A hét gondolata IX.

Ezen a héten Altair véget vetett a könnyed és laza témáknak, és azonnal belecsapott valamibe, vagyis inkább lecsapott valamire.. és egy általa is megosztónak nevezett témát választott.

Írjatok a tiszteletről!

Sosem szoktam elolvasni a saját írásom előtt másokét ugyanebben a témában, de valamiért most mégis elolvastam Timit is, és Mágikát is, még délután. Aztán annak rendje és módja szerint a délután hátralévő részében magamat győzködtem, hogy azért mégis csak megírhatom, hogy én hogy gondolom, attól még, hogy nem ugyanaz a véleményünk. Ők ketten, egymástól függetlenül, nagyjából ugyanazt írták. De az én verzióm valami más..
Lehet, hogy rosszul vagyok összerakva, ámbár sokkal inkább naivnak (esetenként született lúzernek) szoktak titulálni, de én alapjáraton mindenkit tisztelek. Azért, mert ember. Ennyire egyszerű. Ugyanolyan ember mindenki, mint bárki más, valakinek a gyereke, anyja, apja, akárkije. Valakinek ő a világmindenség. Nekem csak egy ember, amikor először találkozunk, akinek már csak ezért az emberségért is kijár a tisztelet. Szóval, ez alap.
Az alapon túl azért vannak egy csomóan, akikkel kapcsolatban túlmegyek ezen az érzésen, és több lesz annál, amit elsőre éreztem. Ilyenkor amellett, hogy tisztelem őt továbbra is, már szeretem is. De ez egészen más téma. Mert szeretni is lehet ezer és ezerféleképpen, még akkor is, ha állítólag csak ugyanúgy.
Na de ugye nyilván nem ez az érdekes, hanem sokkal inkább az, hogy mi van azokkal, akikkel annyira nem vagyok egy hullámhosszon, hogy mondjuk "ránézni is rossz". Velük kapcsolatban sem szűnik meg a tisztelem, mert ember- érzésem, de itt ki is merül minden érzelem bennem. Nincs tovább. Ritkán fordul elő, hogy negatív irányba megy el egy emberi kapcsolatom, mert tényleg az a fajta vagyok, aki kerüli a konfliktusokat, és inkább lezárja egy ponton, mint hogy csúnya vége legyen. Az ilyen emberekkel megmarad az a viszony részemről, amikor beszélhetünk arról, hogy milyen idő van, tehát megtisztelem azzal, hogy szóba állok vele, de sosem lennék hajlandó magánéleti dolgokról beszélni vele, mert ahhoz már szükség lenne egy másik érzelemre is.
A gyerekeinket úgy neveljük, hogy tiszteljék az embertársaikat. Kicsit, nagyot, öreget, mindenkit. Sosem volt külön elvárás, hogy kinek hogy köszönjenek, de elvárás volt, hogy megtiszteljék az ismerőseinket azzal, hogy köszönnek nekik. Van saját véleményük, és akik bántják őket, attól ők azonnal elfordulnak, és úgy látom, náluk a tisztelet is elmúlik. De ez nem zavar, nem erőltetem rájuk az én álláspontomat, majd még alakul ez bennük is.
Azt várnám, hogy mindenki ilyen, emiatt értek már csalódások. Mert lépten-nyomon látom, hogy nem tiszteljük egymást. Sem azt, hogy kik vagyunk, sem azt, hogy mik vagyunk, sem pedig azt, ami a véleményünk.
Pedig tök egyszerű a képlet. Elfogadok mindenkit olyannak, amilyen, és tisztelem azért, mert olyan, amilyen. Nekem ennyi a dolgom vele. Akivel több, azzal nyilván majd átlépjük ezt a határt.