Milyen volt?

Kérdezték a gyerekeim tegnap este még negyed tizenegy magasságában, akik (legalábbis a két nagyobb) ébren várták, hogy hazaérjünk. Nem volt jó, de kibírtam. És még megmutattam a vénás injekció helyét is, mielőtt elküldtem őket aludni. A kicsi már aludt. Épp öt perccel azelőtt sikerült neki elaludni, hogy hazaértünk, miután telefonos segítséget kért még anyám is, hogy mit csináljon vele, mert sír, hogy nagyon fáj a hasa. Már reggel visszafordultunk az oviból, miután sikeresen lehányta az ovi kerítését. És aztán még délután is megismételte ezt kétszer. Meg a hasa is ment, így aztán nyugtáztam egy mélyről jövő sóhajjal, hogy ollé, megérkezett hozzánk az idei tanév első ilyen vírusa, amit a köznyelvben csak hányós-hasmenősnek hív mindenki.
A kádban engedtem először szabad folyást az érzelmeimnek, miután mindenki eltűnt a közelemből. Álcaként velem volt a könyvem (hátha jön valaki), de egy sort sem fogtam fel belőle. Nem biztos, hogy sikerül úgy leírni, hogy ne csak és kizárólag panaszkodásnak tűnjön a dolog, mégis átjöjjön az, amit érzek, gondolok, átélek. Alapvetően még magamnak is nyűg vagyok. Mert ugye, mit kell felfújni azon, hogy el kell menni egy olyan vizsgálatra, amin már amúgy voltam is, tehát tudom milyen. Na itt kezdődött a bibi. Mert a boldog tudatlanság állapota azért nem egy elhanyagolható dolog. Amikor már se nem boldog, se nem tudatlan, na, az gázos.
Már egy héttel az időpont előtt görcsbe rándult a gyomrom, ha eszembe jutott az a kiszolgáltatott helyzet. Pedig milyen nevetségesen messzinek tűnt még májusban, amikor a telefonban lediktálták.. Aztán sitty-sutty már le is telt a munkaidőm, már meg is köszöntöttük Balázst (a saját készítésű update tortával... :P), és már ott is voltunk Fehérváron. És már álltam is a beutalómmal a kis ablaknál, ahol hamarjában leszidtak, amiért nincs meg a boríték, amiben az előző leletemet kaptam. A fene se gondolta, hogy ez ekkora érték.. egy boríték. Na mindegy. Vártam majdnem két órát, mire bekerültem. Addig a nagynénémmel beszélgettünk, ami kiválóan elterelte a figyelmemet átmenetileg, bár ahányszor nyílt az ajtó, annyiszor rezzentem össze. És aztán meghallottam a nevem, és menni kellett. Mint a vesztőhelyre.. A technikusfiú kedves volt, és tegeződött, ami szintén jó feszültségoldó hatású volt. Ő is feltette az előre begyakorolt kérdéssort.. van e belém épített fém, ritmusszabályozó, kivehető fogsor, mittudéménmégmi (semmi ilyenem nincs), majd közölte, hogy akkor szemüveg, fülbevaló, cipő, kardigán, nadrág, melltartó le.. és majd jön. Egy-két percig álltam ott bárgyún nézve, gondolkodva, hogy tényleg azt mondta, hogy a nadrág is? És húbasszus.. ott fogok feküdni egy szál tangabugyiban? Ami ráadásul zöld-fehér.. :D Majdnem felvihogtam kínomban.. de végül mégsem. mit volt mit tenni.. Még szerencse, hogy a kardigán és a melltartó között volt rajtam egy felső, különben mehettem volna egy szál bugyiban a gépbe.
Amikor már beértünk a géphez, nem volt kedvem vihogni sem, meg semmihez sem. Ott várt a dög. És már feküdtem is, miközben a csipogó izét a kezembe adták végszükség esetére, és elmondták, hogy a fejemet nem mozdíthatom meg, azt is megtudtam, hogy a vizsgálat közben fogok kapni egy érfestő vénás injekciót (mivaaaaan?), de majd akkor előszednek onnan, beadják, és ennyi. És már kezdődött is. Rémálom a köbön. Csipog, hörög, kattog, zörög, zakatol, és mozog. Én pedig már a legelejétől komoly pánikban voltam, és mindenáron ki akartam kerülni onnan. Amikor az injekciót adták, és közölték, hogy a fejemet továbbra sem mozdíthatom, eszembe jutott, ha ez egy Robin Cook krimi lenne, most gyilkolnának meg valami szerrel.. aztán meg, amikor visszakerültem a szörnybe, azon gondolkodtam, hogy ilyen érfestős izét másoknak az anyjával szoktak csinálni. És akkor eszembe jutott, hogy jaaaa, hát én is valakiknek az anyja vagyok, úgyhogy akár rendben is van a dolog. Innentől még nehezebben viseltem. Azt éreztem, hogy az arcom bedagadt. Meg a torkom is. Komoly pánik lett rajtam úrrá, mert annyira dagadtnak éreztem a nyelvemet és a torkomat, hogy tutibiztos voltam benne, hogy megfulladok. Próbáltam számolni magamban, hátha eltereli a figyelmemet. És egy világos pillanatomban eldöntöttem, hogy ha eljutok ötszázig, megnyomom a gombot. Háromszor jártam már százkettőnél, amikor azon győzködtem magam, ki kell bírnom, különben újra kell csinálni, és az még rosszabb. És végül vége lett.
Óriási megkönnyebbülés volt kiszabadulni, de csak harmadszorra sikerült felemelnem a fejem. Nehezen öltöztem fel, kissé kába voltam, és a folyosóra is kicsit "belőtt állapotban" támolyogtam ki. Nem tudom, mi látszott rajtam, de szegény nagynéném elég ijedten ugrott fel, mikor kiértem. Még ücsörögtünk pár percet, majd még egyszer tisztáztuk, hogy lelet már nem lesz kész, csak másnap reggel, és eljöttünk. (lelet úton van hozzám, postai úton)
A friss levegőre ezúttal katarzis volt kilépni. Szabadság-érzés. És tartott egészen addig, amíg egyedül nem maradhattam teljesen a gondolataimmal. Amik, minden biztatás és pozitív energia ellenére is tele vannak félelemmel. Azóta azt tudom, hogy valami olyasmi rá van írva a leletre, hogy az előzőhöz képest nincs változás. Ami akár jó is lehet.
Hát ilyen volt. Mondanám, hogy többet nem megyek el. De ha még kell, úgysem engedik ellógni... :)