Felejtős nap

Vagyis egy olyan péntek, aminek csak nagyon kis részére szeretnék emlékezni, de mégis meg kell örökítenem, mert megéltük, meg túléltük, meg minden.
Úgy kezdődött minden, hogy reggel fél hétkor igen nehezen ugyan, de azért sikerült kikászálódnom az ágyból. Az orrom be volt dugulva, és kb. minden porcikám fájt, de az lebegett a szemem előtt, ami egész héten is... még mielőtt elindulna dolgozni, együtt kávézunk majd Balázzsal. Nem is tudom hogy is csináltuk éveken keresztül ezeket a reggeleket, amikor mi keltünk, ő meg feküdt, de most, hogy a héten ú.n. "köztes" műszakba jár (7:30-tól 16:00-ig), még ez az együtt kávézás is megadatott hosszú-hosszú évek után. Sőt, megkockáztatom, leginkább sosem volt még ilyen. Már csak azért sem, mert réges régen ő nem is kávézott. :) Szóval, minden náthás nyavalya ellenére jól indult. Mindenki elindult dolgozni, iskolába, óvodába, a mosógép tette a dolgát.
Amikor fél tízkor a második adag ruha is kimosódott, és kiteregetődött, akkor gondoltam, hogy na most aztán egy életem egy halálom, akármi lesz is, én most ledőlök. Addigra annyira fájt a homlokom egy bizonyos ponton, hogy szívesen sikítoztam volna. Vettem be fájdalomcsillapítót, melegítettem, és erősen koncentráltam rá, hogy múljon már el, mert mindjárt elájulok. Aztán lassan kezdett csillapodni, micsoda megkönnyebbülés volt.
Eszter telefonját már majdnem szalonképes állapotban tudtam fogadni, de azért a hangom még igen messze volt (és van) a megszokott magasságoktól (konkrétan a telefonhangom miatt hitték már, hogy Balázs lánya vagyok.. :D). Épp vele beszélgettem, amikor csipogott a fülemben a jelzőhang, hogy más is keres. A vér meghűlt bennem, amikor megláttam, hogy ez bizony Patrik. Minden anya rémálma, hogy az iskolából/óvodából hívják, de az sem jelent semmi jót, ha a gyerek iskolaidőben telefonál. És nem, tényleg nem jelentett semmi jót. Sírva hívott, hogy elesett a suliban, és meglazult a foga. És fáj. Kértem, hogy nyugodjon meg, aztán mondtam, kéredzkedjen el a tanárától, itthon vagyok, várom, és utána meglátjuk, merre tovább. De ne aggódjon, megoldjuk úgyis. Míg hazaért, Eszterrel megbeszéltünk mindenfélét, ami tök jó volt, mert addig sem agyaltam mindenen. Aztán jött.. a szája feldagadva, és elharapva, a fog pedig mozog tényleg. Mélyet sóhajtottam, aztán a telefonért nyúltam. Első körben gondoltam, elkérem magam a délutáni műszakomból, valaki csak be tud menni helyettem. Tévedtem, nem megoldható, annyi csak, hogy kicsit késsek. Közben küldtem egy email-t a gyermekem apjának, hogy hívjon fel. Míg vártam a hívását, százféle verziót pörgettem végig magamban, hogy is oldom meg, hogy itt is legyek, meg ott is. Balázs hívott, jó hírrel, ma aláírta a szerződésmódosítását, június elsejével vége a "tanulóidőnek". Aztán én kicsit lelomboztam a fogas hírekkel, de átbeszéltük, hogy legyen, mint legyen.. és már csak intézkedni kellett.
Egy órától rendelt a fogorvos, addigra ott is voltunk. Patrik nem izgult, neki mindegy volt, hogyan, csak kerüljön vissza rendesen a helyére a foga, mert ez így fáj. És amúgy is, túl van már évek óta a legrosszabbon, ami csak történhetett ez ügyben, amikor megpróbálták visszatenni a helyére az akkor még saját fogát. A váróban engem viszont elért az adrenalin-löket rendesen. Kétszer kellett "leállítanom magam", mert olyan szaporán vert a szívem, hogy azt gondoltam, ott helyben infarktust kapok. Nem tudom mitől izgultam ennyire... vagy mi is volt ez igazából.
A doki ismét nagyon rendes volt, mint ahogy már évekkel ezelőtt is, mikor utoljára ő ragasztotta be. Most letört egy pici darab a műfogból is, de korrigálta, majd visszarakta. "A következő balhéig mindenképpen kitart, vagy akár örökre.." - mondta, amikor készen lett. Fizetnünk nem kellett, mondta, hogy "rendben vagyunk", így aztán gyermekem foga megint visszakerült rendesen a szájába, én meg húzhattam dolgozni.
Munka után még elmentem az iskolába Erik anyák napi műsorára, ami kedves volt, aranyos, meg minden, és Erik igazán kitett magáért a spatulákból készített képkerettel, de mégis volt egy kis keserű szájíz bennem. Igyekeztem legyőzni, már csak Erik kedvéért is, hiszen ő annyira őszintén készült, és annyira őszintén izgult előtte, hogy a többi nem kellett, hogy számítson. Meg ezt a többit úgyis elfelejtem majd.
Ez nem egy szokványos péntek volt, és nem is sírom vissza. Ezt a fog-dolgot semmiképp.. remélem, hogy évekig elkerül majd a hasonló szívbaj.
Amúgy meg majd úgy leszek ezzel a nappal is, mint annyi másikkal, hogy "... csak a szépre emlékezem..." Még szerencse, hogy akadt ilyen is.