Érdekes érzés úgy élni az életem, hogy sokkal többször merengek vissza-vissza azon, hogy vajon hogy a fenébe lett már megint este..ilyen hamar. Néha egy pillanatnak tűnik egy nap, pedig annyi minden történik, intéződik, rendeződik, vagy épp bonyolódik, hogy már-már várom, hogy eljutunk a csúcspontig, és azután már majd csak a vége csattanója jöhet. Ami jelen pillanatban úgy fest bennem, hogy (azzal együtt, hogy vigyázz, mit kérsz, még teljesül a végén) szerintem záros határidőn belül jön egy olyan "agyameldobom" rosszullét. Minden jel erre utal, meg van az összes előzmény, és többször el is jutott már odáig az érzés, hogy már ott tartottam, hogy jó is lenne. Mondjuk ezt már többször írtam, hogy bármily hihetetlen, egy ilyen tipikus grand male nekem nem rossz. Sőt. Amire felfogom, hogy már nincs visszaút, nincs időm megijedni sem. Amikor pedig vége van, akkor meg már jó. Mert az izmaim végre felengednek, ellazulnak, az agyam leállt az iszonyú pörgéssel, és olyan, mintha egy hétig aludtam volna egyfolytában. Az, ami pedig közben zajlik, tőlem független. Ha szerencséje van mindenkinek, nem látja. Ha nincs, akkor igen. De az meg nekem szerencse, mert akkor szükség esetén segítséget kaphatok. Na de ez ennyire nem egyszerű. És nem is tudom befolyásolni. Ami nem baj. Nem akarnék ilyet. Meglátjuk.
Ma apósom konyháját takarítottam. Volt ebben segítség-nyújtás, és már jó ideje készültem is rá. Mert ugyan főz is, el is mosogat, megcsinál mindent, de látszik, hogy nincs ott női kéz. A szekrényajtókon, a csempén, meg itt-ott. És volt ebben egy kis öncél is.. mert pénteken majd ebben a konyhában találkozom valakivel, aki fog választ adni pár kérdésre a jövőt illetően, de erről majd bővebben akkor, ha érdemes lesz. És miközben sikáltam a csempét, azon gondolkodtam, hogy nem is igaz, hogy az agyam el van használódva. Igaz, ezt csak én gondolom. De csempesikálás közben leteszteltem, hogy még mindig tudom az összes gyerekem taj-számát fejből. Meg az enyémet. Meg Balázsét is. Tudom az összes családtagom születési idejét. Tudom minden gyerekemről, hány kiló, hány centi, mekkora lába van, mekkora nadrágot, pólót, stb-t hord. És Balázsról is tudom ezeket. Meg a törzsvásárlóink ilyen irányú adatait is nyilvántartom odabent. Meg az ő gyerekeikét. Bejön, és tudom, hogy mekkora nadrágot kell neki mutatnom, ami biztosan jó. És még mindig eltaláltam. Pedig nőnek azok a gyerekek is.. :)
A telefonszámokkal már bajban vagyok kissé, de még a legfontosabbak meg vannak fejben is. :) A többivel már a telefonom memóriájára hagyatkozom. A dátumokkal, idővel továbbra is bajban vagyok. Ma komolyan rácsodálkoztam arra, hogy október ötödike van. Pedig még a múlt héten számon tartottam, hogy vége van a szeptembernek. Most meg, miközben itt ülök, és ezt írom, azon gondolkodom, hogy vajon hogy is nézett ki az óra, amikor megnéztem? Mert rajtam van a hajfesték, amit ugye le kell mosni, de most nem vagyok benne biztos, hogy már fél órája rajta van, vagy még csak húsz perce. :D Na mindegy. Majd öt perc múlva lemosom. (ha el nem felejtem)
Amiről pedig nem tudok írni. Van bennem egy csomó hatalmas kérdőjel a jövőt illetően. Amik nagy részére senki nem tud válaszolni. És ezt utálom. Mert ha nekem kérdésem van, akkor azt azonnal fel akarom tenni valakinek, aki lehetőleg rögtön meg tudja válaszolni. Na, ilyen most nincs.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése