Túlcsordult pohár

Ma este tetőzött az elmúlt egy hónap mindene, úgy tele lett az a bizonyos pohár, hogy bizony, borult is. Mondjuk a pohár kevésbé, én jobban.
Tegnap allergológián voltam Patrikkal. Megkímélek mindenkitől a részletektől, pedig tudnék mesélni az ott töltött három óráról. Lényeg a lényeg.. nagyon erős allergiája van a korán virágzó fűfélékre, és fákra, és ha még mindez nem lenne elég, akkor sikerült egy pozitív broncholysis tesztet is fújni, így aztán kapott asztma-gyógyszert (singulair), és ventolin spray-t, ezutóbbit azzal az utasítással, hogy minden köhögős nyavalyánál azonnal fújni kell, mert bármikor elkezdhet fulladni.
Tegnapelőtt Roli kirándulni volt. Nagyon jól érezte magát, meg a szúnyogok is nagyon jól érezték őt. Rengeteg csípése van, amik hihetetlen nagyságúra dagadtak. A keze tegnap estére akkora volt, mint másnak egy törés alkalmával. Persze, hozott egy kullancsot is hozott emlékbe, de őt nem tartottuk meg, könyörtelenül eltávolítottam. Mindehhez még ő már egész héten úgy kel, hogy minimum harmincat tüsszent, aztán könnye-taknya-nyála egyben, szeme bedagad, bereked, és közli, hogy "Anya, igyunk kalciumot, nem kapok rendesen levegőt" Így aztán neki is kell időpontot kérnem az allergológiára.
Közben gőzerővel készül a tanítónénis búcsúzó ajándék, ebben is aktívan segítek, pedig a lelkem kicsit belehal. Nem szeretek sem emberektől, sem korszakoktól búcsúzni, pedig muszáj.
Hogy folytassam a sort.. küzdök a kezelhetetlen kiskamasszal, akire néha rá sem ismerek. Küzdök a középsővel, aki bármilyen betegséget bevállalna már önként és boldogan, csak figyeljek már rá is úgy, ahogy ő szeretné, és kirándulni sem akar menni hétfőn nélkülem, pedig nem tudom elkísérni őket, mert ovi már nem lesz.
És asszisztálok itthon mindenféléhez. Megoldom, elintézem, elmegyek, megcsinálom...
Na és amit tegnap este fel sem fogtam igazán, az ma tudatosult. Mert oké, mindig tudtam, hogy az atópiás dermatitis és az asztma tulajdonképpen "unokatestvérek", mert az esetek igen nagy százalékában együtt vannak jelen, de mindig azt is gondoltam, hogy hát de mi vagyunk a nagy kivételek. Nem aggódom túl, és nem gondolom azt, hogy ezzel most itt van a világvége, kismillióan használják a ventolint is, nem mi vagyunk sem az elsők, sem az utolsók (sajnos).
Mégis.. úgy kiborultam, hogy csak bőgtem, és bőgtem, és bőgtem. Mert belefáradtam ebbe az orvostól orvosig rohangálásba, és olyan messze van még a vége (ősszel kezdődik elölről az ortopédiás kör) Belefáradtam abba is, hogy folyton békítgessek, csitítsak, és próbáljak megértő lenni, mikor legszívesebben világgá mennék.
Nem tudok most jó anyuka lenni, aki minden helyzetben megfelelően reagál. Morgok, kiabálok, csapkodok, mert az is idegesít, ha hozzám szólnak. Menekülnék, ki a világból is, és elő sem jönnék egy darabig. Ülnék a világ szélén, csendben, magamban, kávéznék, cigiznék, sütit ennék, olvasnék, és majd ha meguntam, akkor jönnék csak vissza. De ilyen nincs. Tenni kell a dolgomat.
Alig várom már, hogy vége legyen a tanévnek, ugyanakkor rettegek a gondolattól is, hogy milyen irdatlan hosszú lesz a nyári szünet. Ha minden így marad, akkor nyár végére a fiaim kicsinálnak, az tuti. Vagy minimum kitépem a hajamat. (vagy az övékét)
Edzem magam a hétfői tanító nénis búcsúztatóra is, hogy csak kicsit sírjak. Ami eléggé reménytelen, főleg mostani lelkiállapotomban, mikor attól is elsírom magam, ha csúnyán néznek rám. 
Utálom magam ilyen nyűgösen. És ez egy ilyen utálatos, nyavalygós post lett. Néha ilyen is van.
De azért történt jó dolog is, amit még el sem meséltem, úgyhogy az lesz a következő, hogy ellensúlyozzam ezt a mait.