Mindig így járok

Vagyis nem mindig, de sokszor. Az a tipikus akasztják a hóhért-dolog ez. Mert miután leírtam, hogy nem olvasok újságot, az az után következő héten láttam valami érdekeset a nők lapja címlapján, ráadásul még ajándékba adtak hozzá egy konyhás nők lapját is, úgyhogy megvettem. És hosszú idő után először kiolvastam.
Már akkor is gondoltam, hogy a hitelesség kedvéért igazán írhatnék egy posztot erről, mondjuk lehetne a címe, hogy "így jártam a nők lapjával", de aztán elvetettem az ötletet, mondván, egy újság nem újság.
Erre aztán a múlt héten megint csak szembetaláltam magam egy nők lapjával. Kepes András volt a címlapján, családi körben. Egy újszülött kisfiúval. Tulajdonképpen ő volt az oka (ez a kisfiú), hogy megvettem a lapot, mert van valami az arcában, ami ott helyben elbűvölt, és fogva tartott. (és amúgy is sérülékeny hangulatban vagyok kisbabákat illetően) Szóval, nem bírtam otthagyni.
És mit gondoltok, mi történt? Egy ültő helyemben kiolvastam. Aztán meg néztem hülyén. És gondoltam, hogy nabasszus, most ebből már nem jövök ki jól, leginkább magam előtt leszek meglehetősen hiteltelen, ha erről nem írok valamit. Mondjuk minimum annyit, hogy gyerekek, tévedtem, mégis csak van az újság olvasásban valami. Na de aztán oda jutott a dolog, hogy még ennyivel sem elég megkövetnem magam. Merthogy pont a Kepes Andrással készült interjú az, ami még most is itt munkálkodik bennem. Arról beszélnek vele, hogy megírta az első regényét. Ami leginkább megragadott, az az, hogy azt mondja: "Az nem úgy volt, hogy leültem, és elkezdtem az elejénél, hanem részleteket, jeleneteket írogattam, és apránként összeállt. Írtam-írtam ki magamból, és egyszer csak magától kiadta a szerkezetet. Olyan lett, mint egy copf."
Na, ez a copf-dolog nem hagy nyugodni. Mert eddig rendre kudarcot vallottam az olyan irányú törekvéseimmel, ami megegyezik Andráséval. És az ő vallomása rádöbbentett, hogy talán nem jól közelítem meg én ezt a dolgot. Túlságosan ragaszkodom ahhoz, hogy a copf tökéletesen jól fésült legyen, és lehetőleg a megfelelő sorrendben készüljön el vele kapcsolatban minden. Azóta aztán többször is azon kaptam magam, hogy annak a gondolatát ízlelgetem, hogy úgy kötök copfot, hogy csak úgy bele-bele kapok, és majd lesz belőle valami.
Szóval.. hát most ez egy ilyen önmagamat felülbíráló dolog lett. De zárhatom ezt a bejegyzést azzal is, hogy már tudom, hogy a holnapi nők lapját is meg fogom venni, mert Móni felcsigázott vele a facebook-on. :)
De még ennél is közelebb állnak hozzám Kepes András interjúját lezáró gondolatsor... "Ne haragudj, Andris, mondod, hogy sikeres voltál, de közben voltak kudarcaid is. Felbomlott két házasságod....   Persze... Én ezeket abszolút kudarcként éltem meg, főként a gyerekeim miatt. A kapcsolataim meglehetősen sokáig tartottak, az első feleségemmel tizenhét évig éltem együtt, a másodikkal tizenháromig, és a jelenlegivel, a véglegessel is már tizenkét éve. Nem arról van szó, hogy hogy ágról ágra röpködök, mint egy türelmetlen kismadár. A kudarcaimért is hálás vagyok a sorsnak és a feleségeimnek, akármilyen furcsán hangzik is. Ahogy a betegségeimből, a szakmai konfliktusaimból is megerősödve kerültem ki. A siker és a kudarc is tapasztalatokat ad. Aztán regényeket lehet írni belőlük..."