Van belőlük egy csomó, amik csak úgy maradnak meg a fejemben, ahogy épp akkor láttam. Ma épp az, ahogy Freddy-vel még este hátul voltam az udvaron pisilés céljából, és felnézve az égre, valami csodát láttam. Az egyik felén már jött fel a hold, a felhők mögött szinte világított, a másik felén meg épp ment a nap le, és valami csodaszínű volt a sötét fellegek között, de még pár napsugár is látszott külön. Ha tudnék fényképezni, akkor azonnal megörökítettem volna, hogy most megmutathassam. Így viszont ez a pillanat is az enyém maradt.
De ilyen pillanatok, amikor Erik néz a nagy szemeivel hol riadtan, hol kihívóan, néha csibészesen. Ezernyi arc és mimika, amiből én ugyan egy pillanat alatt tudom, miről is van épp szó, de még el tudom hitetni vele néha, hogy nem. Jó lenne egy ilyen Erik-arc sorozat, amit majd felnőttkorában megmutatnék neki. :) De mivel nem tudok fényképezni, csak elmesélni fogom.
Ilyen pillanatok azok, amikor Roli egyik pillanatról a másikra esik a legmélyebb szenvedésből a legnagyobb boldogságba. Az a tekintet megérne egy fotót. Vagy amikor kacag. A szeme is, ahogy a szája. Vagy amikor elmereng, ahogy csak Ő tud. Vagy amikor jön, és ölel. Olyankor ellágyul az arca, a tekintete is simogat. Ezeket sem tudom majd megmutatni senkinek, mert nem tudok fényképezni.
Ilyen pillanatok közül sok van most Patrik életében. Épp nagyon érdekes lenne őt fotózni, ahogy alakul, napról-napra kisfiúból férfivá. Ó, tudom, hol van az még (mármint a férfi), de szemmel látható ahogy változik. Az eddig kisfiús vonások keményednek, az eddig kisfiús lágyságok úgyszintén. Lefotóznám azt az örökké morcos tekintetét, amivel mostanában körülnéz, azt keresve, mibe kéne belekötni.. Ő azt hiszem, később hálás lesz azért, hogy ezt sem mutathatom meg, mert nem tudok fotózni.
Balázs ezernyi apró fintorát tárhatnám elé, és akár a nagy nyilvánosság elé. Olyanokat, amiket szerintem nem is sejt, hogy látszik. De ez is megmarad nekem. Mert ezt sem tudom lefotózni.
Ahogy nem tudom megörökíteni a kutyáim pillanatait, ahogy vagy önfeledten örülnek valakinek, vagy önfeledten játszanak egymással, vagy bűntudatosan lapítanak, mert valami butaságot csináltak, ahogy pacsit ad Freddy, ahogy egymásnak esnek játékból, vagy ahogy nyalják a szájukat vacsora előtt.
Ezek a pillanatok ugyan belém vannak égve, és talán jobb is ez így, hogy csak az enyémek, mert ha tudnék fotózni, egészen biztosan megosztási kényszerem is lenne. És akkor nem olvasnátok az ilyesmiket, hanem csak végignéznétek pár fotót.
Igazad van. Néha olyan jó lenne pillanatokat megörökíteni. Általában meg is teszem, de mindig sikerül. Máig kísért a gondikat, hogy egy éve nem fotóztam le a saharai túránkon az eget ( eső előttit ). Mert olyat az ember tényleg csak egyszer lát. De nem volt nálam se a telefonom, se semmim :( Most már mindegy. Egyébként férjem egy idő után feladta a kémlelést ( mármint tegnap északa ) és inkább visszajött, mert " el se hiszed, milyen kínos volt, stb. " Én mondtam :D Csodálkozott, hogy kiröhögöm meg az iPadamhez csapkodom a fejem. Hát, ha mást nem, az én gyerekeim elmondhatják magukról, hogy az anyjuk sose halgatózik majd a szobájuk előtt, esetleg a gardróbbjukba vagy a fürdőjükbe elbújva ( ez volt Alex eredeti terve ). Hisz úgysem hallok semmit. Milyen jó, ha az ember anyja süket. Be van biztosítva.
VálaszTörlésÓh, ez szép volt...manapság, amikor annyit ér az ember, ahány fotót kitesz a fészbukra. Na jó, ez kicsit éles...
VálaszTörlésTegnap gondolkodtam ezen, mikor Rékut videóztam az ugrókötél fellépésen, és gyönyörűen, hibátlanul teljesítette a koreográfiát. Akkor zavart, hogy videózok, és nem tudom beszívni, átélni a pillanatot.
VálaszTörlésMeg akkor, amikor a hegytetőn álltunk. Hogy ezt az érzést semmilyen fotó nem adja vissza. És szavakkal is nehéz leírni. Úgyhogy csak kitágítottam a tüdőmet, és élveztem.
Meg akkor, amikor láttam nem rég egy koncert felvételt, ahol az első sorokban állók közül sokan a telefonjaikat magasba tartva vették fel az egészet, ahelyett, hogy inkább átadták volna magukat ugrálva a zenének, és a koncert után megveszik a DVD-t.
Te nagyon szépet írtál!
Az ilyen pillanatokat az ember akkor is "csak" a retinájába égeti ha tud fényképezni.
VálaszTörlésJennelle, örülök, hogy a férjed feladta. :) A szaharai túrás kép meg biztosan megmaradt az emlékezetedben örökre. :)
VálaszTörlésVirág, a szerint a mérce szerint akkor én nem sokat érek. :D De jogos is valahol az él... :)
Dominika, hát ezért nem viszek magammal fényképezőgépet az anyák napi, stb. ünnepségekre. Halálra idegesítene, hogy fényképeznem kell, és lemaradnék mindenről.
Mágika, hát ez lehet. :) Én csak erről az oldalról tudok nyilatkozni, aki nem tud. :)
Ezeket a pillanatokat nem lehet lefotózni szerintem, mert úgysem jön át. Én még sosem tudtam képen igazán visszaadni a kedvenc cinkos mosolyokat, vagy a duzzogást, akármit, de sok olyan képem van, amit ha meglátok, akkor rögtön eszembe jut, hogy itt éppen mit is akartam lefényképezni. Más ezt nem látja bele, de én tudom!
VálaszTörlésVagy egy tájat sem lehet igazán visszaadni, de azért én lelkesen fotózom, mert ha megnézem a képeket, akkor megint érzem hogy fújt a szél, látom az esőcseppeket, érzem az illatokat, hallom a város zaját.
Ünnepségen én sem szeretek fényképezni, mert elvész a pillanat.
1) Azt szokták mondani, hogy az igazi fotós sosem teszi le a gépét, mert nem tudni, mikor jön egy megörökítést érdemlő pillanat. :) Jó, ha van egy legalább hobbi fotós a családban. :) Sok kincset köszönhetek máris Tibinek.
VálaszTörlés2) Fontos eseményeket nem szoktunk levideózni (anyák napi műsor az oviban, szülés...mert inkább átéljük. - Az utóbbival kapcsolatban nekem nem is volt más választásom. :)