Búcsú

"Csendre int az Élet minket. Egy álom lassan elgurult. Mégis nem hiszem, hogy végleg nem látlak már Téged, minket összeköt a múlt."
Többek között ezzel a dallal is búcsúztunk ma. Egy korszaktól. És két olyan pedagógustól, akik a szó legklasszikusabb értelmében tanító nénik. Akik az első osztály első percétől kezdve szerették, támogatták, segítették az én fiamat is, és még mellette a többi huszonnégy gyereket is.
"Te ma ne sírj,
Figyelj reám!
Figyeld a kezem, hallgasd a szám!
Ma csend van, és én mesélek.
Nem olyan szépen, és nem olyan szépet.
Köszönni kéne, de mit? és hogyan?
Segíts nekem most is- kedvesen, nyugodtan.
Hajolj ide hozzám, bújj közelebb.
Most én mesélek arról, hogy jó volt Veled."
Ezzel kezdődött, és miután mindenki elmondta a maga versét, vagy eljátszotta a zenei darabját, ezzel fejeződött be.
"Mi huszonöten vagyunk 4/E osztályos gyerekek. Sok -sok köszönet ezért Tünde néninek, és Csilla néninek. Köszönjük, hogy tanított írni, olvasni,számolni,  tudatlan kis fejünkbe a tudományt plántálni. Mi huszonöten vagyunk 4/E osztályos gyerekek, és azt kívánjuk Tünde néninek, és Csilla néninek, hogy sokáig tanítson még sok-sok kisgyereket."
A tanító nénik is, a szülők is, és a gyerekek is könnyekig meghatódtak a búcsú pillanataiban. Tapintható volt az a hihetetlen szeretet, ami körülölelte őket négy évig ebben az osztályban, amitől olyan hihetetlen biztonságban érezhették magukat. Mindannyiunknak nehezére esett elköszönni. Mindannyiunknak nehéz lezárni valamit, ami olyan jó volt. Szerencsések voltunk, olyan tanító néniket kaptunk, akik amellett, hogy megkövetelték amit meg kellett követelniük, komoly kis egységet kovácsoltak ezekből a gyerekekből. Olyan egységet, ahol egy emberként aggódnak mindannyian a másikért, ahol közösen örülnek, és közösen bánkódnak. Erős személyiségek mind, kifejezetten jó eszű társaság, ennek megfelelően a mérce mindig magasabbra került, de mindannyian jól vették az akadályokat. Gyerekek, tanítók egyaránt.
Ma, az utolsó előtti tanítási napon elköszöntünk tőlük. Hosszas készülődés, próbák, szervezések előzték meg, megpróbálva visszaadni azt a sok-sok mindent, amit a gyerekeinken keresztül kaphattunk.
Azt hiszem, sikerült. A könnyes búcsú, és az elcsukló hang önmagáért beszélt. A tanító nénik is készültek kis meglepetéssel nekik, négy év alatt készült családrajzokat raktak egy "albumba", az elején pedig mindkettőjüktől egy-egy idézet van, afféle útravalóul.
Tünde néni üzenete:
"Mindennap megszűnik valami,
Amiért az ember szomorkodik,
De mindennap születik valami,
Amiért érdemes élni és küzdeni."    (Herakleitosz)
Csilla néni üzenete:
'"Minden ember szívében dal van,
 És saját lelkét hallja minden dalban,
 S akinek szép a lelkében az ének,
 Az hallja a mások énekét is szépnek." (Babits Mihály)

Kedves kis ajándék, a rajzokat nézegetve még azok a gyerekek is nevettek, akik előtte csak sírni tudtak. De mindenki törölgette a szemét, mikor Csilla néni azt mondta, "Mikor ma elindultam, a férjem utánamszólt.. el ne felejtsd megköszönni ezeknek a gyerekeknek, hogy taníthattad őket. És nem azért köszönöm meg, mert a férjem azt mondta. Azért köszönöm meg, mert csodás és felejthetetlen élmény volt tanítani benneteket négy évig."
Többször mondták a négy év során mindketten, hogy ilyen osztályuk még nem volt, ahol a négyes átlag már "rossz tanulónak" számít, ahol egyformán kedves és motivált szülő és gyerek. Szerették őket, és a gyerekek is viszontszerették, velünk, szülőkkel együtt.
Nem tudom igazán jól visszaadni az egésznek a hangulatát, mert nem is lehet. Át lehet élni, lehet érezni, de elmondani nem. Még most szomorú vagyok, sajnálom, hogy véget ért egy újabb korszak az életünkben, sajnálom, hogy többet nem fogja egyik gyerekemet sem tanítani egyik tanító néni sem. De visszagondolva örülök, hogy a Sors épp őket szánta nekünk. Mert megkönnyítette a dolgomat, akkor, mikor négy évvel ezelőtt az elsőszülött gyerekemtől először váltam el egész napra. Megkönnyítette a gyerekemet dolgát is, mert bármikor anyja helyett anyja volt bármelyikük. Ha kellett, babusgatták, ha kellett, megszidták, vagy épp nógatták kicsit. Velem együtt figyelték, hogy lett abból a végtelenül szerény, és szégyellős kisfiúból egy nyílt, a tudását minden körülmények között használni tudó és akaró nagyfiú. Nem tudom megköszönni nekik ezt a négy évet, mert nincs rá jó szó. Nem tudom elmondani nekik, hogy mennyire hálás vagyok, mert arra sincs jó szó. Igaz, azt hiszem, pontosan tudják.
Vége lett egy újabb korszaknak. Még fáj egy kicsit, mert a búcsú pillanata sosem könnyű.
A tanévzáró lesz a legutolsó együtt töltött idő majd, de a bizonyítvány osztás pillanatában én sajnos nem leszek ott (osztódási képességek hiányában Eriknél leszek, amikor átveszi élete első évvégi bizonyítványát). Pedig nagyjából sejtem, milyen szavakkal fogják átadni a bizonyítványát. :) Utoljára.
Azután pedig nincs más dolgunk, mint az emlékeket elraktározva felkészülni a következő korszakra, amikor már felső tagozatos nagyfiam is lesz. :)