A tegnap és a ma

A tegnapi esti "vallomásom" akkor még mázsás súlyként ült a vállamon, és minden bizonnyal éjszaka is bőszen dolgozott, mert emlékeim szerint legalább három lábrázásra ébredtem. De reggelre eltűnt mindez, és úgy keltem, hogy akárhogy is van, a mai napból kihozom a legtöbbet, amit bírok. Nem kesergek azon, amire nem lesz idő, hanem majd annak örülök, amire épp van.
Ment is a dolog, annak ellenére is, hogy egész nap Erikért aggódtam, akinek fáj a gyomra, és nem reagált semmilyen görcsoldóra vagy fájdalomcsillapítóra sem. Csak feküdt sápadtan-görnyedten, néha sírva a fájdalomtól, és ez idegesített. Végigmentem azon a témán is gondolatban, hogy vajon mennyire vagyunk sárosak a gyomorfájásban, vajon mennyi mindent "nyelt le" tőlünk mostanában a rossz jegyek kapcsán. Ha őszinte és szigorú vagyok önmagunkkal, akkor nyakig vagyunk a slamasztikában, mert bizony, okozhattuk ezt mi is nála. Mint ahogy akár egy vírus is, ami nem tudja teljesen leteríteni, és nem jön ki a klasszikus fo..s és hányás, hanem csak fáj. Naná, hogy épp holnap rendel délután a gyerekorvos, amikor nekem is délutánra kell mennem (csak holnap, amúgy délelőttös leszek), így aztán naná, hogy már megint itthon fogom hagyni egyedül, és majd valaki elkíséri a gyerekorvoshoz. Nem is gondoltam ebbe mélyen bele, inkább csak úgy, hogy majd ezt is megoldjuk, mert örülök, hogy van hova mennem dolgozni, és kész.
Az, hogy végül ma este mégis egy mázsás súllyal a vállamon fekszem le az éppenséggel megint csak magamnak köszönhető. Majd egyszer megtanulom az összes leckét, és akkor jó lesz. Hát vagy nem.