Azt gondoltam,

, hogy arról egyáltalán nem fogok írni, hogy mennyire nagyon be vagyok tojva a jövő hét szerdától. De fogok. Mert hátha működik a varázserő, az írás varázsereje, és amikor majd az utolsó pontot teszem a bejegyzés végén megkönnyebbülök annyira, hogy mondjuk holnap reggel már a mennyire nagyon helyett csak simán be leszek egy kicsit tojva.
Magától a vizsgálattól már nem annyira félek, mint januárban, mert már tudom milyen. Na, mondjuk az hétszentség, hogy amikor majd be kell mennem, akkor a lábaim rendesen remegni fognak, és nyilvánvaló, hogy pont ugyanúgy fogom gyűlölni a csipogását is annak a gépnek, mint először. Sőt, most, hogy sikeresen magam elé vetítettem a képet, máris egy csomóba ugrott a gyomrom a szíjak gondolatától. Igazán komoly tehetség vagyok abban, hogyan idegesítsem fel magam még inkább.
Amitől igazán nagyon odavagyok, az az eredmény. Mert ugyan mindenki azt mondja, hogy én olyan pozitív töltetű ember vagyok, hogy játszi könnyedséggel megoldom, hogy úgy gondoljak rá, hogy minden a legnagyobb rendben lesz, az a helyzet, hogy ez nem így van. Nemhogy játszi könnyedséggel, de még kőkemény melóval sem. Valószínűleg ebben benne van, hogy inkább felkészülök a lehető legrosszabbra, és akkor már sokkal jobb kellemesen csalódni, mint fordítva.
És hát.. na, most tagadjam? Semmit nem tettem azért, hogy kapjak jövő hét közepén egy negatív leletet. Nem szoktam le a dohányzásról, még mindig kólát iszom, és kávézom is (igaz, abból kevesebbet iszom). Szóval, éppenséggel, ha így mérik a dolgot, akkor nem érdemlem meg, hogy kellemesen csalódjak. De remélem azért, hogy ez nem így megy. Igaz, a hiba a készülékemből igen kis eséllyel tűnt el. És azt is kár lenne tagadnom, hogy pár jó hét kivételével azért nem érzem magam kirobbanó csúcsformában. Nem látszik rajtam semmi, csak azoknak tűnik fel esetleg, hogy nem egészen kerek a világ, akik elég régóta ismernek, és elég jól is ismernek ahhoz, hogy egy pillantással felmérjék, mi is van épp. A lábrázások nem kínoznak napi szinten, és a béta-blokkoló kordában tartja a ritmuszavaraimat is. Szóval, örülhetek ennek.
A legnagyobb baj, hogy ott motoszkál mindig bennem a kisördög, és folyton kérdezgeti, mi lesz, ha valami miatt rám szakad az ég, ha megnézem a leletet? Elhessegetem rendre, de néha elgondolkodom én is, hogy mi lesz. Nem tudom amúgy. Azt a részt nem tudom, hogy tudnám kezelni, ha már nem csak én lennék ebben érintett, hanem sokkal komolyabban érintené a családot is.
De azt gondoltam, erről nem is írok. Úgyhogy vegyük úgy, hogy csak hangosan gondolkodtam.