Aki már túlvan rajta, majd elnézően mosolyog most. Aki még előtte áll, lehet, hogy elszörnyülködik kissé. Aki pedig épp benne van nyakig, mint én, valószínűleg majd egyetértően bólogat.
Megint az az áldott állapot van nálunk napirenden, ami még nem az igazi kamaszkor, de már olyan messze van a kisgyerek-kortól, mint Makó Jeruzsálemtől. Most már biztos, hogy erről van szó, mármint erről az egyáltalán nem vágyott időszakról, amit azt hiszem, hivatalosan kiskamaszkornak hívnak.
Tudtam én is, hogy időszerű, persze, hogy tudtam. Sok mindent hallottam is már másoktól a témában. Annak idején, amíg nem tudtam mi is ez, én is nagyokat csodálkoztam, és néha szörnyülködtem, vagy épp még gondtalanul vigyorogtam is egy-egy történeten. Nos, ma már nem teszem egyiket sem. Vagyis, de, csodálkozom és szörnyülködök szinte folyamatosan.
Keresem azt a kisfiút, aki úgy csüngött minden mondatomon, mintha én lennék a mindenható, de legalábbis mindentudó abban a nagyfiúban, aki most olyan flegmasággal tud válaszolni, hogy képen tudnám törölni rögtön. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki olyan szófogadó volt ebben a nagyfiúban, aki csakazértsem úgy csinálja, ahogy én szeretném. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki olyan nehezen akart tőlem eltávolodni, abban a nagyfiúban, aki sokkal jobban érzi magát a barátai társaságában már. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a kisfiút, aki mindig olyan őszinte és naiv volt, abban a nagyfiúban, aki rafkós, és nem riad vissza semmitől a saját önös érdekeiben. Keresem, de nemigen találom.
Keresem azt a csöpp kicsi fiúcskát, akit először adtak a kezembe, abban a nagyfiúban, akinek már 37-es lába van. Keresem, de nemigen találom.
És mindez még semmi. Mert ez csak egy nagyon kis ízelítő a rengeteg változásból, ami észrevétlenül és hivatlanul beköszöntött hozzánk. Nehezen viseljük. Ő önmagát, és minket, mi meg Őt. Mert ki tud arra felkészülni, hogy egyik napról a másikra az a gyerek, akinek nemigen volt dackorszaka sem majd mindent fejhangon visítva fog kikérni magának? Ki tud arra felkészülni, hogy egyik napról a másikra a véleményének olyan határozott formában tud hangot adni, hogy maximum a néma döbbenet marad reakciónak. Rá sem ismerek. Nem bírja elviselni a testvéreit. Csak és kizárólag akkor, ha mindent úgy és akkor csinálnak, ahogy ő mondja. Nem bírja elviselni a csendet, kivéve, ha ő akarja. Nem tud halkan beszélni, csak ordítva. Nem tud rendet rakni maga után, mert ő megtalál mindent. Nem tud várni, mert azonnal kell minden.
Lázad, visszadumál, kikéri magának. Mindent. Semmit. És leginkább az egészet. Szörnyű időszak, bevallom. Nincs egy nyugodt pillanata neki sem, és nekünk sem. Mert örökké résen kell lenni, hogy a másik kettő is túlélje valahogy.
Értem én, hogy ez normális dolog, és életkori velejáró. Értem én, hogy nem tehet róla, és ugyanúgy szenved ő is, mint én. Értem, de olyan nehéz elfogadni. Még nehezebb úgy tolerálni, hogy több jó süljön ki belőle, mint rossz.
És ha belegondolok, hogy mindjárt lesz megint egy ennyi idős gyerekem.... azt hiszem, nekiállok valami időgépet kreálni, és mire beköszönt ez a korszak újra, addigra visszamegyünk a kezdetekhez.
Csak addig éljem túl. :))
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése