Hétvége

Mondanám, hogy csak a szokásos... De nem mondom, mert a szombat egyáltalán nem volt a szokásos. Roliról szólt a délelőtt, ami (még magam is meglepődtem ezen) az ő hét évének ellenére először fordult elő. Mármint, hogy ő ne csak "mellékszereplője" legyen valaminek, hanem kifejezetten az ő kedvéért keltünk időben, és csak vele mentem valahová, ahol ő szerepelt. Már csak ezért is megérte. Mert a harmadik gyerek akaratlanul is képes "elveszni" a bátyjai mögött. Pusztán csak azért, mert életkorából adódóan neki még kevesebb kötelezettsége és programja van, mint nekik. Na de szombaton... Ő egyébként olyan, mint én. Szeret jó sokáig aludni. De aznap reggel nem kellett kétszer mondani, hogy keljen fel, mert hatalmas izgalomban volt. Nem elég, hogy úszóversenyre megy, ami egyébként is a legelső alkalom családunk életében, mert egyik bátyjáról sem mondható el, ami Roliról, hogy szeretnék a vizet annyira, hogy jól tudjanak benne úszni. :) A verseny után pedig egyenesen szülinapi buliba indult, szóval dupla izgalom volt aznap reggel. Azért sikerült belediktálnom a reggelit, aztán kézen fogva indultunk az uszodába. Bevallom, egy röpke pillanatra megfordult a fejemben, hogy forduljunk vissza inkább, mert akkor még, eldugult orral, fájós fejjel a hátamra a púp jobban hiányzott volna, mint ez az uszodás program. De gyorsan lebeszéltem magam, ahogy a boldog gyerekemre néztem, aki a tízperces séta alatt végig csevegett velem, és harsogó "Jó napot"-okkal köszönt mindenkinek, akivel csak összetalálkoztunk. Ezt a "jó napot"-ot olyan kedves hangsúllyal tudja mondani, hogy terjeszteni kéne egyébként..
Az uszodában rengetegen voltak, az ovis korosztályban is minimum ötvenen indultak. Külön indultak a lányok, és külön a fiúk. Stopperrel mérték az idejüket, náluk még nem volt kötött úszásnem, úszott mindenki, ahogy tudott. Roli cseppnyi izgatottság nélkül, magabiztosan állt a rajtnál, amikor ő következett, és aztán úszott. Látszott, hogy arra törekszik, hogy úgy ússzon, ahogy tanulta. Szépen, folyamatosan tempózott, nem feledkezett meg a "szivecskékről" (kartempó), és a "békalábról" (lábtempó) sem. Az ő négyesében másodikként ért be, összességében a középmezőnyben volt. Az idejét nem tudom, meg igazából nem is érdekelt. :) Rögtön volt eredményhirdetés, ahol a három legjobb kislányt, és a három legjobb kisfiút jutalmazták, éremmel, oklevéllel, polgármesteri kézfogással. A többi kicsi arcán látványos csalódottság volt, kivétel nélkül mindenki "kapni szeretett volna valamit", ami egyébként az ő korukban ugye jogos is. Roland is megjegyezte az öltöző felé menet, hogy ő is számított valamire. De aztán öltözés közben egyszer csak felderült az arca, hogy "Rájöttem. Már az is öröm volt, hogy itt lehettem." És tényleg. Néztem azt a kis bölcs arcát, a jóságtól ragyogó szemeit, és bólintottam, hogy igen, nekem is nagy öröm volt. :)

A szülinapi buliba is nagy örömmel ment, alig várta, hogy odaérjünk. 10-től kettőig tartott a buli, amikor érte mentünk, épp együtt játszott mindenki, valami családi játék lehetett, mert főztek, fúrtak-faragtak, meg minden ilyesmit. Az arcuk kifestve, Roli kisoroszlánként bukkant elő, de szó nélkül elköszönt, és nagyon udvariasan megköszönte, hogy ott lehetett. Ezt is úgy bírom benne. Azt az őszinteséget, ahogy ezt elmondja. Mert nem udvariassági formulának szánja, tényleg így is gondolja. (múlt héten a papának köszönte meg, hogy ott lehetett nála fent, míg mi hazaértünk a sógoromtól, pontosan ugyanezzel a hangsúllyal)
Elfárasztott egyébként ez a délelőtt, de fel is töltődtem egy kicsit Roliból. És jó is volt ez így, mert akárhogy igyekszem is, vagy akárhogy szeretném is, sosem jut mindegyikőjükre egyformán idő. Ráadásul valahogy mindig a kicsi marad le, mert a nagyobbaknak már másféle gondjaik vannak, amiben jobban részt kell venni.
Ma csak itthon voltunk, még vásárolni sem kellett. Délelőtt ugyan még szenvedtem egy kissé, komoly izomfájdalmakkal ébredtem, de aztán elmúlt, a mosógép nagyüzemben ment, mert az időjárás tökéletesen alkalmas volt arra, hogy mire az egyik adag ruha kimosódik, addigra az előző már meg is száradjon.
Azon gondolkodtam azonban mostanában, és most, hétvégén csúcsosodott bennem igazán, hogy vajon, ha most kéne döntenem, akkor is elmennék e dolgozni mellőlük? De erre nincs egyértelmű válasz, mert a szívem mindig visszahúz, az eszem pedig nem. A dolgozás már az életem része, nehezen viselem azonban, hogy nem csinálhatok olyasmit, amit szeretnék. (és nem, ne mondjátok, hogy csak akarni kell, mert ez nem igaz, nagyon nehéz munkát találni) Érzem magamon, hogy fáradok, fásulok, egyre inkább lélekölő az egész szélmalomharc, amit nap mint nap folytatok, de megtorpantam. Van egy képzeletbeli határ, amihez fénysebességgel közeledek, és amire azt mondtam, hogy azt nem engedem már átlépni senkinek, semmi áron. De ahogy ilyen fénysebességgel beindult ez a közeledés, máris elbizonytalanodtam, hogy vajon szabad e nekem ott és akkor leengednem a sorompót, és azt mondanom, elég. Nem tudom még. Talán a sors ezúttal segít eldöntenem, mert úgy alakul, hogy végül itt megállunk ezen a ponton, és másfelé indulok tovább. Ha nem, akkor sok mindent át kell értékelnem. Már megint. De annyiszor megtettem már, hogy éppenséggel most is sikerülhet. :)