Filozófikus

"Foglalkozásomból" adódóan sokat vagyok egyedül, és sok időm van gondolkodni is. Kevés olyan dolgot kell csinálnom, ami nagy agytevékenységet igényel, így aztán van egy csomó szabad energiám e téren, amit általában olyan dolgokkal "kötök le", amik úgy egyébként nem biztos, hogy eszembe jutnának.
Múltkor azon gondolkodtam egy fél napig, elnézve a gyerekeimet, akik épp tegnap voltak kisbabák, mára pedig már önálló, iskolás, óvodás nagyfiúk, hogy vajon mi a rosszabb? Látni a gyerekeinket, ahogy nőnek, változnak, és alakulnak, vagy látni a szüleinket megöregedni? Bevallom, nem jutottam sehova hiába filozofálgattam. Mert azt ugyan mindenki tudja, hogy az élet rendje az, hogy a gyerekeink felnőnek, mi pedig megöregszünk. És az öregedésnek vannak velejárói, főleg bizonyos kor után..
Az is egyértelmű, hogy a kisbabák nőnek, gyarapodnak, kisgyerekek, majd nagy gyerekek, kiskamaszok, és nagy, lakli kamaszok lesznek, fiatal felnőttek, aztán felnőttek, és végül majd ők is ott állnak középen. Amikor se nem fiatalok már a szó legklasszikusabb értelmében, ám nem is öregek. Na, valahol itt vagyok én most ezzel a harmincon túl, de negyvenen még bőven innen korommal. Néha még azon is meglepődöm, hogy tényleg ennyi idős vagyok, mert, bármilyen hülyén hangzik, nem annyira tűnt ez fel. Persze, ha tükörbe nézek, azért feltűnik a változás, de miután nap mint nap látom magam, ez sem annyira. A fényképeket meg inkább nem nézem meg. Jobb az úgy mindenkinek. De amíg magamon nem látom annyira az idő múlását, addig a gyerekeimen, és az anyukámon, de méginkább a nagyszüleimen igen. És mindkettő elrettent. Egyrészt, mert amikor keresem a mindjárt 11 éves kiskamasz fiam vonásaiban azt a kis nyekergős csomagot, akit először a karjaimba kaptam, egyre kevébé találom. Mindhármukról eltűntek, eltűnnek a babás párnácskák, és átalakulnak szép lassan csupa kéz-láb (gyomor) kamaszokká. Itt-ott már pattanásaik is vannak, meg mindenféle egyéb.. ami hát na, most mit szépítsem, elrettent kissé. Mert nem is volt időm felkészülni arra, hogy közel egyforma méretű cipőt hordunk. Úgy járok, mindjárt borotvát kell venni nekik. :( Anyukám arcát elnézve pedig néha úgy elszomorodom. Mert emlékszem rá, hogy milyen szép sima arca volt. És nem volt az annyira rég. Meg emlékszem, milyen csinos volt abban a lila színű ruhájában, amit csak hosszas rábeszélésre vett meg, mert nagyon drága volt. Mostanra csak az egyik fele férne bele. :( Rohamtempóban öregszik, megjelent rajta a változókor minden tünete, ennek köszönheti a ráncokat és a karikákat a szeme alatt, és ennek köszönheti az egyre növekvő túlsúlyát is. Rajta még nem annyira, de a nagyszüleimen, így 70 és 80 között éppen félúton már nem csak külső jegyei vannak az öregedésnek. Mert ugyan látszik az arcukon sok minden, mély ráncokkal barázdált homloka van a nagyapámnak, komolyan megereszkedett tokája a nagyanyámnak, mégsem ez a legszembetűnőbb. Sokkal inkább a szellemi "hanyatlás", ami így kívülről nézve rosszabb mindennél, és még kicsit idegesítő is. Olyan hihetetlen, hogy azokból az emberekből, akik felneveltek három gyereket, olyan emberek lettek, akik mindent elfelejtenek, vagy épp váltig ragaszkodnak valamihez, amiről úgy gondolják, igazuk van, és mégsem.
Ami viszont roppant "érdekes", és azt hiszem, helyzeti előnynek foghatom fel ezt a többgenerációs létet, hogy van alkalmam ezt megfigyelni, a nagyszüleim és a gyerekeim között igazából csak a ráncok a különbség. Mert a gyerekeknek az még nincs. A gondolkodásuk viszont ugyanolyan csapongó, bár igaz, a gyerekek szellemileg frissebbek, és terhelhetőbbek a dédiknél. Az érzelmi világuk pedig tökéletesen ugyanaz. Mert az ötéves, a nyolcéves, és a tizenegy éves pont úgy megsértődik, mint a 75 éves, ha nem neki van igaza. És mindegy az, hogy miben nincs.
Ez után a megfigyelés után viszont egy kis időre eltűnődtem azon, hogy akkor mégiscsak egy örök körforgás az életünk, és végül mind ugyanoda jutunk vissza, ahonnan elindultunk? Mert úgy tűnik...