccselemzésekbe bonyolódni, mert azért az messze nem az én tisztem. Még akik szokták elemezgetni, közülük is kevés igazán hiteles van (nekem).
Szóval, amiről szó lesz.. a csoportmérkőzések során végignéztem nem kevés meccset. Nem az összeset, de a nagy részét láttam. Lettek mindenféle legjeim, erről lesz most szó. (és megkímélek mindenkit a legszebb gól videojától)
A  legviccesebb nevű versenyzők között jó sokan indulhatnak. Na jó, hát nem szép dolog más nevén mulatni, de mivel egy csomó nagyon-nagyon idegen hangzású név volt, azért ez eléggé bocsánatos bűn, azt hiszem. És egy szót sem fogok ejteni az Észak-Koreai csapat egyen neveiről.
A legeslegviccesebb neve szerintem neki volt. Ahogy mondták a közvetítések során, hogy Tshabalala... mindig mosolyognom kellett, mert úgy hangzik, mint a salalala... :)És fej-fej mellett még Ő is érdemel egy legviccesebb nevet, merthogy az övé meg kimondva Tulala... Az volt az igazán jó meccs, ahol volt salala is, meg tulala is. :) Mondjuk azért mindenképpen dobogós Ő is, pár percig elméláztam rajta annak idején, hogy vajon mitől lett Surprise a keresztneve? :)
A legrondább játékos kategóriában jó sokan indultak, és nem is nagyon tudok közülük választani egy legrondábbat. De azért megmutatom, kik azok, akiktől a hátamon felállt a szőr... Bacary Sagna, Theofanisz Gekasz,Georgiosz Szamarasz, Nakamure Sunszuke, Mauro Camoranesi,Carles Puyol és Aureliano Torres. Ha mindenáron muszáj lenne egy legesleget kiválasztanom, azt hiszem Szamarasz lenne a befutó.
A legnőiesebb játékos kategóriában csak egy jelölt volt, de komolyan, a szám tátva maradt tőle, annyira..
És a végére hagytam a leghelyesebb focis fiúkat.. na, ők azért jó sokan vannak ám még akkor is, ha focizás közben nem éppen a legelőnyösebb oldaluk látszik a csapzott hajukkal, a lassított felvételes szenvedő képükkel, vagy épp ahogy futnak.
De azért mutatom a dobogós helyezéseket, ha már végigszenvedtétek az eddigieket. David Villa, Simao Sabroza, Tiago, Maicon, Fabio Cannavaro, és még sokan mások... köztük Cristiano Ronaldo is.
A legszimpatikusabb szövetségi kapitány Dunga. A legkevésbé szimpatikus pedig Del Bosque.
Nos hát ezek voltak a legek... ilyen téren, bár tuti, hogy elfelejtettem valamit,amit pedig még szerettem volna kategorizálni, na de arra való a szerkesztés menüpont, hogy ha eszembe jut, akkor majd jól hozzáírjam. :)
Aki pedig végigolvasta, annak minden elismerésem. :))

2010. jún. 26.

Tesók

Eltémázgattunk itt a héten mindenféléről. Mindig meglepnek a gyerekeim azzal, hogy annak ellenére, hogy sok mindenről kell lemondaniuk azért, mert ennyien vannak, még mindig szeretnének testvért. Arról megoszlik azért a vélemény, hogy egyet, vagy kettőt, de az, hogy még "kell" nekik egy kistesó, az mindenkinél egyértelmű.
Roland, azok után, hogy a héten krokodilkönnyekkel kikérte magának, hogy miért ő született utoljára, és miért nem intéztem úgy, hogy mindhárman egyszerre lakjanak a pocakomban, és egyszerre szülessenek meg, nemes egyszerűséggel közölte, hogy neki is kell még egy kistesó, hogy neki is legyen kivel játszani.
Patrik ugyanezen téma kapcsán bölcsen kifejtette, hogy úgy lenne igazságos, ha még lenne egy kislány is a családban, mert akkor nem lennék egyedüli lány közöttük.
Erik pedig már mióta beszélni tud, azóta mondogatja, hogy neki még kell négy kisöccs. :D
Amikor felvetem, vagy felvetjük, hogy de már nem férünk el, rögtön találnak megoldást. Roli felajánlja az ágyát, mert ő már nagyfiú, és aludhat akár az Erikkel is. :D
Amikor arról van szó, hogy de ha még többen lennénk, akkor még sokkal kevesebbszer tudnánk elmenni bárhova is, kevesebb fagyizás lenne, az sem baj.
És az sem lenne Patrik szerint ciki, ha most babakocsit tologatnék újra. Mert "nem vagy még öreg, anya".
A babasírás sem visszatartó erő, mert szerintük Roli sem sírt sokat (mondjuk tényleg nem). És igaz, soha nem ébredtek fel egymásra.
Az, hogy nem férnék el az autóban sem hatan, szintén nem probléma, valaki jönne vonattal. :D
Hihetetlen kreatívak, mindenre tudnak megoldást.
Ennek ellenére, ugyan tényleg nagyon jólesik, mikor ezeket hallom tőle, és igen, én is még mindig nagyon vágyom egy kislányra, vagy mostanra már akár egy babára is újfent, mégis racionálisnak kell maradnunk.
Szinte biztos, hogy öten maradunk.
Azért nem hagytam ki azt a megjegyzést sem, hogy majd amikor ők megnősülnek, akkor lesznek lányaim is, és majd az ő gyerekeik között hátha lányok is lesznek. Vajon miért van az, hogy csak Roli nem pirult ebbe bele? ;-)

2010. jún. 25.

Hitel

Ez megint nem lesz egy vidám poszt. Nem sikerül átlendülnöm sem a hetekkel ezelőtti orvostól orvosig rohangáláson, sem azon, hogy ilyen béna az időjárás, de azon pedig, hogy már megint az egekbe tart a svájci frank árfolyama, azon aztán végképp nem.
Napok óta gondolkodunk, számolunk, osztunk-szorzunk, kivonunk, meg amit még el lehet képzelni. Kértünk egyenleget a fennálló tartozásról. Megfordult a fejünkben a másik hitel gondolata, pedig mindig is azt vallottuk, hogy nem szabad hitelből hitelbe esni. De a gondolat gondolat marad, mert jelzálogot nem tudunk adni, egy személyi kölcsön pedig ott kezdődik, hogy 50 ezer havonta, öt évig, és még adóstárs is kell, mert én társadalom szégyene nem rendelkezem jövedelemmel. Méltányosság nincs, mert ez egy autó. Nem egy lakás. Az autó meg luxus. Senkit nem érdekel, hogy nem egy húszmilliós luxusmercedesről beszélünk, hanem egy autóról, amibe befér egy öttagú család. Az sem nyom semmit a latban, ha azt mondom, közös érdekünk lenne, hogy találjunk megoldást. Nyilvánvaló, hogy ők (a bank) le sem tojja, hogy miből és hogyan fizetem, sőt, azt sem nagyon, ha nem, mert egyszerű a képlet, elviszik, elárverezik, és kész.
Megfordult a fejünkben a fájdalmas gondolat, hogy akkor adjuk el. Gondolati szinten hagytam, hogy utánanézzen a párom. Az autónk, ami egy nyolc, vagyis hét éves Citroen Berlingo, jelen pillanatban 1,200,000 Ft-ot ér. Annyiért nem is valószínű, hogy el tudnánk adni. Ez az egyik. Mi, négy évvel ezelőtt 2,1580,000 Ft-ért vettük (és akkor az jó ár volt nagyon). A bank, egy teljesen friss, mai egyenleg szerint 1.708.000 Ft-ot kér tőlünk, ha lezáratjuk a hitelünket. Tegnapelőtt még "csak" 1.666.000 Ft volt ugyanez az összeg. Nem kell hozzá nagy matektudás, hogy kiszámoljuk, hogy nem is kicsit, hanem óriásit buknánk, ha az eladás mellett döntenénk. Mert bebuknánk a négy évi törlesztést, nem lenne autónk, és még adósságba is kéne verni magunkat, hogy teljesen ki tudjunk fizetni mindent.
Nem tudom még mi lesz. A tűrőképességünk legszélén vagyunk. Nincs tovább. Nemigen van már honnan elvenni, és átcsoportosítani, mert nem járunk sehova, és a kaján kívül alig költünk másra.
Patthelyzet. Mert van autónk, és kifizetjük a törlesztést, de nemigen marad miből tankolásra, tehát ha nincs benne benzin, akkor használni sem tudjuk a kocsit.
Tudom, hogy rajtunk kívül még rengetegen vannak ilyen helyzetben, sőt, tudom, vannak, akik még nálunk is rosszabbul jártak, járnak. Szomorú. A legszomorúbb, hogy nincs semmi, amitől azt gondolhatnánk, hogy egy bizonyos ideig kell csak kitartanunk, mert aztán jobb lesz. Nem lesz jobb, az elemzések szerint minimum fél évig még kúszik felfelé majd, aztán megáll, de ki tudja hol?
Nálunk sok mindent megoldana, ha végre találnék magamnak munkát. Egy olyat, amit bírok is. Biztos van olyan. Bőszen keresem.

2010. jún. 24.

Börtön

De csak úgy jelképesen. Fura dolgot élek át, és kísértetiesen emlékeztet egy másik élethelyzetre, de nem tudok visszaemlékezni, hogy mikor is volt ez már. Deja vu a javából.
Két napja tart. Olyan állapotban leledzem, amit nem is biztos, hogy jól le tudok írni. Sosem drogoztam, de amiket olvastam róla, lehet valami hasonló az is. A testem körülbelül úgy működik, és funkcionál, mint egy hetven évesé. Valahogy semmi sem megy könnyedén. Sem felemelni, sem letenni, sem meglátni. Az agyam meg úgy pörög, mint egy ötévesé. Folyton csak jár, és gondol valamit, és csapongok ide-oda, rendesen kiakasztva ezzel még saját magamat is. Az éjjel nem tudtam aludni sem, mert képtelen voltam kikapcsolni. Olyan voltam, mint Micimackó, mert egyfolytában csak "gondol, gondol, gondol...." Még a bambaságom is stimmel, simán elmennék én is csacsi öreg medvének, vagy medvelánynak.
Ahhoz képest, hogy az éjjel, vagy már inkább reggel volt az, aludtam négy és fél órát, és ahhoz képest, hogy mostam, teregettem, pakoltam, bevásároltam, stb., és ahhoz képest, hogy nem ittam csak a negyede kávét a szokásosnak, most még mindig tart az intenzív pörgés. Búgócsigának már jó lennék.
Fura érzés, az biztos. És zavar is, az is biztos. Még a pörgés csak hagyján, de az, hogy amúgy meg olyan fáradtnak érzem magam, mint aki túl van az iron man-en, az nem jó. Minden izmom külön van görcsben, a combom konkrétan már fáj, és akármit csinálok, nem múlik el.
Nem tudok mást tenni, mint kivárok. Próbálkozom a kikapcsolással, de még nem megy. Reménykedem, hogy sikerül a fáradtságnak átvenni az uralmat az agyam fölött is, bár ez elég hiú ábránd, lévén onnan irányítódik minden, ahol most épp komoly zűrzavar van.
Legalább tizenhárom postot tudnék kapásból idekreálni, csak úgy, agyból, ha bírná a kezem leírni. Ez a része jó is.
Az viszont félelmetes kicsit, hogy nem tudom előre, hol, hogyan és mikor lesz vége. Azért remélem nem fog nagyot szólni. De már jó lenne túl lenni rajta, lesz, ami lesz.

2010. jún. 22.

17

év telt el azóta, hogy elcsattant köztünk az első csók. Illetve, akkor még nem annyira csattant, csak olyan bátortalanul, ismerkedve történt. Akkor még egyikünk sem sejthette, hogy az a csók, és az a nyári este ennyi mindent hoz magával. Nem is tudom, talán jobb is az ilyeneket nem tudni előre, mert legalább nem volt meg az a magabiztosság bennünk, ami most már van.
17 éve még olyan izgalmas volt várni, hogy nemsokára meghallom a motor hangját, és már messziről mosolyog. 17 éve még micsoda remegő szenvedéllyel vártuk azt az első alkalmat, amit azóta sok-sok követett, mégsem feledtette. 17 éve még jóformán kislány voltam, ő pedig egy kamasz fiú. Ki gondolta, hogy sok évvel később is még egymás mellett leszünk? Nem tudhattam, csak reméltem.
17 év alatt rengeteg mindent megéltünk. Sok-sok nevetést, és sok könnyet is. Rengeteg vidám percünk volt, és voltak szomorúak. Örültünk együtt születésnek, és bánkódtunk együtt haláleseteken. Éltünk csak a pillanatnak, és éltünk úgy is, hogy minden pillanatunk meg volt tervezve. Éltünk lángoló szenvedélyben, és éltünk át komoly válságokat.
17 éve semmit nem tudtam még arról, milyen érzés valakit egy életen át szeretni. 17 éve még fogalmam sem volt róla, hogy milyen érzés lesz valakihez férjhez menni. 17 éve még nem tudtam, milyen érzés lesz ennek az embernek gyerekeket szülni.
Egy dolgot tudtam csak pont úgy, mint ma. Szeretem.

2010. jún. 21.

Kedves mindenki,

szükségem lenne a segítségetekre. Megjelent a Terézanyuságom története itt. Tudtam róla, mert természetesen kérték hozzá az engedélyemet. Nincs is vele semmi baj. A segítségetekre "macskusz" megjegyzésével kapcsolatban lenne szükségem. Ugyan válaszoltam neki, de azóta is gondolkodom, hogy vajon én nem értem, ő mit nem ért, vagy ő  nem érti az írásomat?
Nem értem, mit ért azon, hogy olyan, mintha takargatnék valamit..
Tényleg érdekelne, mit gondoltok.

2010. jún. 19.

Év végi bizonyítvány II.

Az utolsó ennél a két tanítónál, és az első, amikor már nem szöveges értékelés van, hanem jegyek.
És ilyen:
Magatartás: jó
Szorgalom: példás
Magyar nyelv: jeles
Magyar irodalom: kitűnő
Angol nyelv: jeles
Matematika: jeles
Környezetismeret: kitűnő
Ének-zene: jeles
Rajz- és vizuális kultúra: jó
Technika és életvitel: jó
Testnevelés és sport: jeles
Informatika: jeles

Ő is kapott jutalomkönyveket. Egyet, Anna Claybourne A felfedezések története c. könyvet, egy beleragasztott oklevéllel "P. Patrik Martin 4.e osztályos tanulónak jeles tanulmányi eredménye jutalmául". 
Egyet, huszonnégy osztálytársával együtt "Emlékül az együtt töltött évekért 2006-2010" felirattal a tanító néniktől. Ez Csukás István Nyár a szigeten című könyve, amit már el is kezdett olvasni, miután hazaértünk.
És amire a legbüszkébb, kapott egy olyan jutalomkönyvet, amiért bizony "megdolgozott". Még év elején meghirdette a két tanító néni az osztályon belül az olvasóversenyt. Az üzenő füzetbe kellett feljegyezni minden könyv címét, amit elolvasott. Nem esett mondjuk nehezére a versenyen való részvétel, mert nagyon szívesen olvas (szerencsére), de úgy április táján már nagyon drukkolt, hogy most már ő nyerjen, mert vezetett, mondhatni utcahosszal. És sikerült neki, 35 db könyvet olvasott el november és május között. És ennek jutalmául bezsebelte az élményt, amit az olvasás szerzett neki, és egy újabb olvasnivalót, Obert Skye Leven és az Álnok Árnyak című könyvét.

Nagyon büszkék vagyunk rá is. És lehet, hogy nem túl nagy motiválás, hogy mindezt tudatjuk is vele, velük rendszeresen, akkor is elmondtuk most is, mindketten. Mert az első olyan év volt, mikor már nyelvet is tanultak, az első olyan év volt, mikor már emelt szinten tanulja a matekot, az idén került be a tantárgyak közé az informatika is. És mindezek ellenére még javított is az előző tanévhez képest.
Még sikerült pár szót váltanom a mai naptól régi tanító nénikként emlegetett két tanítóval, akik mindketten gratuláltak hozzá, amiért ilyen, és szívből kívánják, hogy maradjon is ilyen, mert akkor sokra viheti. Mert esze és szorgalma van. Én pedig utoljára még köszönetet mondtam nekik, amiért ebben a négy évben ilyenek voltak, amilyenek. Nélkülük lehet, hogy másképp alakul.

Év végi bizonyítvány I.

Erik minden elégedetlensége ellenére mi nagyon büszkék vagyunk rá. Szép bizonyítványt kapott, még akkor is, ha én tudnék még mit hozzátenni, vagy épp elvenni, mert ezzel a szöveges értékeléssel sem teljesen tudok egyetérteni. De ezt neki nem mondtam, nem mondom, csak itt örökítem meg, hogy majd egyszer, mikor már elolvashatja, akkor tudja, hogy én tudtam, hogy több ennél. És most is ezt mondtam el neki, hogy mennyire örülök neki, hogy ilyen okos fiaim vannak, és mennyire büszke vagyok rá, amiért ilyen szépen ír.
A bizonyítvány pedig ilyen:
Magatartás: Jó
Szorgalom: Példás
Magyar nyelv és irodalom
Beszéd és szóbeli kifejezőkészség
A beszéd tisztasága: Beszéde tiszta, érthető
A szókincse: Beszéde és szókincse korának megfelelő. A tanév során szókincse gazdagodott. Szívesen mond verset és mesét.
Írás
Íráshasználat: Vonalvezetése és írása megfelelő. Füzetvezetése megfelelő.
Íráskép: Betűalakítása, betűkapcsolása szabályos. Írásképe megfelelő. Írásmozgása kicsit görcsös.
Írástempó: Írástempója az átlagosnál gyorsabb.
Másolás: A tanult betűket, szavakat pontosan másolja írott és nyomtatott mintáról. A tanító jelölése alapján önállóan tudja javítani hibáit.
Tollbamondás: Tollbamondás után hibátlanul leírja a betűket és szavakat. Képes önellenőrzéssel javítani a hibákat.
Olvasás
Viszonyulás az olvasáshoz: Szereti a könyveket, szívesen olvas.
Hangos olvasás (technika) Hangos olvasása kifejező, gyors.
Néma olvasás (szövegértés) Képes elmélyülten, magában olvasni, és az olvasottak tartalmáról beszámolni, a szöveggel kapcsolatos feladatokat megoldani.
Matematika
Számfogalom: A számolással és egyéb matematikai problémákkal összefüggő feladatokat szívesen végez. Órákon aktív, figyelmes. Biztonsággal felismeri és lejegyzi a számokat 0-20-ig. Számfogalma biztos 0-20-ig.
Számolási készség: Adott egyszerű szabály szerint képes számsorozat folytatására. Képről helyesen alkot számfeladatot. Önállóan képes összeadni és kivonni 20-as számkörben, de a biztonság kedvéért használ eszközt is.
Összefüggések felismerése: Az egyszerűbb nyitott mondatot megérti, és hibátlanul megoldja. Algoritmus képes szöveges feladat megoldására.
Geometria: Felismeri és megnevezi a síkidomokat.
Munkatempó: Munkatempója megfelelő. Írásképe javításra szorul.
Környezetismeret:
Érdeklődés: Rendkívül nyitott a természet jelenségei iránt.
Tájékozódás: Jól használja a térbeli és időbeli tájékozódáshoz szükséges fogalmakat. A hét napjait, a hónapok és az évszakok neveit ismeri, képes azok felsorolására.
Megismerési módszerek: Képes megnevezni a tárgyak érzékelhető tulajdonságait (alak, forma, szín). Megfigyelései pontosak, képes megadott szempontú rendezésre is.
Ének-zene:
A zenét szereti, élvezi, a feladatokat szívesen végzi. A tanult dalokat el tudja énekelni csoportban és önállóan is. Hallás után képes egyszerű ritmus visszatapsolására. A tanult ritmusokat, azok jeleit ismeri és használja.
Vizuális nevelés, rajz és technika
Nem igazán szívesen végez technikai jellegű tevékenységeket. Munkavégzés közben biztatást, segítséget igényel. Ismeri a színek nevét és felismeri azokat.
Testnevelés
A mozgásos feladatokat szívesen végzi, szeret mozogni. Erőnléte és állóképessége korának megfelelő. A sportjátékok, versengések szabályait érti és betartja. Minden helyzetben sportszerűen viselkedik. Labdás gyakorlatokban fejlesztésre szorul. A gimnasztikai gyakorlatokat ütemtartással, pontosan hajtja végre.
Általános értékelés
Az első évfolyam követelményeit kiválóan teljesítette. (jeles)

Jutalomkönyvként pedig Juhász Magda- Radvány Zsuzsa Az egérkirály története c. verses meséjét kapta. Bele van írva: P. Erik Márk 1.e osztályos tanulónak kiváló tanulmányi eredményéért. 

2010. jún. 18.

Válogatott Rolandságok

Nehéz lenne őt egy szóval, de még egy bővített mondattal is jellemeznem. Olyan Ő, aki mindent nagyon tud. Nagyon szeret, nagyon haragszik, nagyon bánkódik, és nagyon rosszalkodik. Mindezeket teszi bármikor. Mindenféle korlátnak ellenáll, legyen az akár csak egy intés, vagy figyelmeztetés, de lehet igazi fizikai akadály is. Semmi sem okoz gondot.
Nehéz vele, mert nem tűri a korlátokat. Olyannyira nem, hogy kicsit sem érdekli. Nem lehet belekényszeríteni holmi viselkedési dogmákba, mert igazi ösztönlény Ő. Fura nekem, mert ő az egyetlen a három királyfi közül, aki ilyen. És nem azért lett ilyen, mert ő lett a legkisebb királyfi, hanem mert ilyennek született. Egy darabig abban a tévhitben éltem, hogy ennek én vagyok az oka, mert harmadikként ugye neki jutott egy jó darabig a legkevesebb figyelem. Azt gondoltam, hogy ennek volt egyenes következménye, hogy miután megtanult járni, már nem is volt akadály többé semmi. Így esett, hogy a porszívózás befejezése után ott találtam a mosogatóban ülve, természetesen ruhástól, cipőstől, ahogy épp békésen engedte magára a hideg vizet. De ugyanígy esett az is, hogy egyszer csak fent volt a konyhaszekrény tetején, és békésen pakolta le a nászajándékba kapott kristály-poharakat (megúszták). De megjárta a sütőt, még toporzékolt is a sütőajtón, mikor be akartam csukni, mert az nem buli, hogy nem állhat rajta. Szereltünk miatta mosógépet, mert belerakta a mosószappant a mosószeradagolóba, és sikeresen el is dugult miatta. Rendszeresen járt és jár a kinti mellékhelyiségek tetején, mert ott mindig van valami izgalmas. De nem akadály a kerítésen átmászni sem. De az sem okoz problémát, hogy az emeletes ágy felső ágyának a szélén kipróbálja, vajon végig tud e rajta menni? Sosem használja az emeletes ágy létráját, mindig ott mászik fel és le, ahol nem kéne. :D Mindent felkutat, és mindent meg is talál, kivéve a saját ruháit, mert azokról fogalma sincs, hol is vannak.
Rendszeresen összegyűjt mindenféle kis mütyürt, amivel az agyamra megy, mert belepakolja egy reklámszatyorba, és azzal mászkál két-három napig mindenhova, legrosszabb esetben egy kövekkel teli szatyorral alszik. Nem lehet kipakolni belőle, mert akkor krokodilkönnyekkel sír, amiért elvettem a barátait. (igazi könnyek ezek) A legváratlanabb pillanatokban előhúz a hihetetlen kacatgyűjteményéből egy-egy akármit, amivel odamegy bármelyikünkhöz, és megajándékoz a születésnapunkra. Az mellékes, hogy épp nincs, mert ha Ő úgy gondolja, akkor van.
Folyamatosan mozgásban van. Jön-megy, motorozik, biciklizik, és visít, mint egy kismalac. A hangereje a másik, amivel a sírba kerget, mert kb. olyan frekvencián tud ordítani, amivel még a vuvuzelát is megszégyenítené. Nem alkuképes gyerek, sosem tudtam "megvesztegetni" semmivel. Két lehetőség van akkor, ha valamit szeretne. Egy: megkapja, mert épp reális a kívánság. Kettő: nem kapja meg, és még a harmadik utcában is hallják, hogy őt sérelem érte. Mert nem csak hogy kiereszti a hangját, és ordít, hanem még megy is, és mindenkinek elpanaszolja olyan ábrázattal, hogy az lenne a minimum, hogy gyűjtést rendezzenek neki a lelketlen szülőktől való felszabadításra. :D
A fárasztó és idegesítő dolgai ellenére olyan kisfiú Ő, akitől hihetetlen, hogy mennyi szeretet kapunk. Mert jön, rámnéz azzal a csábító tekintettel, amivel még az apja sem tudott soha, átölel, szorosan, és a fülembe súgja: Nagyon szeretlek. De spontán csak odajön, és közli, hogy tudod, hogy te vagy a világon a legjobb anyuka/apuka?
Még mindig vannak érdekes "kapcsolatai"a minket körülvevő szellemvilággal, de egyre kevesebbet árul el róla. Ha kérdezem, elmeséli, hogy látott bácsit, és beszélgetett is vele, de ha nem kérdezek rá, magától nem mond semmit. Láthatóan nem zavarja őt ez a dolog, nem fél, és teljesen természetesnek veszi, hogy olyat is lát, hall, érez, amit mi nem. Emberekről mond olyan dolgokat, amikről még nem kéne tudnia. Gondolom látja. Én meg próbálok nem nagyon megdöbbenni a kis bölcs gondolatain.
Legújabb dilije, hogy a kezét, lábát külön élőlényként kezeli. Vicces egyébként, ahogy felemeli a kezét, és közli, hogy "ezt a barátommal beszéld meg", és mozgatja, mintha tényleg lenne ott valaki, és próbál csukott szájjal beszélni hozzá. :D
Egyébként nagyon jó dolog az anyukájának lenni. :) Neki itt:

Ez is foci..

Csak másképp kicsit. Focis zenék. Merthogy minden ilyen világeseménynek van egy hivatalos "himnusza".
Eddig az 1998-as franciaországi vb "Carnival de Paris" c. zenéje volt nálam az abszolút kedvenc ilyen téren.



Egészen az idei vb-ig nem sikerült olyan himnuszt írniuk, ami überelhette volna Dario G. művét. De most sikerült. K'naan Wavin Flag-je még sokáig a fülemben lesz, akkor is, ha vége lesz a vb-nek. 
És csak hogy ne nekem maradjon a fülemben, hát tessék:





De a magyarosított verziója sem rossz. "Halld a hangom, vidd az álmom..." :)

2010. jún. 17.

Nyár van...

Néha igen komolyan elszégyellem magam. Mikor  úton-útfélen hallom, olvasom, látom, hogy mindenki hogy örül neki, hogy végre itt a nyár, és majd milyen jó lesz sokat együtt lenni a gyerekekkel, meg milyen jó kis programok lesznek együtt. Na nem csak a kirándulós-nyaralós programok, hanem a "csak úgy otthon levős" dolgok is micsoda fantasztikusak, mert tök jól eljátszanak együtt.
Nos, nálam ez nem egészen így van. Örülök neki, hogy vége van a sulinak, de a következő hetven nap valamiféle rémálomnak ígérkezik. Nem azért, mert nem szeretem őket, vagy nem szeretek velük lenni, vagy épp nem tudok (tudnék) nekik kitalálni jó programokat, sokkal inkább azért, mert engem olyan három fiúgyerekkel áldott meg a sors, akik fiúk a javából. Három dolog érdekli őket igazán, a számítógép, az evés, és a biciklizés. A sorrend néha változik, de nagyjából állandó. Lehetőleg mindig mindhárman egyszerre szeretnének mindent. A biciklikkel és az evéssel ez nem gond, mert szerencsére van három bicikli is, meg tányérból is jól állunk, de a számítógép komoly feszültségforrás tud lenni. Jó, ezeket kezeljük, legvégső esetben a tápkábel nálam fog landolni, és meg van oldva minden. :D De ha ez bekövetkezik, akkor már nagyon ki leszek borulva.
Ami komolyan része az életünknek most már egy pár hónapja, az azt hiszem, a nyárra is rá fogja nyomni a bélyegét. Van, aki mindenáron ragaszkodik a másikhoz (Erik Patrikhoz, Roli Erikhez), és van, aki mindenáron szeretne már egyedül (is) lenni (leginkább Patrik). 30 nm-en elég nehezen megvalósítható az egyedüllét, így aztán többnyire olyankor, mikor szeretne, de mégsem megy a dolog, jön a "fábaszorultféreg" üvöltés. Rögtön ezután következik az anyai, vagy akár apai dörgedelem, hogy hékás, így nem beszélünk a testvéreddel ám. Aztán már omlik is minden. Mert Patrik zokog, hogy neki sosem adunk igazat, Erik torkaszakadtából üvölt, mert már megint nem akar vele szóba állni sem a bátyja, anya kiborul és gondolkodik, hogy te jó ég, biztos, hogy ezek az én gyerekeim? Roli lavíroz mindőnk között, apa pedig rezignáltan sóhajt egyet, mert ő tudja a legjobban, hogy tíz perc múlva mintha mi sem történt volna.. Kis apró közjátékok ezek, de úgy napjában kismillió van belőlük. A lelkem romokban hever tőle, mert nem tudok jó megoldást a helyzetre. Tudnék, de abba bele sem gondolok, mert attól meg bűntudatom lenne... mintha legalábbis komolyan tehetnék arról, hogy a sorsom jelen pillanatban ilyen, amilyen.
Nehéz, embert próbáló nyárnak nézek elébe. Több szempontból is.
Leginkább idegileg lesz megpróbáltatás, az már biztos. Mert veszekszünk reggeltől-estig. Mert én (joggal) elvárom, hogy összehajtogassák a pizsamájukat, szerintük hülyeség. Én elvárom, hogy az üres vizes, üdítős stb. üveget, flakont, dobozt kidobják, szerintük simán jó helyen van a hűtőben is. Én elvárom, hogy normálisan beszéljenek egymással, szerintük a hülye vagy egy teljesen normális formája a beszélgetésnek. Én elvárom, hogy vigyázzanak egymásra, szerintük meg mindenkinek magára kell. A szennyes ruha és a szennyestartó kapcsolatára meg már ki sem térek..
Megpróbáltatás lesz anyagilag is. Mert melegben kell(ene) mindig fagyi, jégkrém. A gyümölcsöt (hála az égnek) kilószámra tüntetik el. Mire kettőt pislogok, már nincs. A joghurt kartonszámra fogy. A többiről nem is beszélve. És persze, menni kell(ene) strandra, kirándulni, mert nehogymár mi ne menjünk sehova.
Még eddig nem panaszkodhattam rájuk, mert mindig megértették, ha valamire épp nem futotta anyagilag. Tudomásul vették, elfogadták, és belenyugodtak, hogy sajnos ez most nem megy, de majd kitalálunk valamit helyette. Mostanában is tudomásul veszik, de már morognak. Mert "mindenki" megy nyaralni, csak mi nem. Mindenki eljár étterembe, McDonald's-ba, ide-oda, csak mi nem. Mindenki volt már élményfürdőben, csak mi nem. És sorolhatnám. Rosszabb napjaikon nem átallanak engem okolni, mert nem dolgozom. Tudom, hogy nem úgy szánják, mégis ez is mindig tüske. Mert igaz a dolog, ha dolgoznék, nyilván ez a része könnyebb lenne. De ha dolgoznék, vajon hogy oldanánk meg az egész nyári felügyeletet?
Szóval, nem lesz könnyű. És szégyellem magam miatta, de sokkal inkább "teher" jelen pillanatban ez a nagy nyári szabadság, mint öröm.
Pedig arra ki sem tértem, hogy hogy fogom őket jövő héttől egy fél napra lecsendesíteni, míg az apjuk megpróbál aludni.

2010. jún. 16.

World Cup South Africa 2010

A világ legrangosabb focieseménye zajlik épp, aminek a végén kiderül majd, melyik csapat lesz a következő négy évben az a csapat, amelyiket megilleti majd a világ legjobb válogatottja cím.
Nem bocsátkozom jóslatokba, mert majd meglátjuk. Drukkolni drukkolok, természetesen. És ebből következik, hogy igen, nézem is, amikor csak tehetem. A női nemnek ahhoz a csoportjához tartozom, akik szeretik a focit, még a magyar focit is, a világbajnokságot (pont úgy, mint az EB-t, vagy épp a BL-t) pedig ki nem hagynám. Sokan néznek rám érdekesen, mikor kiderül. Sokan hiszik azt, hogy csak azért nézem, mert ennyi pasi vesz körül, és ha már úgyis nézik ők, hát én mi mást tehetnék, mint nézem velük? Azt hisz mindenki, amit akar, természetesen, de a foci-szeretetem jóval előbbre nyúlik vissza, mint hogy bármelyik most az életemben lévő pasi itt lett volna.
Hogy is néz ki nálunk egy-egy ilyen focimeccs? Semmi extra, ülünk, nézzük, beszélgetünk közben, igen, képesek vagyunk összevitázni is, ha nem értünk egyet, és drukkolunk. Hajlamos vagyok rá, hogy elragadjon a drukkolás heve, az előző VB-döntőn sikeresen felébresztettem a legkisebbet, annyira drukkoltam. :D
Most még nincsenek ilyen izgalmak, nagyon az elején tartunk. Kisebb csalódás is eddig, mert a többség nehezen találja a helyét. Foghatjuk az vuvuzelára, aminek roppant idegesítő hangja van, még tévén keresztül is, nemhogy élőben. Sok játékos panaszkodott már rá, hogy nemhogy a pályán nem hallják egymás hangját sem, a bíró sípját sem, de még aludni sem tudnak tőle, mert fújják éjjel-nappal. Dél-Afrikát nemigen hatja meg a világ könyörgése, hogy hallgattassák már el ezeket a "hangszereket", nem teszik meg. Arra kérte a világot a rendező, hogy fogadja el az ő kultúrájukat, mert náluk a vuvuzela pont olyan kelléke a focimeccseknek, mint brazíliában a szamba és a dobok, Európában pedig a hajókürtök. Úgyhogy nincs mit tenni, tűrjük, bár a tévécsatornák mindent megtesznek azért, hogy megpróbálják legalább az elviselhető szintig megszűrni a hangot (nincs könnyű dolguk).
Foghatjuk arra is, hogy Dél-Afrikában éppen tél van. Tegnap este a brazil válogatott játszott, 2 fok körüli hőmérséklet volt. Délután a portugáloknak még volt 12 fok, ám szakadt az eső végig. Szóval, simán lehetnek akklimatizálódós nehézségeik is, amit meg tudok érteni.
És foghatjuk a Jabulani-ra is, ami ennek a vb-nek a hivatalos labdája, és természetesen jó sokan panaszkodnak rá, mert eléggé kiszámíthatalan, afféle kapusok rémálma. De alighanem egy-két játékosnak is rémálma lesz, mikor ahelyett, hogy befelé pattanna, majd kifelé fog. :D
Láttam már egy-két jó meccset. Szívem csücskei, németek például kifejezetten jók. És nagyon-nagyon drukkolok nekik, hogy az idén ők vehessék át a világ legjobbjainak járó trófeát.
Zakumi pedig, aki egy kedves, ám roppant érdekes figura, még jópárszor fog beköszönni a meccsek előtt.

2010. jún. 14.

Búcsú

"Csendre int az Élet minket. Egy álom lassan elgurult. Mégis nem hiszem, hogy végleg nem látlak már Téged, minket összeköt a múlt."
Többek között ezzel a dallal is búcsúztunk ma. Egy korszaktól. És két olyan pedagógustól, akik a szó legklasszikusabb értelmében tanító nénik. Akik az első osztály első percétől kezdve szerették, támogatták, segítették az én fiamat is, és még mellette a többi huszonnégy gyereket is.
"Te ma ne sírj,
Figyelj reám!
Figyeld a kezem, hallgasd a szám!
Ma csend van, és én mesélek.
Nem olyan szépen, és nem olyan szépet.
Köszönni kéne, de mit? és hogyan?
Segíts nekem most is- kedvesen, nyugodtan.
Hajolj ide hozzám, bújj közelebb.
Most én mesélek arról, hogy jó volt Veled."
Ezzel kezdődött, és miután mindenki elmondta a maga versét, vagy eljátszotta a zenei darabját, ezzel fejeződött be.
"Mi huszonöten vagyunk 4/E osztályos gyerekek. Sok -sok köszönet ezért Tünde néninek, és Csilla néninek. Köszönjük, hogy tanított írni, olvasni,számolni,  tudatlan kis fejünkbe a tudományt plántálni. Mi huszonöten vagyunk 4/E osztályos gyerekek, és azt kívánjuk Tünde néninek, és Csilla néninek, hogy sokáig tanítson még sok-sok kisgyereket."
A tanító nénik is, a szülők is, és a gyerekek is könnyekig meghatódtak a búcsú pillanataiban. Tapintható volt az a hihetetlen szeretet, ami körülölelte őket négy évig ebben az osztályban, amitől olyan hihetetlen biztonságban érezhették magukat. Mindannyiunknak nehezére esett elköszönni. Mindannyiunknak nehéz lezárni valamit, ami olyan jó volt. Szerencsések voltunk, olyan tanító néniket kaptunk, akik amellett, hogy megkövetelték amit meg kellett követelniük, komoly kis egységet kovácsoltak ezekből a gyerekekből. Olyan egységet, ahol egy emberként aggódnak mindannyian a másikért, ahol közösen örülnek, és közösen bánkódnak. Erős személyiségek mind, kifejezetten jó eszű társaság, ennek megfelelően a mérce mindig magasabbra került, de mindannyian jól vették az akadályokat. Gyerekek, tanítók egyaránt.
Ma, az utolsó előtti tanítási napon elköszöntünk tőlük. Hosszas készülődés, próbák, szervezések előzték meg, megpróbálva visszaadni azt a sok-sok mindent, amit a gyerekeinken keresztül kaphattunk.
Azt hiszem, sikerült. A könnyes búcsú, és az elcsukló hang önmagáért beszélt. A tanító nénik is készültek kis meglepetéssel nekik, négy év alatt készült családrajzokat raktak egy "albumba", az elején pedig mindkettőjüktől egy-egy idézet van, afféle útravalóul.
Tünde néni üzenete:
"Mindennap megszűnik valami,
Amiért az ember szomorkodik,
De mindennap születik valami,
Amiért érdemes élni és küzdeni."    (Herakleitosz)
Csilla néni üzenete:
'"Minden ember szívében dal van,
 És saját lelkét hallja minden dalban,
 S akinek szép a lelkében az ének,
 Az hallja a mások énekét is szépnek." (Babits Mihály)

Kedves kis ajándék, a rajzokat nézegetve még azok a gyerekek is nevettek, akik előtte csak sírni tudtak. De mindenki törölgette a szemét, mikor Csilla néni azt mondta, "Mikor ma elindultam, a férjem utánamszólt.. el ne felejtsd megköszönni ezeknek a gyerekeknek, hogy taníthattad őket. És nem azért köszönöm meg, mert a férjem azt mondta. Azért köszönöm meg, mert csodás és felejthetetlen élmény volt tanítani benneteket négy évig."
Többször mondták a négy év során mindketten, hogy ilyen osztályuk még nem volt, ahol a négyes átlag már "rossz tanulónak" számít, ahol egyformán kedves és motivált szülő és gyerek. Szerették őket, és a gyerekek is viszontszerették, velünk, szülőkkel együtt.
Nem tudom igazán jól visszaadni az egésznek a hangulatát, mert nem is lehet. Át lehet élni, lehet érezni, de elmondani nem. Még most szomorú vagyok, sajnálom, hogy véget ért egy újabb korszak az életünkben, sajnálom, hogy többet nem fogja egyik gyerekemet sem tanítani egyik tanító néni sem. De visszagondolva örülök, hogy a Sors épp őket szánta nekünk. Mert megkönnyítette a dolgomat, akkor, mikor négy évvel ezelőtt az elsőszülött gyerekemtől először váltam el egész napra. Megkönnyítette a gyerekemet dolgát is, mert bármikor anyja helyett anyja volt bármelyikük. Ha kellett, babusgatták, ha kellett, megszidták, vagy épp nógatták kicsit. Velem együtt figyelték, hogy lett abból a végtelenül szerény, és szégyellős kisfiúból egy nyílt, a tudását minden körülmények között használni tudó és akaró nagyfiú. Nem tudom megköszönni nekik ezt a négy évet, mert nincs rá jó szó. Nem tudom elmondani nekik, hogy mennyire hálás vagyok, mert arra sincs jó szó. Igaz, azt hiszem, pontosan tudják.
Vége lett egy újabb korszaknak. Még fáj egy kicsit, mert a búcsú pillanata sosem könnyű.
A tanévzáró lesz a legutolsó együtt töltött idő majd, de a bizonyítvány osztás pillanatában én sajnos nem leszek ott (osztódási képességek hiányában Eriknél leszek, amikor átveszi élete első évvégi bizonyítványát). Pedig nagyjából sejtem, milyen szavakkal fogják átadni a bizonyítványát. :) Utoljára.
Azután pedig nincs más dolgunk, mint az emlékeket elraktározva felkészülni a következő korszakra, amikor már felső tagozatos nagyfiam is lesz. :)

2010. jún. 13.

Segítség, kiskamasz!

Aki már túlvan rajta, majd elnézően mosolyog most. Aki még előtte áll, lehet, hogy elszörnyülködik kissé. Aki pedig épp benne van nyakig, mint én, valószínűleg majd egyetértően bólogat.
Megint az az áldott állapot van nálunk napirenden, ami még nem az igazi kamaszkor, de már olyan messze van a kisgyerek-kortól, mint Makó Jeruzsálemtől. Most már biztos, hogy erről van szó, mármint erről az egyáltalán nem vágyott időszakról, amit azt hiszem, hivatalosan kiskamaszkornak hívnak.
Tudtam én is, hogy időszerű, persze, hogy tudtam. Sok mindent hallottam is már másoktól a témában. Annak idején, amíg nem tudtam mi is ez, én is nagyokat csodálkoztam, és néha szörnyülködtem, vagy épp még gondtalanul vigyorogtam is egy-egy történeten. Nos, ma már nem teszem egyiket sem. Vagyis, de, csodálkozom és szörnyülködök szinte folyamatosan.
Keresem azt a kisfiút, aki úgy csüngött minden mondatomon, mintha én lennék a mindenható, de legalábbis mindentudó abban a nagyfiúban, aki most olyan flegmasággal tud válaszolni, hogy képen tudnám törölni rögtön. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki olyan szófogadó volt ebben a nagyfiúban, aki csakazértsem úgy csinálja, ahogy én szeretném. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki olyan nehezen akart tőlem eltávolodni, abban a nagyfiúban, aki sokkal jobban érzi magát a barátai társaságában már. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki mindig olyan őszinte és naiv volt, abban a nagyfiúban, aki rafkós, és nem riad vissza semmitől a saját önös érdekeiben. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a csöpp kicsi fiúcskát, akit először adtak a kezembe, abban a nagyfiúban, akinek már 37-es lába van. Keresem, de nemigen találom.
És mindez még semmi. Mert ez csak egy nagyon kis ízelítő a rengeteg változásból, ami észrevétlenül és hivatlanul beköszöntött hozzánk. Nehezen viseljük. Ő önmagát, és minket, mi meg Őt. Mert ki tud arra felkészülni, hogy egyik napról a másikra az a gyerek, akinek nemigen volt dackorszaka sem majd mindent fejhangon visítva fog kikérni magának? Ki tud arra felkészülni, hogy egyik napról a másikra a véleményének olyan határozott formában tud hangot adni, hogy maximum a néma döbbenet marad reakciónak. Rá sem ismerek. Nem bírja elviselni a testvéreit. Csak és kizárólag akkor, ha mindent úgy és akkor csinálnak, ahogy ő mondja. Nem bírja elviselni a csendet, kivéve, ha ő akarja. Nem tud halkan beszélni, csak ordítva. Nem tud rendet rakni maga után, mert ő megtalál mindent. Nem tud várni, mert azonnal kell minden.
Lázad, visszadumál, kikéri magának. Mindent. Semmit. És leginkább az egészet. Szörnyű időszak, bevallom. Nincs egy nyugodt pillanata neki sem, és nekünk sem. Mert örökké résen kell lenni, hogy a másik kettő is túlélje valahogy.
Értem én, hogy ez normális dolog, és életkori velejáró. Értem én, hogy nem tehet róla, és ugyanúgy szenved ő is, mint én. Értem, de olyan nehéz elfogadni. Még nehezebb úgy tolerálni, hogy több jó süljön ki belőle, mint rossz.
És ha belegondolok, hogy mindjárt lesz megint egy ennyi idős gyerekem.... azt hiszem, nekiállok valami időgépet kreálni, és mire beköszönt ez a korszak újra, addigra visszamegyünk a kezdetekhez.
Csak addig éljem túl. :))

Terézanyuságom története

És íme, amit én írtam.
Terézanyuságom története
Már egészen korán elhatároztam, hogy nekem biztosan sok gyerekem lesz. De ezt minden kislány elhatározza akkor, mikor az életében még azok a legnagyobb problémák, hogy melyik Barbie babára melyik ruhát adja rá. Az évek teltek felettem is, hisz hiába is szerettem volna, vagy szeretném néha megállítani az időt, még nem sikerült szert tennem ilyen képességre.
Az elhatározás azonban megmaradt. Konkrétan a hármas, majd a négyes szám bűvkörében éltem, már ami a gyerekek számát illeti. Aztán persze ehhez társultak olyan álmok, hogy amellett, hogy boldog anyuka leszek, természetesen világszép és csodaokos gyerekekkel, még én is sikeres leszek, minimum két nyelvet fogok beszélni az anyanyelvemen kívül, és egy csomó ember fog hozzám fordulni tanácsért. Mert majd én leszek az ország sztárkönyvelője.
Ami nem szerepelt az álmaimban, azt hívják valóságnak. Mert ki az, aki az álmaiban is tudja, hogy ha egy kicsit is kevésbé egészséges a többieknél, akkor az már bizony komoly problémát okoz még a tanulás terén is. Sebaj, nem kell sztárkönyvelőség, megelégszem egy középszerű mérlegképessel is. Ekkor kötöttem az első alkut magammal, és még könnyen ment. Fiatal voltam, és optimista, gondolván, ha most nem, hát majd később.. időm, mint a tenger.  Aztán az első kudarcot is ezzel az optimizmussal dolgoztam fel, legalábbis még viszonylag vállrándítva vettem tudomásul, hogy mégsem leszek még csak mérlegképes sem.
A másik elhatározás viszont működött. Irtó nagy szerencsém is volt hozzá, az nyilvánvaló. Jó korán megtaláltam azt a társat, aki hajlandó volt osztozni a gyerek utáni vágyamban, és még csak feltételeket sem támasztott. Így jöttek a gyerekek szépen, sorban, háromévenként.  Kit érdekel a szakmai kudarc, ha itt vannak a megálmodott világszép és csodaokos gyerekek? Természetanyánk kis fricskáját is méltósággal viseltem, amikor még harmadik gyermekem is fiúként látta meg a napvilágot. Olyan hihetetlen könnyedén lehet ezen az apróságon felülemelkedni. Hát leszek akkor fiús anyuka, nem a világ vége az sem. És vigasztaltam magam azzal, hogy míg majd a csupalányos anyukák nem győzik az intim betétet beszerezni annak idején, addig nekem elég lesz egy családi kiszerelésű óvszert szétosztanom egy-egy hétvégén.
Amikor felébredtem az anyukás álomvilágomból, hirtelen ott találtam magam a véres valóságban. És itt kezdődött a „terézanyuság”, kérem szépen. Szép lassan magamhoz tértem, és leszálltam a rózsaszín, vagyis esetemben inkább világoskék felhőkről, mikor elhatároztam, hogy oké, akkor most már lehetek lassan újfent sikeres ember is, nemcsak az a fajta háztartási kellék, akinek nyolc keze van, és egyikkel enni ad, másikkal sütit süt, harmadikkal rendet rak, negyedikkel tereget, ötödikkel orrot töröl, hatodikkal mosolyogva szedi ki a gyereket a mosogatóból, hetedikkel sminkel, a nyolcadikkal pedig még férjet is ölel. Megkezdődött a többsíkon zajló canossa járás. Állást kerestem. Minden létező helyet megpályáztam, bár minden kutatóakció során fájdalmasan nyilallt belém, hogy nem vagyok éppen piacképes. Ha nagyritkán eljutottam az állásinterjúig, ott aztán szembesültem azzal, hogy az emberek többsége azt gondolja rólam, hogy minimum nem vagyok normális. Vagy ha normális vagyok, akkor nem eléggé terhelhető.
Többször estem ez alatt az idő alatt olyan mértékben magam alá, mikor már eljön az idő, hogy fel kell tennem a kérdést bárkinek, aki velem szembe jön, hogy „nem láttál valahol?” Szerencsém volt, mert azért akadt, aki látott. Akadtak olyanok is, akik nemcsak láttak, de segítettek visszanyitni a szemem is. Szép lassan szembesültem magammal. Hol röpködtem a boldogságtól eközben, hol inkább elbújtam egy sarokban zokogva, de mindez én voltam. Megismertem egy olyan világot, amiről nem is sejtettem, hogy bennem is létezik, pedig de. Megismertem önmagam, aki amellett, hogy sokkezű anyuka, feleség, nő, mégis ember maradt.
Nem könnyű ide eljutni egy olyan társadalomban, ahol skatulyák vannak mindennek. Bezár, és nehéz belőle szabadulni. Mert aki azt választja, hogy anyuka lesz, hát legyen anyuka, és ne akarjon már mást. Aki pedig karriert épít, ne akarjon családot, mert két helyen nem lehet egyszerre. Választott magának egy irányt, hát be kell tartani a játékszabályokat. Az élet azonban egy olyan társasjáték, ahol folyton változnak a szabályok, mert mindig átírjuk őket. Hol szükségből, hol azért, hogy jó legyen nekünk. Kegyes és kegyetlen csalások sorozata tarkít mindent. Nem könnyű kiigazodni a sok játékos között, és kiválogatni közülük azokat, akikkel egy csapatban kell játszanod. Nem könnyű, de nem is lehetetlen vállalkozás. Hosszú ideig tart, ám megér minden fáradtságot, még azon az áron is, ha közben mégis kiderül, minden marad a régiben.. mert az álom megvalósult.  Hogy melyik álom az, ekkor már teljesen mindegy. Lettél valaki, attól, amit választottál magadnak.
Én is választottam. Nap mint nap szembesülök miatta korlátokkal, előítéletekkel, okoznak fájdalmat meggondolatlan mondatok, de mégis tudom, hogy jól választottam akkor, mikor a terézanyuságnak azt a formáját választottam, aki nem karriert épít, hanem gyereket nevel, és nem pasit hajkurász, hanem vacsorát főz, miközben bárkinek szívesen segít. Van egy csomó önző indokom, hogy miért jó így élni, de kevesen vannak, akiknek mindez nem kínaiul van. Néha magamat is emlékeztetnem kell rá, ha épp süllyednék lefelé a mocsárban. Néha másokat emlékeztetek rá. Amitől biztos lehetek a választásom tökéletességében, az pedig nem kifejezhető még a mi oly gazdag szókincsű anyanyelvünkkel sem. Nem jó szó rá, hogy boldogság. Nem jó szó rá, hogy öröm. És nem jó szó rá az sem, hogy szeretet. Mindez együtt. Valami, ami több mindennél.

Terézanyuság ez, vagy bármi más, nem tudom. Leginkább egy olyan nő élete, aki mindenféle külső befolyás ellenére is rendületlenül hisz abban, hogy csak „szeretni kell, ennyi az egész..”

Terézanyu

Éppen egy hetes már a történet, amit még nem osztottam meg veletek. Méghozzá "Terézanyuságom története". Pályázatot írt ki Rácz Zsuzsa, az Ulpius ház kiadóval, és a Nők Lapja Cafe-val együtt. Mikor elolvastam a kiírást, megtetszett, elmentettem magamnak, hogy el ne felejtsem. Többféle verzió kavargott bennem, de valahogy mégsem találtam az igazit. Nem is született meg az igazi, úgy érzem, bár nem gondolom azt, hogy amit írtam, nem sikerült jól. Lényeg a lényeg, az utolsó előtti pillanatban megszületett a mű, és még mielőtt meggondolhattam volna magam, elküldtem a megadott címre.
Kedves és nem sablonos válaszlevelet kaptam, majd két nap múlva újabb levelet, amiben meghívtak a díjkiosztóra, és kérték, hogy írjak pár sort magamról. Megtettem. A díjkiosztós invitálást pedig fontolóra vettem. Első körben azt gondoltam, nem megyek, mert úgysem lett jó amit írtam, minek? Aztán végül vasárnap délben mégis meggondoltam magam, és legkisebb királyfimmal kettesben útra keltünk. Annak, hogy nem mentem egyedül több oka is volt. Elsődlegesen a spórolás (ha vele utazom, 90 %-os jegyet vehetek), de ez inkább amolyan jó ürügy volt csak, mert rájöttem útközben, hogy sokkal inkább azért akartam valamelyik gyereket magammal hozni, hogy mégse legyen ez olyan "felnőttes" program nekem. A vonat késett, úgyhogy majdnem elkéstünk, de aztán szerencsésen odaértünk. Hihetetlen tömeg volt az Ünnepi Könyvhét minden pavilonjánál, ha egyedül vagyok, tuti, hogy pánikba esem. Így, hogy útitársam és köztem én voltam a felnőtt, nem tehettem ezt meg. :)
Amikor a sátorhoz értünk, már tuti biztos voltam benne, hogy nem kapok helyezést, sem különdíjat. Nem tudom megmondani, honnan voltam benne ennyire biztos, mégis tudtam, nincs miért izgulnom. A díjátadó kedves volt, bár mindenki kissé zavarban volt, Zsuzsa majdnem annyira, mint mi, többiek. Átadták a nyereményeket, felolvasták a nyertes pályázatot. Kicsit megdöbbentem rajta, mert nekem sehogysem fért bele a történet a Terézanyuságba, de nem én voltam a "zsűri", és ha ők épp ezt találták a legjobbnak, hát nekem sincs kifogásom ellene.
Ami azért mégis egy nagyon emlékezetes élménnyé tette ezt a kis délutáni programot, ezután következett. Pár szót sikerült váltanom Zsuzsával, aki - roppant kellemes meglepetésként- miután bemutatkoztam, rögtön képben volt, mit is írtam én, és még pár szót idézni is tudott belőle. Letaglózott, bevallom. Kedves volt, és közvetlen, mindenféle sztárallűrtől mentes. Kaptam tőle (a többiekkel együtt) egy dedikált könyvet a vadiúj könyvéből. Még sosem volt dedikált könyvem, úgyhogy nagyon büszke vagyok rá. :))

2010. jún. 10.

Túlcsordult pohár

Ma este tetőzött az elmúlt egy hónap mindene, úgy tele lett az a bizonyos pohár, hogy bizony, borult is. Mondjuk a pohár kevésbé, én jobban.
Tegnap allergológián voltam Patrikkal. Megkímélek mindenkitől a részletektől, pedig tudnék mesélni az ott töltött három óráról. Lényeg a lényeg.. nagyon erős allergiája van a korán virágzó fűfélékre, és fákra, és ha még mindez nem lenne elég, akkor sikerült egy pozitív broncholysis tesztet is fújni, így aztán kapott asztma-gyógyszert (singulair), és ventolin spray-t, ezutóbbit azzal az utasítással, hogy minden köhögős nyavalyánál azonnal fújni kell, mert bármikor elkezdhet fulladni.
Tegnapelőtt Roli kirándulni volt. Nagyon jól érezte magát, meg a szúnyogok is nagyon jól érezték őt. Rengeteg csípése van, amik hihetetlen nagyságúra dagadtak. A keze tegnap estére akkora volt, mint másnak egy törés alkalmával. Persze, hozott egy kullancsot is hozott emlékbe, de őt nem tartottuk meg, könyörtelenül eltávolítottam. Mindehhez még ő már egész héten úgy kel, hogy minimum harmincat tüsszent, aztán könnye-taknya-nyála egyben, szeme bedagad, bereked, és közli, hogy "Anya, igyunk kalciumot, nem kapok rendesen levegőt" Így aztán neki is kell időpontot kérnem az allergológiára.
Közben gőzerővel készül a tanítónénis búcsúzó ajándék, ebben is aktívan segítek, pedig a lelkem kicsit belehal. Nem szeretek sem emberektől, sem korszakoktól búcsúzni, pedig muszáj.
Hogy folytassam a sort.. küzdök a kezelhetetlen kiskamasszal, akire néha rá sem ismerek. Küzdök a középsővel, aki bármilyen betegséget bevállalna már önként és boldogan, csak figyeljek már rá is úgy, ahogy ő szeretné, és kirándulni sem akar menni hétfőn nélkülem, pedig nem tudom elkísérni őket, mert ovi már nem lesz.
És asszisztálok itthon mindenféléhez. Megoldom, elintézem, elmegyek, megcsinálom...
Na és amit tegnap este fel sem fogtam igazán, az ma tudatosult. Mert oké, mindig tudtam, hogy az atópiás dermatitis és az asztma tulajdonképpen "unokatestvérek", mert az esetek igen nagy százalékában együtt vannak jelen, de mindig azt is gondoltam, hogy hát de mi vagyunk a nagy kivételek. Nem aggódom túl, és nem gondolom azt, hogy ezzel most itt van a világvége, kismillióan használják a ventolint is, nem mi vagyunk sem az elsők, sem az utolsók (sajnos).
Mégis.. úgy kiborultam, hogy csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem. Mert belefáradtam ebbe az orvostól orvosig rohangálásba, és olyan messze van még a vége (ősszel kezdődik elölről az ortopédiás kör) Belefáradtam abba is, hogy folyton békítgessek, csitítsak, és próbáljak megértő lenni, mikor legszívesebben világgá mennék.
Nem tudok most jó anyuka lenni, aki minden helyzetben megfelelően reagál. Morgok, kiabálok, csapkodok, mert az is idegesít, ha hozzám szólnak. Menekülnék, ki a világból is, és elő sem jönnék egy darabig. Ülnék a világ szélén, csendben, magamban, kávéznék, cigiznék, sütit ennék, olvasnék, és majd ha meguntam, akkor jönnék csak vissza. De ilyen nincs. Tenni kell a dolgomat.
Alig várom már, hogy vége legyen a tanévnek, ugyanakkor rettegek a gondolattól is, hogy milyen irdatlan hosszú lesz a nyári szünet. Ha minden így marad, akkor nyár végére a fiaim kicsinálnak, az tuti. Vagy minimum kitépem a hajamat. (vagy az övékét)
Edzem magam a hétfői tanító nénis búcsúztatóra is, hogy csak kicsit sírjak. Ami eléggé reménytelen, főleg mostani lelkiállapotomban, mikor attól is elsírom magam, ha csúnyán néznek rám. 
Utálom magam ilyen nyűgösen. És ez egy ilyen utálatos, nyavalygós post lett. Néha ilyen is van.
De azért történt jó dolog is, amit még el sem meséltem, úgyhogy az lesz a következő, hogy ellensúlyozzam ezt a mait.

2010. jún. 8.

Megint egy lúdtalp

Az enyémen kívül van még belőle három. Nem éppen sikeres géneket sikerült átörökítenem ezek szerint. És hiába volt a jó minőségű siesta cipő, a lúdtalp nem kímélte meg egyik fiamat sem. És míg Eriknek van a legnagyobb "szerencséje" a maga kis legegyszerűbb szendvicsbetétjével, addig úgy tűnik most, ebben is Patrik járt a legrosszabbul. Bár nyilvánvaló, hogy minél később derül ki valami, annál nehezebben, vagy komolyabb eszközökkel kell korrigálni. Itt vagyok családon belül élő (rossz) példának, akinek nem volt szerencséje, és mire egyáltalán észrevették, hogy nemcsak lúdtalpam, de már komoly bokasüllyedésem is van, ehhez pedig még társul egy igen nagymértékű gerincferdülés, addigra én már elmúltam 14 éves is. És jártam én ugyan középiskolás koromban gyógytornára (heti egyszer, mert többre nem volt lehetőség), annyi volt már kb., mint halottnak a csók. De ennyit erről..
Ma itthon tartottam a suliból a legnagyobbat, hogy el tudjunk menni azért a bizonyos lúdtalpbetétért, hogy ha már felírták, akkor minél hamarabb kezdje el hordani, szokjon hozzá, és hadd fejtse ki jótékony hatását. Valószínűleg nem mi lettünk volna, ha ez úgy elintéződik, hogy megyünk, megkapjuk, és jövünk.
Úgy kezdődött, hogy az egyébként maximum egy órás út több, mint a duplája volt. Hihetetlen forgalom, és hihetetlen forgalmi dugó volt mindenhol. A Budaörsi útnál kezdődött, és csak a belvároson túl lett vége. Addig mit volt mit tenni, mint türelmesnek lenni. De odaértünk sikerrel, magamban hálát adtam érte, hogy nem időpontra kell menni, mert szétidegeskedtem volna magam, hogy nem érünk oda... :D
A lúdtalpbetét-gyártó cégnél még úgy tűnt belépéskor, hogy sima ügy lesz minden, mert rajtunk kívül csak egy idős házaspár volt ott, így az érkezéstől számított öt percen belül már jött is egy Úr, aki megkérdezte, miért jöttünk, és hozta a betétet. Na, és itt akadt meg a gépezet. Merthogy a felírt betét nem éppen az ilyen széles lábfejjel rendelkező gyerekeknek készült, így aztán Patriknak nem volt jó, nem illeszkedett volna bele megfelelően a lába. Persze, az ezzel foglalkozó férfinek, (sajnos fogalmam sincs, mi lehet a meghatározás erre a foglalkozásra) volt javaslata, hogy vegyem meg simán a szendvicsbetétet, merthogy jóaz. Ami rendben, én is tudom, hogy jó, de azt is tudom, hogy nem pont ugyanazt a funkciót tölti be azért, mint az, ami fel volt írva. Ráadásul én ugye tudtam, tudom azt is, hogy leginkább a csípőjét szeretnénk védeni a betéttel, így határozottan kételkedtem, hogy jót teszek, ha beleegyezem. Éljen a huszonegyedik századi mobilizált világ, mert a kétkedésemnek kettő perc alatt véget tudtam vetni. Felhívtam az ortopédust, aki Patrik orvosa, és elmondtam neki, hogy mi a helyzet. Kapásból közölte, hogy nehogy szendvicsbetétet vegyek, mert az kevés. Inkább menjünk át hozzá a Máv kórházba (ÁEK?), és javítja a receptet egy másik betétre. Emberünknek nemigen tetszett, mikor mondtam neki, hogy akkor a szendvicsbetétet köszönjük, de most nem, ellenben visszajövünk egy negyedóra múlva egy javított recepttel, és arra egy Starflex nevű betét lesz felírva.
Doki várt, javította a receptet, és már indulhattunk is vissza. (ez csak ilyen közbefélmondat,  hogy ha minden orvos ilyen lenne, mint ő, akkor sokkal egészségesebbek is lehetnénk)
Innentől kezdve már csak háromszor kellett végighallgatnom, miközben a talpához igazították a kicsit riasztó kinézetű talpbetétet, hogy sokkal jobb lenne a szendvicsbetét, mert az az egész talpa alatt van, meg sokkal jobb lenne, mert bármikor vehetek belőle másikat (így is), ennek meg 12 hónap a kihordási ideje. Mondtam, lehet, hogy igaza van, de nekem nem tisztem felülbírálni az orvosunkat ezügyben. Lehet, hogy rossz döntést hoztam, ez majd csak később fog kiderülni.
Még a papírmunka után csináltak egy számítógépes talpmérést is, amiből nem sokat értek, az mondjuk elég nyilvánvaló belőle, hogy a jobb lábát sokkal erősebben és komolyabban terheli, mint a balt, és egyértelműen a sarkai a legterheltebbek. Egy év múlva meg kíváncsi leszek rá, lesz e változás.

Nos, hát ez az újabb lúdtalpbetét-beszerzés sikeres, ám nem épp tökegyszerű története.

2010. jún. 5.

Milyen igaz, :(

Istennel beszélget egy ember:
- Uram, szeretném megtudni, hogy milyen a Paradicsom és milyen a Pokol!
Isten odavezeti két ajtóhoz. Kinyitja az egyiket és megengedi az embernek, hogy betekintsen
A szoba közepén egy hatalmas kerek asztal volt és az asztal közepén egy nagy fazék, benne ízletes ragu.
Az embernek elkezdett csorogni a nyála.
Az emberek, akik az asztal körül ültek csont soványak és halálsápadtak voltak. Az összes éhezett. Mindegyiknek egy hosszú nyelű kanál volt a kezében, odakötözve a kezéhez. Mindegyikük elérte a ragus tálat és vett egy kanállal. De mivel a kanál nyele hosszabb volt, mint a karjuk, nem tudták a kanalat a szájukhoz emelni.
Az ember megborzongott nyomorúságukat, szenvedésüket látva.
Isten ekkor azt mondta: Amit most láttál az a Pokol volt.
Majd mindketten a második ajtóhoz léptek.
Isten kitárta azt és a látvány, ami a kíváncsi ember elé tárult, ugyanaz volt, mint az előző szobában.
Ott volt egy nagy kerek asztal, egy fazék finom raguval, amitől ismét elkezdett folyni az ember nyála.
Az emberek az asztal körül ugyanúgy hosszú nyelű kanalat tartottak a kezükben.
De ez alkalommal az emberek jól tápláltak, mosolygósak voltak és nevetve beszélgettek egymással.
Az ember ekkor azt mondja Istennek: Én ezt nem értem!
Ó, pedig ez egyszerű - válaszolja Isten - ez igazából csak képesség kérdése. Ők megtanulták egymást etetni, míg a falánk és önző emberek csak magukra gondolnak.
Amikor csak magunkra gondolunk... a Pokol van itt a Földön.


Felmérés szerint az emberek 93%-a nem küldi tovább ezt a levelet.
Csak 7 %, az, aki úgy érzi, megosztaná a kanalát másokkal is.


Tovább én sem küldtem, mert azt nem annyira szoktam. Viszont megosztottam a kanalamat Veletek. :)

2010. jún. 2.

Megint egy...

kudarc.
Bár csak félig, mert annyira nem volt a szívemvágya, de megoldásnak akár jó is lehetett volna. Nem lett.
Kaptam ma levelet.
"Kedves, P.Diána!
Köszönjük, hogy megtisztelt bennünket jelenlétével a felvételi elbeszélgetésen, ahol lehetőségünk volt jobban megismerni Önt.
Az interjú alkalmával megbizonyosodtunk arról, hogy szakmai felkészültségével és személyiségével hasznos tagja lehet csapatunknak.
Tájékoztatjuk, hogy a megpályázott munkakört egyelőre nem tudjuk felajánlani Önnek, de pályázati anyagát megőrizzük, és amint lehetőségünk nyílik rá, ismét felkeressük Önt.

Megértését és türelmét előre is köszönjük.
Üdvözlettel
a TESCO-GLOBAL ZRt. részéről
Sz.N
személyzeti vezető"

Nekem nem teljesen logikus. Mert most akkor vagy hasznos tagja lehetek, vagy nem kellek nekik. De így egymás után leírva a kettő igen érdekes. Vagy lehet, hogy csak én érzem magam megint megbántva, és kicsit megsértve, és a kákán is csomót keresek?
Pedig csak sztoikus nyugalommal vettem tudomásul az egészet. Még majdnem legyintettem is, hogy már megint.. De igazából azért nem mondanám, hogy nem érdekel. Azt hiszem szigorú önvizsgálatot kell tartanom, mert tutira bennem van valami hiba, ami miatt sehova nem kellek.
Jobb lett volna, ha én utasíthatom el. :D

2010. jún. 1.

Sosemvolt Toscana

Még soha nem jártam így egyetlen könyvvel sem, mint Nagy Bandó András könyvével. Kivettem a könyvtárból, természetesen elolvastam a hátoldalán, hogy miről szól, és még vártam is, hogy elkezdjem. Befejeztem a Zérókódot, és rögtön a kezembe is vettem. Ötven oldalig bírtam, és nem tovább. Egyetlen sort sem voltam képes utána már elolvasni. Pedig azt hittem, már rég túl vagyok mindenen, három év telt el azóta. Szándékosan hagytam ki a születésnapi krónikából is, mert a legrosszabb volt mind közül, még akkor is, ha végül az vezetett a mostani önmagamhoz.
Mégis, most úgy érzem, le kell írnom, hogy letegyem.
Visszakerestem az akkori fórumos hozzászólásaimat, mert nem biztos, hogy most ugyanúgy fogalmaznám meg. Igaz, azokban is van bőséggel önfegyelem, az igazi sírásokat, és lelkizéseket csak a telefonban engedtem meg magamnak.

2007.06.15.
Laborleletemen a süllyedésem magasabb, de az nem vészes. A májfunkcióm is magas, magas az AFP és a CRP érték (háromszorosa az elfogadott maximumnak), nagyon kevés a vasam, valamint a vizeletemben rengeteg baktérium van ( az egyik mért érték a nyolcszorosa, a másik a hat és félszerese a megengedett maxnak).
Felhívtam a háziorvosomat, hogy na, most akkor mi van? Erre mondta, hogy valószínűleg volt egy streptococcus okozta nyavalyám, ami ezt csinálta velem. Szépen befészkelte magát a szerveimbe, és ott élősködik a rohadék. Antibiotikum kell, az biztos.
De tegnap azért berágattak rendesen. Tegnapelőtt ki sem tudtam egyenesedni annyira görcsöltem, szédültem, lázas voltam, miegymás.. tegnap reggel anyukám ment a dokinkhoz táppénz miatt, mondta, menjek el én is, legalább ad valamit, mert most ő sincs olyan állapotban, hogy tudna helyettem is teljesíteni, legalább félember legyek én is. Mondtam, oké, végülis igaza van. Dokim tök lelkiismeretesen megvizsgált, rögtön adott egy rakás beutalót, mondván szerinte 70%, hogy gyomorvalami, 20%, hogy hasnyálmirigy és 10%-ot ad egyéb dolgoknak. A nőgyógyász is megvizsgált, csinált ultrahangot, mondta, hogy szerinte is abszolút gasztorenteorológiai gond, mert a nőgyógyászati gyulladások nem fájnak felfelé. Ultrahangon a radiológus doktornő rögtön nekem ugrott, hogy mikor látott nőgyógyász, mondom, kb. két órája, erre, hogy hány éves vagyok, mondom 29, erre következő kérdés, és szült már? Mondom, igen, három fiam van. Erre: ilyen fejet vágott. Na, és akkor jött ezzel a cisztamizériával, amit én nem hiszek el neki, mert a húgomnál is diagnosztizált ő már cisztát két éve, amiről kiderült, hogy egy érőfélben lévő tüsző volt csak, ő meg már azzal riogatta, hogy ki kell majd venni a petefészkét. Na, mindegy, ezek után megyek a gasztros dokihoz végre. Erre ő elolvassa a leleteket, ímmel-ámmal megvizsgált, és közölte, hogy azon a nőgyógyászati vonalon menjek tovább. Hiába mondtam neki, hogy de nekem a gyomrom fáj, nem a hasam, csak mondogatta... mondtam neki, hogy volt már nekem gyomorfekélyem, epekövem, refluxbetegségem, akkor is kitartott, hogy márpedig ez nőgyógyászati dolog. Ott ültem hat órát, és nem jutottam semmivel sem előrébb.
Kettő órakor jöttem ki a rendelőből, persze minden vizsgálatra éhgyomor kellett (nem mintha nagyon tudtam volna enni, de akkoris), befizettem összesen 900 Ft vizitdíjat, és mégcsak egy sz@ros görcsoldót sem voltak képesek adni, hogy esetleg úgy érezzem, tettek valamit. Legszívesebben mondtam volna, hogy adják vissza a pénzemet, mert nem vagyok megelégedve a szolgáltatással.
Most, miután a laborlelet után beszéltem a dokimmal, úgy döntöttem, beszedem az antibiotikumot, aztán kérek egy kontrolllabort, kontrollultrahangot másik dokinál, és ha még akkor is ott lesz az a cisztának látszó izé, akkor, de csakis akkor hajlandó vagyok tovább vizsgáltatni magam azon a vonalon. De addig engem nem fognak százhuszan végigturkálni.. az tuti. Mert még az is lehet az én laikus gondolataim szerint, hogy csak egy baktériumi gócpont van ott is. Soha semmi gondom nem volt a petefészkeimmel. Soha nem fáj a hasam mensi alatt, pontosan 28 napra jön meg.. szóval.. én csodálkoznék, ha mégis lenne valami ott.
Bár azért tegnap feltettem a kérdést a dokinőnek, hogy biztosan nem gyerek? Nézett rám nagy értelmesen: miért, lehetne az is? Mondom neki, szerintem csak az a száz százalékos biztonság, amikor nem is történik semmi.
2007.06.20
Magamról: megjártam a héten már a poklok poklát, és még nincs vége. Hétfőn visszamentem a leleteimmel a háziorvosomhoz, aki közölte velem, hogy hát, igen, tulajdonképpen maga teljesen egészséges, csak azon az ultrahangleleten van az, hogy rákos.  Hát, mit mondjak, egy fél órát bőgtem a rendelő előtt... aztán itthon, aztán egyik hangulatból a másikba csapongva, tegnap úgy döntöttem, hogy ma úgy megyek a nőgyógyászhoz, hogy lesz, ami lesz, én meg fogok gyógyulni... azért persze még tegnap este is jól kibőgtem magam, arra gondolva, mi lesz, ha tényleg.. és nem láthatom a gyerekeimet megnősülni, meg ilyen baromságok.. na,mindegy, ma miután Erikkel eljöttünk a Panni nénitől, mentem a nőgyógyászhoz. Ő nem talált semmit, csak vénás tágulatokat a méhem körül. Se ciszta, se semmi. Erre én barom, megkérdeztem a vizsgálat végén, hogy akkor ez mégsem rák? Doki mondja, hogy hát ő semmit sem talált, ebben maradtunk, röpködtem örömömben. Hazaérek, negyedóra múlva jön a telefon a háziorvosom asszisztensétől, hogy telefonált nekik a nőgyógyász, hogy küldjenek el egy tumor-markerre, mert mi van ha tévedett....  Itt tartunk most. Megint a mennyből azonnal a pokolba zuhantam. Holnap megyek vérvételre, és imádkozom... mert én Egészséges Vagyok.  , és nem hagyom magam...
2007.06.29.
Sziasztok!
Csak bekukk... nem is olvastam vissza. Nem vagyok ma a helyzet magaslatán.
Megkaptam a tumormarker eredményét. Magas.
Még nem tudom, mi lesz. Azt sem, hogy hova, milyen dokihoz megyek. Akinél szültem, ,kilőve, mert bezárják a feje fölül a kórházat. Keresek mást.. nem könnyű. Feldolgozni sem könnyű, de még mindig reménykedek, hogy nem is rák, hanem valami más..... erre mondjatok nekem áment légyszi.
2007.07.02
Voltam az új háziorvosnál ma, teljesen emberként bánt velem, végre valaki, aki arra is időt szánt, hogy azzal foglalkozzon, ami a problémám. Végignézte az összes leletemet, azonnal azt mondta, hogy az ultrahangos kolleganők szeretnek hiperdiagnosztizálni mindent, tehát ő nemigazán adna arra a leletre, inkább a nőgyógyászoknak hinne. A tumormarker emelkedettségét sem találta aggasztónak 70-80-nál már kell vele foglalkozni, de most nem hiszi, hogy ilyen gond lenne. Kaptam a gyomromra gyógyszert, új laborbeutalót, megkontrollálandó a régit, ha még nem javultak az értékek, akkor vissza kell mennem hozzá, ha javul, akkor csak augusztusban, és ha akkor sem lesz még okés a gyomrom, akkor elküld tükrözésre is.

Nőgyógyásznál is voltam ma délután, végre megtaláltam itt helyben is azt az orvost, akiben meg lehet bízni, aki szimpatikus, akinél akár szülni is szívesen szülnék. Nagyon alaposan megvizsgált, kézzel is, hüvelyi ultrahanggal is, változatlanul NINCS cisztám, egyetlen darab sem, vénás tágulatok vannak, de azzal meg nem tudunk mit csinálni. Következő mensi után is kell mennem kontrollra, de azt mondta: MEGNYUGODHATOK. Hát, azt teszem.

Pontot akarok tenni az egész végére, megpróbálom elfelejteni az egész hercehurcát... szerintem a leleteim is akkor lesznek jók, ha már nyugodt leszek.

Tumormarkert is meg fogjuk kontrollálni valamikor szeptember végén, addig nincs értelme.

Szóval... summa summarum.... mindegyikőtöknek köszönöm a sok-sok drukkot, meg biztatást, meg azt a rengeteg szeretet, pozitív energiát, amit sugároztatok felém. Nagyon jóesett.

Szóval, ma este lehet, hogy berúgok    megkönnyebbülésemben... (de ez nem komoly ám!)És holnaptól új bekezdést indítok az életemben. Sok mindent tanultam ezalatt az idő alatt... sok mindent átértékeltem, más a fontossági sorrend kicsit megint.. lehet, hogy épp ez volt a célja a sorsnak velem.. hiszem, hogy véletlenül nem történik semmi.

Röpke pár hét volt az egész. Mégis, egy életre megjegyeztem, bevésődött jó mélyen, és még mindig fáj az egész. Nem is azért, mert pont velem történt. De, azért is, mert el sem tudom mondani, hányszor kérdeztem meg az alatt az idő alatt, hogy miért pont velem történik meg? Nem is tudom jól átadni senkinek, hogy milyen érzés az, mikor valaki csak úgy félvállról odaveti, hogy maga rákos. Azt tudom, hogy ezután a kijelentése után másfél órát még ültem a parkban a padon, és bőgtem, és nem mertem hazajönni. A legnagyobb bajom az volt, hogy hogy mentsem ki ebből a gyerekeimet? Hogy tartsam őket távol úgy, hogy közben mindennél nagyobb szükségem van rájuk? Szerencsére a Sors, vagy az Univerzum, vagy akár Isten maga úgy döntött, gyorsan megtanultam a leckét, amit tudatni akart velem, és végül jól alakult.
Azt nem mondom, hogy azóta nem gondoltam rá soha, mert dehogynem. Minden gyomorgörcsnél azonnal beugrik, minden hasfájásnál töprengek, minden rákszűrésre félve megyek.
Túl vagyok rajta, de talán nem is leszek soha. Mindenesetre olvasni nem fogok róla.
De jól esett letenni ezt is magamról, még akkor is, ha most is végigsírtam, miközben újraéltem, de ezek a könnyek már megtisztítanak, és felszabadítanak.

Szeretem a testem

Szombat délelőtt annyira ráértem, hogy miközben vártuk a miniszterelnöki esküt, kapcsolgattuk a tévét, és leragadtunk ennél a műsornál. Egyszer-kétszer láttam már a műsorajánlót, de bevallom, mégiscsak kissé előítéletes vagyok, mert pont Márk miatt "rettentem" el tőle. De itt és most töredelmesen be kell valljam, benne is kellemesen csalódtam. Mert ugyan olyan kis "cuki", amilyenek a homoszexuális művészek "szoktak" lenni, de mégis, amit akkor, abban az adásban azzal a nővel csinált, engem megnyert magának.
Olvastam azóta egy-két kritikát a műsorról. Ilyet is, olyat is. Kicsit annak is igazat adok, akik azt mondják, többek között a párom is többször hangot adott ennek a véleményének a műsor közben, hogy csak arról szól, hogy méregdrága ruhákkal mindent el lehet kendőzni. Azt gondolom, ez a férfiak nagy részének a véleménye (tisztelet a kivételnek, természetesen). Nőként viszont, főleg olyan nőként, akinek mindig van valami apró-cseprő problémája (elkendőznivalója) magával, azt gondolom, annak a Mariann nevű hölgynek sokkal inkább visszaadták a nőiességét, az önbizalmát, és igen, miután letelt az egy hét, és megejtették a fotózást, úgy tűnt, újra szereti a testét.
Nem kellett semmiféle plasztikai sebészeti beavatkozás hozzá, mint a nagy átalakításban anno, nem kellett agyongyötörnie magát, mint a nagy fogyásban anno. Valahogy nekem azt sugározta az egész, hogy a nők szépsége, önbizalma belülről, önmaga elfogadásából kell(ene), hogy sugározzon. És ezzel tökéletesen egyetértek. Már csak azért is mert nem mindenki rendelkezik az ideális 90-60-90 méretekkel, hozzá gazella lábakkal, és dús hajkoronával, természetesen gyönyörű arcbőrrel. De túl sok helyről jön hozzánk az a fajta sugallat, hogy ilyennek KELL lenni, különben a férjünk/barátunk megcsal, elhagy, keres magának szebbet, jobbat, tökéletesebbet.
Láttam már sok olyan nőt, aki fogyókúrákkal töltötte a fél életét, csak hogy megfeleljen ennek az "elvárásnak" többé-kevésbé.
Nyilván mindannyian tisztában vagyunk azzal, hogy ha gyerekeink születnek, akkor bármennyire is szeretnénk, csak nagyon nehezen, vagy egyáltalán nem (itt is tisztelet a szerencsés kivételeknek) kapjuk vissza a régi, húszéveskori ruganyosságunkat, feszességünket, és lapos hasunkat. Nyoma marad annak hogy kilenc hónapon át növekedett valaki odabent, és aztán megszületett, szoptattunk, éjszakáztunk. Nem, nem gondolom, hogy ezt felhasználva lehet slamposnak, és akár "igénytelennek" lenni, mert az a másik véglet.
Azt viszont gondolom, hogy ha valakinek szültem egy, két (akárhány) gyereket, annak valahol "kötelessége" elfogadni engem úgy, amilyen lettem, mondjuk kis kötőszöveti lazasággal, vagy kevésbé rugalmas záróizomzattal.
De még ennél is sokkal fontosabbnak gondolom azt, hogy én elfogadjam magam. Nyilván mindenkiben van egy egészséges önbizalom, és egy egészséges vágy arra, hogy mindig szebb (vékonyabb, nagyobb mellű, hosszabb combú) legyen annál, ami valójában, és nagy többségünk tesz is érte. De nem kell ez mindenáron, és legfőképp nem kell, nem szabad emiatt elbujdosni.
Ezt megmutatták ennek a hölgynek is, aki szabadidőruhában ment mindenhova, mert azt hitte magáról, milyen kövér (pedig csak a hasa volt nagyobb egy kicsit). Láthattuk, ahogy sírt, mert utálta önmagát, és láthattuk, ahogy visszatért az önbizalma az alakformáló fehérneműben, egy új frizurával.
Ami nem tetszett, az, hogy ez a Márk kicsit többször nyúlt a szereplő hölgy melléhez, fenekéhez, mint az szerintem ildomos lett volna. Még úgy is, hogy tudjuk róla, nem jelent "veszélyt".
Összességében viszont feltöltött, és meghatott. :) És tetszett, még a valóság show mivolta ellenére is.

Filozófikus

"Foglalkozásomból" adódóan sokat vagyok egyedül, és sok időm van gondolkodni is. Kevés olyan dolgot kell csinálnom, ami nagy agytevékenységet igényel, így aztán van egy csomó szabad energiám e téren, amit általában olyan dolgokkal "kötök le", amik úgy egyébként nem biztos, hogy eszembe jutnának.
Múltkor azon gondolkodtam egy fél napig, elnézve a gyerekeimet, akik épp tegnap voltak kisbabák, mára pedig már önálló, iskolás, óvodás nagyfiúk, hogy vajon mi a rosszabb? Látni a gyerekeinket, ahogy nőnek, változnak, és alakulnak, vagy látni a szüleinket megöregedni? Bevallom, nem jutottam sehova hiába filozofálgattam. Mert azt ugyan mindenki tudja, hogy az élet rendje az, hogy a gyerekeink felnőnek, mi pedig megöregszünk. És az öregedésnek vannak velejárói, főleg bizonyos kor után..
Az is egyértelmű, hogy a kisbabák nőnek, gyarapodnak, kisgyerekek, majd nagy gyerekek, kiskamaszok, és nagy, lakli kamaszok lesznek, fiatal felnőttek, aztán felnőttek, és végül majd ők is ott állnak középen. Amikor se nem fiatalok már a szó legklasszikusabb értelmében, ám nem is öregek. Na, valahol itt vagyok én most ezzel a harmincon túl, de negyvenen még bőven innen korommal. Néha még azon is meglepődöm, hogy tényleg ennyi idős vagyok, mert, bármilyen hülyén hangzik, nem annyira tűnt ez fel. Persze, ha tükörbe nézek, azért feltűnik a változás, de miután nap mint nap látom magam, ez sem annyira. A fényképeket meg inkább nem nézem meg. Jobb az úgy mindenkinek. De amíg magamon nem látom annyira az idő múlását, addig a gyerekeimen, és az anyukámon, de méginkább a nagyszüleimen igen. És mindkettő elrettent. Egyrészt, mert amikor keresem a mindjárt 11 éves kiskamasz fiam vonásaiban azt a kis nyekergős csomagot, akit először a karjaimba kaptam, egyre kevébé találom. Mindhármukról eltűntek, eltűnnek a babás párnácskák, és átalakulnak szép lassan csupa kéz-láb (gyomor) kamaszokká. Itt-ott már pattanásaik is vannak, meg mindenféle egyéb.. ami hát na, most mit szépítsem, elrettent kissé. Mert nem is volt időm felkészülni arra, hogy közel egyforma méretű cipőt hordunk. Úgy járok, mindjárt borotvát kell venni nekik. :( Anyukám arcát elnézve pedig néha úgy elszomorodom. Mert emlékszem rá, hogy milyen szép sima arca volt. És nem volt az annyira rég. Meg emlékszem, milyen csinos volt abban a lila színű ruhájában, amit csak hosszas rábeszélésre vett meg, mert nagyon drága volt. Mostanra csak az egyik fele férne bele. :( Rohamtempóban öregszik, megjelent rajta a változókor minden tünete, ennek köszönheti a ráncokat és a karikákat a szeme alatt, és ennek köszönheti az egyre növekvő túlsúlyát is. Rajta még nem annyira, de a nagyszüleimen, így 70 és 80 között éppen félúton már nem csak külső jegyei vannak az öregedésnek. Mert ugyan látszik az arcukon sok minden, mély ráncokkal barázdált homloka van a nagyapámnak, komolyan megereszkedett tokája a nagyanyámnak, mégsem ez a legszembetűnőbb. Sokkal inkább a szellemi "hanyatlás", ami így kívülről nézve rosszabb mindennél, és még kicsit idegesítő is. Olyan hihetetlen, hogy azokból az emberekből, akik felneveltek három gyereket, olyan emberek lettek, akik mindent elfelejtenek, vagy épp váltig ragaszkodnak valamihez, amiről úgy gondolják, igazuk van, és mégsem.
Ami viszont roppant "érdekes", és azt hiszem, helyzeti előnynek foghatom fel ezt a többgenerációs létet, hogy van alkalmam ezt megfigyelni, a nagyszüleim és a gyerekeim között igazából csak a ráncok a különbség. Mert a gyerekeknek az még nincs. A gondolkodásuk viszont ugyanolyan csapongó, bár igaz, a gyerekek szellemileg frissebbek, és terhelhetőbbek a dédiknél. Az érzelmi világuk pedig tökéletesen ugyanaz. Mert az ötéves, a nyolcéves, és a tizenegy éves pont úgy megsértődik, mint a 75 éves, ha nem neki van igaza. És mindegy az, hogy miben nincs.
Ez után a megfigyelés után viszont egy kis időre eltűnődtem azon, hogy akkor mégiscsak egy örök körforgás az életünk, és végül mind ugyanoda jutunk vissza, ahonnan elindultunk? Mert úgy tűnik...