Tegnap a meglepetés látogatással véget ért a mindenféle meglepetések sorozata, ami nagyjából szeptember eleje óta nagyon sok szabad percemet lefoglalta. Életemben nem titkolóztam még ennyit Balázs előtt, mint a múlt hónapban. Megérte minden perce, látni az örömét. Mindig azt mondta, hogy ő nem szereti a meglepetéseket, de azért azt most nagy magabiztossággal állítom, hogy talán mert sosem volt még igazi meglepetésben része. Kisebbek voltak régebben is részemről, de ez az idei azért nagyobb volt minden eddiginél.
Ezzel egyidőben az (elvileg) idei utolsó utazásunk is megvolt, és most úgy találtam magam, hogy gyakorlatilag nincsen semmi, amire készülni kell, amit várni lehet. Jó, persze, a karácsonyra akár már lehet készülni, de ezen kívül gondolom. Már eleve ilyen tök ritkán van, de az, hogy ez az érzés most nem töltött el szorongással, vagy ilyen fomo érzéssel, az is tök fura.
Mondjuk az nem én vagyok, aki csak úgy van, és közben nincs ezer terve mindenre, mert hogyne lenne. Nincs nálam olyan perce a napnak, amikor ne gondolkodnék valamin, vagy ne csinálnék valamit. Elég ritka az is, hogy egyszerre csak egy dolgot csinálok, , vagy csak egyfélére koncentrálok. Nehezen is tudom megérteni azt, hogy hogyan képesek emberek egész nap filmet nézni. Nem, nem ítélem el, de halálra unnám magam egész nap a kanapén ülni,. Amikor tavalyelőtt a lábammal volt az a probléma, akkor is komoly büntetésként éltem meg, hogy nem tudtam járni.
Úgyhogy most van egy kis szabad kapacitásom, valószínűleg ki fogok találni valamit, amitől hasznosnak érzem majd az eltöltött időt ezen a világon. És ezek közben majd gondolkodom ki mit kapjon karácsonyra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése