Miért?

Néha azért elgondolkodom mostanában, hogy miért is nem a Hufnágel Pistihez mentem hozzá most vannak nekem is édes-aranyos-totyogós gyerekeim? Jó, emlékszem még, hogy ők is hisztiztek olykor-olykor, meg nem aludtak el az istennek sem, és csináltak hajmeresztő és baromi fárasztó dolgokat, de akkor sem volt az olyan kemény időszak, mint ez a mostani. És nem, nem az idő szépíti meg a dolgokat.
Például azt sem értem többek között, hogy hogy lehet az, hogy Erik, aki kicsi korában a legkönnyebben kezelhető gyerekünk volt (nem vicc, tényleg), aki szépen elaludt, ha letettük a kiságyba, bár néha könyörgött, hogy "ApaBalukivesz", de utána egyedül aludt el. Aki megevett mindent, aki játszott egyedül is akár, aki a világ végére is elsétált velem a kezemet fogva, mikor és hogyan változott át ilyen nemtörődöm, link gyerekké? Keresem az okait, és ugyan sok-sok mentséget találtam neki, (mégiscsak én vagyok az anyja) kezdve az egyáltalán nem zökkenőmentes közösségbe való szocializációjával, a tanulási és részképességzavarain át a középsőségén keresztül a kamaszodásig. Minden van együtt, és még valami. Ami a mi hibánk (is). Mert amiatt, hogy ő ilyen jó gyerek volt, valahogy mindig "elfelejtődött". Mert ott volt a nagytesó, akit örökké foglalkoztatni kellett azzal a SpongyaBob agyával, és ott volt a kistesó, akivel meg örökké foglalkozni kellett, mert különben ön-és közveszélyes volt. És ott volt Erik, aki egy kicsit ellesett innen is, egy kicsit onnan is, mindig épp azt használta, ami neki a hasznára volt, és minden rendben is volt. Eddig.
Mert most, hogy beindultak a hormonjai, és vele együtt az "agyameldobom" kiskamaszkor már nem tudja azt használni, ami épp a javára válik, vagy épp haszna van bele, mert jelenleg esze is alig van. Mind elment. Olyannyira, hogy néha csak lesek, és fogom a fejem, hogy "jajjmileszvelem" meg hogy "úristenmivármégrám". Minden van már a rovásán, ami a bátyjának még csak a fejében sem fordult meg. Minden érdekli is, ami kellőképpen menő, tehát helyből hülyeség (vagy ha nem is hülyeség, akkor majd ő csinál belőle).
Keresgélem még magamban az utat hozzá, mert kell, hogy legyen. Meg kell védenem saját magától úgy, hogy észre se vegye.
Lehet, hogy könnyebb dolgom lenne, ha tudnék rá haragudni. De nem tudok. Csak addig a pillanatig, amíg elkezd remegni a szája, és akármilyen messze is állok tőle épp, érzem, hogy forró is... és olyankor végem van.... és már száguldoznak is a gondolataim mindenféle segítségnyújtás felé.
De azt hiszem, ez így is van rendjén. Elvégre ki legyen vele ilyen, ha nem én?

(de amúgy meg volt egy pillanat, amikor olyat kapott volna, hogy a fal adja a másikat.. mert már megint egy eltitkolt egyesre derült fény... grrrrr)