Tudok még..

.. meglepetéseket okozni. Olyannak is, aki a fél életét velem töltötte már. És valószínűleg olyannak is, aki egész életemben ismert. Előbbinek kellemes volt az élmény, utóbbinak kevésbé. De nem ez a lényeg. És az sem lényeges, mik ezek, amikkel ezt elértem. Sokkal lényegesebb, amit közben felfedeztem. Azért is, mert rólam szól, és e téren önző dög vagyok, legalábbis az érzelmeim elemzése terén. Ez fontos nekem. Ki tudja miért, de az. Érdekes, hogy ha egyszer eljutok odáig, hogy a sok-sok mindenfélét, ami kavarog bennem látszólag értelem és cél nélkül egyszer összerakom, akkor az olyasmi érzés, mint mikor felszabadulok. Az más kérdés, hogy minek kell nekem ehhez mindig megjárnom a poklok poklát, és miért nem tanulom már meg, hogy a legkönnyebb út az, amikor a szívemre hallgatok. A vége úgyis mindig ez. Amikor az utolsó kis puzzle darabka a helyére kerül, általában valami olyan elem ez, ami a lehető legkézenfekvőbb és leglátványosabb (mindig az ilyeneken bénázok), akkor szépen hátradőlök, és elégedetten, megkönnyebbülve szemlélem az alkotást. A kis puzzle darabok az én életemben gondolatok, félmondatok, mimikák, és érzelmek. A kép, amit összerakok belőle mindig változó, de mindig egy életkép. Mindig épp megfelelő ahhoz, hogy egy fejlődési szakaszt ábrázoljon, a lehető leginkább megfelelve a valóságnak. Ez a mostani életkép még nem 100 %-osan készült el. Egy-két kis puzzledarab hiányzik. Ami már meg van belőle, furán ismerős. Mert ott ábrázolódik minden, ami eddig voltam. Fura, mert gyakorlatilag semmi nem változott, mégsem ugyanaz már semmi. Változtam? Fejlődtem? Megértem valamire? Ezt még nem tudom jól megfogalmazni. Élesen látom a darabkák széleit, és megfelelő helyeken összemosódnak, ahol erre van szükség. Jól példázza mindazt, amit elrontottam, és tökéletesen visszatükrözi azt is, mennyire jó, hogy végül sosem adtam fel. Ez van középen. Minden innen ered, és ide ér vissza. Ami körülötte van, rizsa. De szükséges rizsa, mert enélkül nem lenne sem kezdet, sem vég. Miközben kívülről is jó alaposan megnéztem a puzzle-t, keresve, vajon mi is hiányzik onnan középről, az jutott eszembe, micsoda marha vagyok. Nézegetem, rakosgatom ezeket vég nélkül. Ahelyett, hogy fognám, odaraknám, és elfogadnám, hogy ez így kész. És nem csak készen van, de jó is.
Ez még nem megy, de alakul. Olyan vagyok, mint a Békés harcos útjában Dan, akit Szókrátész tanít meg "élni". Sokszor néztem már, és sok részét tudom kívülről. De mindig elfelejtem azokat a tanításokat. Pedig sokkal könnyebben boldogulnék a saját bonyolult világomban, ha nem felejteném el. Például ezt: "Egy jó harcos nem tökéletes, nem győz mindig, nem sérthetetlen... A jó harcos nagyon is sebezhető... Ez teszi igazán bátorrá! A harcos cselekszik, csak a bolond sír! Nincs olyan, hogy kezdet és vég, csak a tett van."
Csodálkoztok e azon, ha azt mondom, hogy ma délután, amikor eljutottam odáig, hogy ezeket megértsem, hirtelen jobban lettem. Az izmaim végre megkapták az áhított enyhülést, és a kóros, már-már halálos fáradtságérzésem is sokat javult. Ez lenne a megoldás kulcsa?