Sikerek és kudarcok

Néha eljátszom a fejemben, hogy én vagyok az újságíró is és az interjúalany is. Kicsit skizo dolog ez, érzem én is, de tök jól túl lehet élni vele azokat az órákat a boltban, amikor ahhoz aztán végképp nincs türelmem, hogy egyforma és egy irányba néző akasztókra rakjam a ruhákat, de vásárolni egy lélek sem jön, így nincs kihez szólni. István Dani hangja is már-már olyan megszokott, hogy szinte észre sem veszem két zeneszám között, meg különben is, beszélgetni vele sem lehet.
Szóval, egy ilyen skizo félórában arról faggattam magamat, hogy hogy is kezelem én a saját kudarcaimat, és hogy kezelem emellett a mások sikereit? Aztán arra jutottam, hogy rosszabb napjaimon eret vágnék magamon egy-egy kudarctól, visszautasítástól, és az egy helyben topogástól, akik pedig sütkéreznek a sikerben azokat pedig egy zsákban a Dunába dobnám. De ilyen szerencsére nagyon ritkán van, mondhatnám szökő évente egyszer, de ez inkább csak a zsákba dobós esetre igaz, az előző azért gyakoribb ennél. Azt mindenképpen nehezen kezelem, hogy képtelen vagyok tovább lépni, megragadtam egy szinten, és nem tudok túljutni rajta. Próbálkozom pedig, de mégsem megy. Keresem az okait, mi a hiba bennem, hol lehet a kutya elásva, de amellett, hogy azzal azért tisztában vagyok, hogy sok tekintetben nem ütöm meg a mércét, és halmozottan hátrányos helyzetű vagyok a gyerekeimmel, azt gondolom, hogy annyira nem vagyok gáz, mint ahogy azt a mellékelt ábra mutatja. Azzal vigasztalgatom magam, hogy nem is én vagyok a hülye béna, hanem csak még nem jött el a tökéletesen nekem való. Magamban azt tervezem, hogy a továbblépés annyira tökéletes helyre történik, ahonnan majd egyszer megöregedve távozom.
Mások sikereit pedig általában örömmel veszem. Ha nagyon közel állnak hozzám, akkor pedig nagyon büszke is vagyok rájuk. Aztán ma, kissé nagyképűen még azt is megállapítottam, hogy a nagyon közeli családtagjaim sikereiben azért én is ott vagyok. Mert attól még, hogy nem vagyok nélkülözhetetlen, mindegyikőjük mellett/mögött ott állok stabilan. Ez mondjuk teljesen természetes, hogy ott állok, hiszen szeretem őket. Tehát még véletlenül sem várnék érte elismerést, vagy köszönetet, semmi ilyesmit. De jó érzés volt szembesíteni magam azzal, hogy ha én most nem ebben az élethelyzetemben lennék, mint amiben vagyok, akkor lehet, hogy sem Balázs, sem a fiúk nem úgy és olyan mértékben lennének sikeresek a saját dolgaikban, mint ahogy most. Ha így nézem akkor nem is olyan rossz a helyzet. :)Úgyhogy majd megpróbálom így nézni.

A másik, amivel kapcsolatban élek és éltem meg sikereket és kudarcokat, az a betegségem. Félsiker, hogy képes vagyok kimondani. De csak fél, mert még mindig nem tudtam teljes mértékben sem elhinni, sem elfogadni. Kockáztattam már egy csomószor azzal, hogy akármennyi ideig nem szedtem a gyógyszert, mert arra az időre kellett az a fajta "szabadság-érzés". De mindig rájövök, hogy nem éri meg, mert egyrészről szabadság, másrészről meg folyamatos rettegés. Ez a része kudarcok sorozata. Azt sikerként élem meg, hogy sokakkal fogadtattam el, és értettem meg akár élőben, akár itt, a blogbejegyzések kapcsán is, hogy nem kell ettől félni, mert nincs miért. Kudarc, hogy még mindig nagyon meg kell válogatnom, kivel és milyen formában közölhetem. Annak idején a sok éves tünetmentesség utáni roham kapcsán mondta nekem azt egy orvos, hogy "olyan ez, mint az alvó oroszlán. Sosem szabad elhinni neki, hogy mélyen alszik." Azóta sokszor cseng a fülemben ez a mondata, és folyamatosan munkálkodom azon, hogy megszelídítsem az oroszlánt. Néha már nagyon közel voltam hozzá. Most megint épp azt a fázist élem, amikor a szelídítés jól megy. Ma többször is átgondoltam ezt az egészet, amikor egy roppant megrázó történetet hallottam egy kislányról, aki talán (bár adja Isten, hogy nem) ugyanezzel az oroszlánnal kell, hogy szembenézzen. Icipici lányka még, hatalmas, vérszomjas oroszlánnal, borzongató még rágondolni is. De ő is meg fog vele küzdeni, ha muszáj lesz neki, végigjárja az utat.(és nagyon drukkolok neki) Biztos vagyok benne, hogy az ő oroszlánja hamarabb eszik majd a tenyeréből, mint az enyém. De előbb-utóbb az enyém is így jár. :)