2012. nov. 30.

Fényév távolság

Ó, nem, ezúttal nem fogok semmiféle énekversenyről és ilyesmiről értekezni, dacára a címnek. Valami egészen máson gondolkodtam ma. Van egy kislány, aki afféle törzsvásárlója a munkahelyemnek, egészen apró kora óta. Most éppen kilencedikes, vagyis elsős a helyi gimiben. Amikor sokat kell várnia a buszra, akkor jön hozzánk a boltba. Így megy ez már pár hete, jön heti kétszer-háromszor, és ott van fél órát, háromnegyed órát, mikor hogy...
Elég hülyén hangzik, de mikor eszembe jut, hogy csak két évvel idősebb az én legidősebb fiamnál, akkor elképedek. Mert Ő és Patrik a címben szereplő távolságban vannak egymástól. Jó, hát amúgy nem is ismerik egymást, de minden tekintetben egészen más ő tizenöt évesen, mint Patrik a maga tizenháromjával. Na de erre ráfoghatom, hogy azért, mert az én fiam egy egészen komoly gondolkodású, meglehetősen magának való gyerek(?), épp emiatt nem igazán tekinthető átlagos tizenhárom évesnek. (és ezt nem nagyképűségből írom, simán csak tény) Szoktunk viccelődni vele, hogy annyira "kocka", hogy ha nem vigyázunk,még majd barátai is lesznek. De a szó szoros értelmében kocka. Folyamatosan olvas, a számítógépen olyan dolgokat csinál már, amihez nekem lövésem sincs. Ő utánaolvas, megcsinálja. Őrületes memóriája van, és szivacsként szippant magába minden információt.
Tehát Ő és ez a lány két külön világ, egymástól fényév távolságra.
De! Én emlékszem magamra ennyi idős koromból.. hogyne emlékeznék.. és én is fényév távolságra voltam az akkori önmagammal is ettől a lánytól. Pedig nem voltam jó. Akkor már cigiztem is. (ne számolj utána) És minden alkalmat megragadtam arra, hogy lógjak a suliból, hogy beszólhassak anyámnak, vagy épp elhúzhassak otthonról. Egyetlen gondolatot nem pazaroltam a tanulásra, szó szerint mindig az az napnak éltem, és minden pillanatát maximálisan habzsoltam magamba. Ahogy visszaemlékeztem, el is képedtem rendesen, hogy hogy lehet, hogy anyám nem tekerte ki a nyakam. De volt ennek az időszakomnak is egy olyan oldala is, amikortól úgy szerettem, mint még soha senkit, amikor mindenáron gondoskodni akartam. Balázs.. persze, ki más. Most mondjam, hogy arra jutottam a gondolatmenettel, hogy attól változtam azzá, aki most vagyok, hogy Ő volt végig mellettem? A hülyeségeimet pont ugyanúgy viselte, mint amikor jó fej voltam. Sőt, előfordult, hogy együtt voltunk hülyék. Vagy együtt jó fejek. Vagy csak szimplán együtt léptünk le.
Szóval.. ezzel a logikával nézve, előfordulhat, hogy amikor ennek a lánynak majd valamikor lesz valaki, aki így van mellette, akkor ő is egészen más lesz.
És ezzel a logikával egyszer még Patrik fiam is okozhat nekem meglepetést.
Egy biztos... attól a tizenöt éves kori önmagamtól fényév távolságra vagyok. És mégsem. Mert maradt a lázadó, dacos énem. És maradt Balázs is. Az első nem túl jó, a másodika legjobb, amit történhetett ez alatt az utazás alatt, és közben. :)

2012. nov. 29.

Játszunk?

Mindig vannak olyan napok, vagy akár hetek is, amikor kicsit csendesebb vagyok itt a szokásosnál, vagy épp csak semmitmondóbbakat posztolok. Van, amikor nem tudom az okát, hogy mitől van, de van olyan is, hogy szándékos. Vagy azért, mert nem tudok írni arról, ami foglalkoztat, vagy azért, mert nem akarok. A kettő között lehet óriási szakadék is, meg lehet kis rés is. Részletkérdés.
Most is valami ilyesmi állapotban leledzem. Írhatnék arról, hogy milyen nagyon fáradt vagyok,és gondoltam is ma rá, hogy újraírom a Jézuskának írt levelemet, hogy törölve minden kérés, csak két hét szabadságot szeretnék.
Írhatnék egy csomó minden másról is, amiken gondolkodom, de van egy pár gondolat, ami tiszta hülyeség, meg van pár, ami nem az, de nem tudnám jól megfogalmazni.
Így aztán, úgy gondoltam, ilyenkor az a legjobban bevált módszer, hogy azt írom, amit mások iratnak velem.
Ó, igen, a szavas játék....
Maximum három szót várok. Mindegy mi az.
És ha igazán ki akartok szúrni velem, akkor jó sokan írtok hármat. Hogy fel legyen adva a lecke. :)

2012. nov. 28.

Bibibííí

Lili hirdetett egy játékot a múlt héten, amire azon nyomban le is csaptam, akarom mondani írtam neki egy emailt, hogy teljesítsem a feltételeit. :)
Amikor azt írta, hogy az egyik nyeremény-fülbevaló Szonja kedvence lesz, akkor már tudtam, hogy az kell nekem. :)
Hétfőn kaptam egy emailt, amiben a postacímem iránt érdeklődtek.
Ma pedig jött a postás... és hozott nekem egy képeslapot, egy csokit, éééééés egy Hello Kitty-s fülbevalót.
A képeslapot Lili írta nekem saját kezűleg, a fülbevalót pedig valaki más készítette saját kezűleg.
Nagyon örülök neki, és nagyon tetszik is. :) És már el is képzeltem, milyen jól fog kinézni a hello kitty-s felsőm és a hello kitty-s kardigánom ezzel a fülbevalóval. :)))

Köszönöm szépen Lili. Nagy örömet szereztél nekem. :)

2012. nov. 27.

Mindjárt karácsony

Azért, hogy ma ne gondoljak sokat arra, hogy négy évvel ezelőtt éppen ezen a napon veszítettem el a munkahelyemet, arra koncentráltam, hogy a novemberi tavaszban megpróbáltam számba venni, mennyi mindent kell(ene) majd elintézni karácsonyig.
Igazából már most beletörődtem, hogy egy csomó mindenre nem lesz időm, vagy energiám. Mondjuk ez a kettő egymással teljesen ellentétesen működik, mert amikor időm van, akkor energiám nincs, amikor meg lenne hozzá kedvem, akkor meg időm nincs rá. És az is hülyeség, hogy csak arra nincs, amire nem akarjuk, hogy legyen, mert egy csomó minden van, amire egyáltalán nem elég az a lecsípett negyed óra, fél óra, amit bármikor meg lehet menteni (mondjuk blogolásra).
Az biztos, hogy ki kell találnom, milyen ajándékkal lepem meg majd keresztapánkat, és meg kell csinálni, el kell vinni. Erre van körülbelül másfél hetem még.
Aztán ki kell találnom, hogy ki mit fog kapni. Erre van még majdnem egy hónapom, és jó bőven mértem rá az időt, mert nagyon sokat fogok tanácstalankodni. Ugyanis lista, és kívánság nincs az idén. Csak Eriknek. Az övé jó hosszú mondjuk, ha minden kötél szakad, akkor a többiek is azt kapják, amire ő vágyik. :D
Aztán ki kell találni mit fogunk enni, mit süssek, ilyesmi.

És éppen ma este sikerült mérhetetlenül megdöbbennem azon, hogy szombaton ki kell nyitni az adventi naptár első kis zsákját. Egy pillanatra végigszaladt az agyamon, hogy "kell e még, hiszen olyan nagyok már", de gyorsan le is hurrogtam magam, miszerint hogyne kéne....

Egyébként meg még addig lesz itt december 21 is. Erik meg van róla győződve, hogy be fog csapódni a Földbe egy bolygó, és fel fogunk robbanni. És közölte, hogy "majd meglátjuk". :D Nagyon foglalkoztatja a téma.

2012. nov. 26.

Kedves Jézuska!

Az a helyzet, hogy az idén már megint senkinek semmi ötlete nincs, hogy mit is szeretne kapni tőled, és mindenki azt mondja, hogy neki mindene megvan, és az is jó lesz, hogy majd együtt leszünk, jókat eszünk.
De nekem vannak ötleteim, hogy miket hozhatnál nekem. Elárulom őket, csak hogy legalább velem könnyű dolgod legyen, ha már ennyien vannak, akiknek fogalmuk sincs.
Első körben lehetne mindjárt egy ilyen kis cuki....
De jó, belátom, azért december végén nehéz egy ilyen kicsi kutyával, úgyhogy akár el is halaszthatjuk a szülinapomig.
És akkor vegyük egyszerűbbre...
vagy
De ha ezeket túlságosan nagy ajándéknak gondolod, akkor lehet egy ilyen is:
Jó, jó, belátom, ezeket nem feltétlenül érdemlem meg. Mert ennyire nem biztos, hogy jó voltam az idén, hogy ekkora ajándékokat kaphassak. 
Így aztán választhatsz ezek közül is nekem valamit:

De egészen kis dolgokkal is beérem ám. 
Úgymint:
-egészséges kutya végre (mindkettő)
-öntisztuló wc
-önhordó szemetes
-magától megtelő hűtő
-egyedül főző tűzhely
-portaszító szőnyeg
-kosztaszító padló
-teregetőgép

Vagy akár a mindent járó malmocska. 
De tudod mit, Jézuska? Mindent törölhetsz a listámról, ha záros határidőn belül megsúgod nekem, hogy mit szeretne Balázs, Patrik, Erik és Roland. És még Te is jól jársz, mert ha nekem elárulod, neked már semmi dolgod nem lesz azokkal a dolgokkal. :)


2012. nov. 25.

Freddy

Gondoltam, írok egy kutyás bejegyzést, ami majd jól érdektelenségbe fullad, mert újabban ijesztő számokat mutat a statisztika. :D
De amúgy is Freddy-ről akartam írni, az én drága négylábú majdnem egyéves gyerekemről. Hangozzék akármilyen hihetetlenül, és hülyén, mert ugye az ember az ember, a kutya meg kutya... és én magam sem hittem volna nem is olyan régen még, hogy lehetséges így szeretni egy kutyát. De az a helyzet, hogy lehetséges. És pont úgy, ahogy a gyerekeimnél, a kutyáimnál is képes vagyok osztódni, és pont ugyanúgy szeretni mindkettőt.
Arthur ugye különleges helyet foglal nálam, mert ő volt az első igazi kutyám, és mert annyira, de annyira passzol hozzám, mintha csak azért született volna, és azért alakult volna úgy a sorsa, ahogy, hogy nálunk kössön ki végül. Nem érdekel, hogy süket, nem érdekel, hogy ezen túl sem felelne meg a fajta standard egy csomó szempontjának, mert pótolhatatlan. Az egyetlen, aki bármikor odaül elém, mélyen a szemembe néz, és vár. Aki, ha leülök, jön, és beleugrik az ölembe. Csak az enyémbe. :)
Freddy pedig azért különleges, mert egészen apró babakora óta a mienk. Nálunk, velünk kezdte el átaludni az éjszakákat, lett szobatiszta, váltotta a fogait. És elfért a kezemen.  Mi tanítottuk meg egy csomó dologra. Giccses, vagy nem, de olyan, mint a gyereknevelés. Abszolút ugyanaz a folyamat, csak sokkal gyorsabban. Hihetetlen fárasztó időszak volt az első pár hét, amikor mindig résen kellett lenni, hogy észrevegyük, ha ki kell vinni. Amikor még azért is résen kellett lenni, hogy nehogy Arthur megkaparintsa, mert ő bizony eleinte nem igazán örült neki, hogy idejött ez a "kiscsávó" alkalmatlankodni. Minden pillanatát megérte a fáradtságnak, az sosem volt kétséges. Igazi hálás kiskölyök, aki rendkívül tanulékony, és korához, fajtájához képest szerintem elég jól nevelt is. Igaz, hogy leginkább Balázsnak fogad szót, de ha muszáj, akkor azért nekem is. És leül, ha kérjük, fekszik, ha kérjük, pacsit ad, és még "kérni" is tud már. Nagyon szereti a fürdőkádban nézegetni a habot, és nagyon szeretné megenni is. De persze csak kívülről szereti annyira, a fürdés nem a kedvence.
Eleinte igazi haspók volt. Akárhányszor kapott, akármennyit kapott, azt köszönte szépen, elfogyasztotta. Volt egy idő nyáron, mikor kifejezetten daginak gondoltuk. De aztán... nem tudom mi és hol, de valami elromlott. Beteg lett, hányt, hasmenése volt, nem evett. Aztán meggyógyult, akkor nagyjából visszatért az étvágya, de nem volt az igazi. Mindig volt mire fogni, és nem is nézett ki rosszul még mindig, úgyhogy nem aggódtunk. Főleg, mert igazán élénk kiskölyök volt még mindig, játszott, futkározott, ha valamit el akart érni, minden tudományát azonnal bemutatta... két perc alatt ült, feküdt, pacsit adott, kért, épp csak az orrán nem pörgött. Aztán lesántult. Egy hétig akkor is alig evett. Tudni kell, hogy a bulldogoknak nagyon nagy a fájdalomküszöbük, szinte lehetetlenség belőlük kicsikarni, hogy kimutassák, ha fáj. De ha nincs jól, nem eszik. Egy hétig kapta az injekciókat,kétnaponta, és hála az égnek meg is gyógyult. A kajálással küszködtünk, ha este evett, akkor reggel nem, ha reggel evett, akkor este nem. Igazi örömünnep volt, ha véletlenül megette mindkétszer az adagját.
És aztán a múlt héten megint lesántult. Megint injekció, megint nem eszik. Most épp ott tartunk, hogy ma egyáltalán semmit. :( A jobb első lábát egyáltalán nem használja már, ülésnél is inkább feljebb emeli egy kicsit. Nem ütötte meg, nem esett le sehonnan, és nincs is rajta semmi fizikai sérülés. A sántaság mellett másfél napig hasmenése is volt megint. Ijesztően le van fogyva, és kedvetlen.
Holnap persze megint orvoshoz visszük, de most már nagyon aggódom érte. Nagyon rossz látni, hogy ilyen kis bágyadt, és elesett, és jó lenne kitalálni, hogy mi baja van. Szívem szerint este adtam volna neki egy tál jutalomfalatot, csak hogy egyen végre valamit, de van annyira makacs fajta, hogy többet az életben nem enne meg mást.
Az internet szerint a könyökizületi diszpláziától kezdve sok egyéb baja lehet. Nekem fogalmam sincs, csak arról, hogy én holnap addig nem jövök el az állatorvostól, amíg meg nem mondja mi baja van, és hogyan fogja rendbehozni.
Végtére is, alig egy hónap múlva bulldog szülinap lesz... hát hogy fog így bulizni, ha beteg?

2012. nov. 24.

Zámbó Krisztián

Megpróbálok óvatosan fogalmazni, mielőtt úgy járok, hogy azonnal az összes Jimmy rajongó és a teljes Zámbó klán nekem ugrik, már csak úgy megszokásból is, mert amit ez a fiú kapott az elmúlt hónapokban, ez már valami kialakult feltételes reflex lehet azoknál, akik szeretik Őt.
Csak azért kell óvatosan fogalmaznom, mert én is azt gondolom, hogy itt, most, ebben a műsorban nem tudott jól énekelni. Amellett, hogy sokszor mondtam már, nekem sem fülem nincs igazán ehhez, sem hangom nincs énekelni sem, úgyhogy ki vagyok én, hogy megítéljem? Bár, elárulom, legalább háromszor sírtam az ő dalain, úgyhogy valamit tud. :)
De! Az egy dolog, hogy mit tud. Az egy másik dolog, hogy mit nem. Ezen túl ő egy ember. Valaki olyannak a fia ráadásul, akinek olyan hangja volt, mint tán senki másnak az országban. Épp ezért jó sokan elvárták tőle, hogy minimum olyan legyen, mint az apja. Mintha mondjuk feltámasztanánk szegényt, és újra énekelne. Pedig hát ilyen nincs.
Miután nézem a műsort a válogatóktól, így aztán élénken emlékszem arra, amikor a válogatók során először énekelt. Az egy olyan igazán libabőrözős éneklés volt. Amitől az ember ült, gombóc a torkában, könnyek az arcán, és azt gondolta, ilyen nincs. Mert tényleg volt a hangjában valami, ami olyan volt, hogy néha még az apja zsenialitása is visszaköszönt benne.
Aztán láttam, hogy valahogy hétről-hétre görcsösebb, és hétről-hétre kevésbé jön össze neki, hogy jó legyen. A hangjában is hallani lehetett, hogy ott van örökké a pánik szele, hogy nem fog sikerülni. És ez az érzés az, amitől annyira értettem és megértettem őt. Amellett, hogy valamiféle sorsközösséget is éreztem vele sokszor. Mert a személyisége nagyon hasonló lehet az enyémhez. Olyan, aki minél jobban akar valamit, annál jobban elbaltázza. És mikor elhatározza, és kimondja, hogy megcsinálom, akkor egészen biztosan őrült nagy kudarc jön azonnal, ahogy lehetőség lenne bizonyítani.
Azt pedig, amit mindannyian láttunk, hallottunk, tapasztaltunk, akik internetet használnak, facebookoznak, hogy mekkora tömegek álltak ki ellene, és alázták-gyalázták a hozzászólásaikkal, blog posztjaikkal, attól én sírva menekültem volna, az biztos. De nyilván nem tehette ezt, hiszen a show-nak menni kell, nem úgy van, hogy én most nem tudok szerepelni, mert egész héten engem utált a világ. Szörnyű érzés lehetett úgy kiállni a színpadra, hogy pontosan tisztában volt vele, mennyien haragszanak rá, amiért még mindig ott van. Elképzeltem, hogy nekem oda kéne ülnöm egy rakás olyan ember közé egy terembe, ahol mindenki utál. Abban a helyzetben kéne írnom valamit, akár még kulcsszavak is lennének hozzá, amiből egyébként egészen könnyű egy történetet összehozni. Az a helyzet, hogy még ha valamit össze is hoznék, az valami olyasmi lenne, mint az ő dalai az x-faktorban. Görcsös, élvezhetetlen. Mert képtelen lennék kikapcsolni magamból azt, hogy ezek az engem utálók most minden mozdulatomat lesik, és alig várják, hogy elkövessek egy hibát, amibe beleköthetnek.
Szóval, csak azt akartam mondani, hogy Zámbó Krisztián szereplése az x faktorban egyáltalán nem volt hiba. Ha másra nem is, arra mindenképpen jó volt, hogy nekem megtanította, hogy igenis lehet emelt fővel megbukni valamiben.

2012. nov. 23.

Fájós

A csontjaim fájása után ma már a torkom is rákezdte. És a fejem is sokadik hete már. Van úgy, hogy fel sem tűnik már, még nekem sem, nemhogy másnak, annyira állandó lett. Most, hogy a torkom is fáj, gyakorlatilag sikerült az egész fejemet egy nagy fájó valamivé tennie, úgyhogy most ezt eléggé észreveszem.
De van ennek tök jó oldala. Mert amíg fizikai fájdalmai vannak az embernek, nem boncolgatja a lelki nyavalyáit, mert nem tud odafigyelni.
Mire meg majd elmúlik a fizikai, már kár is lesz belemenni a lelkiekbe, mert ha már addig megvoltunk nélküle, akkor ezután is megleszünk, nemde?
Mindenesetre most jól jön a hétvége, jelen pillanatban azt fontolgatom, az ágyból sem teszem ki a lábam. :D Nem így lesz, az tuti, de jól hangzik.

Ja, és nem aludtam el a voice-on. Cserében potyogtak a könnyeim. Majd máskor is leírok ilyeneket, hogy gyorsan megváltozzon.
Akár kezdhetjük is azzal, hogy mekkora gáz már,
hogy sosem nyerek a lottón egy csomó pénzt,
hogy sosem voltam 50 kiló alatt,
hogy mindig fáj valamim.

Majd beszámolok a hatásról. Szerencse, hogy blogot írni torokfájósan is lehet. Még ha a hangom elmegy, az sem tűnik majd fel senkinek.

2012. nov. 22.

Mese néni

Mese néni minden nap arra készült, hogy aznap este mit mesél majd a hallgatóságának. Évek óta ugyanazok az arcok ülték körül nap, mint nap. Leültek körben a párnákra, fogták a bögre kakaót, amit néha már felváltott egy-egy bögre forró csoki, hiszen nem is voltak már annyira kicsik, mint az első meséknél.
Mostanában a mesék is megváltoztak egy kicsit. A tündérek és a manók világát néha felváltották azok a történetek, amikbe beleszőtte Mese néni a hallgatóság életét is. Ez, ha lehet, még jobban lenyűgözte őket, és csak nézték, kezükben a bögrével, hallgatták áhítattal a meséket, míg csak ki nem hűlt a kakaó.
Egy ilyen estén hívatlan vendég érkezett. Sosem látták azelőtt. Csodálkoztak rajta, hogy ott van, de szívesen látták, mint mindenkit Mese néni házában. A mese elkezdődött, kedves gyerekekről szólt, akik bajba kerültek. Mese néni kellemes hangon szőtte a történetet, elbűvölten hallgatta mindenki, hogy milyen nagy dolgokra képes az, aki szeretni tud valakit.
A mese végén azonban a vendégük összeráncolt homlokkal így szólt:
-Ez a mese nekem nem tetszett. Nem jól mesélted el.
Mese néni kedvesen rámosolygott:
-Ez a mese az én mesém, és én így tudtam elmesélni. Holnap Te meséld, és akkor az már a Te meséd lesz, amit biztosan szeretni fogsz Te is.
-Átkölthetnéd Te is. Hogy tetsszen nekem.-mondta a vendég, mire mindenki felhördült, vagy a szája elé kapta a kezét.
Mese néni még mindig kedvesen mosolygott.
-Nem, nem költhetem át. Még akkor sem, ha Neked nem tetszik. De mesélhetek valamit, ami Neked is tetszeni fog. Mit szeretnél?
Izgatott suttogás hallatszott, mindenki azt találgatta, mit fog javasolni a vendég.
-Azt szeretném, ha rólam mesélnél valamit.
Mese néni szomorúan ingatta a fejét.
-Rólad nem tudok még mesélni, hiszen nem is ismerlek. Ahhoz, hogy meséljek rólad, a szívembe is bele kell költöznöd. Addig pedig azzal kell beérned, amit azokról mesélek, akik már régóta itt laknak bent. -mutatott a szívére- Mert tudod, róluk bármikor mesélek.
A vendég felállt a párnáról, és fenyegetően tornyosult mindenki fölé.
-Márpedig mesélni fogsz rólam, azért jöttem. Azt mondták, Te mindenkiről tudsz mesélni.
Mese néni körbenézett, látta a riadt arcokat. Egy pillanat alatt nyugtázta magában, hogy muszáj lesz valamit tennie, mielőtt valaki miatta sérül meg, hiszen a vendég máris olyan pillantásokkal bombázta a szeretett hallgatóságát, amitől némelyek szorongva pislogtak rá.
És Mese néni egy mély sóhajjal mesélni kezdett. Egy történetet a vendégéről, akit nem ismert, de jó ember volt a történetben. Csak hogy senki ne féljen....
A mese végén pedig mindenki elégedetten és hálásan pillantott rá.
A vendég kicsit röstelkedve lépett oda Mese nénihez:
-Elnézést kérek, amiért így viselkedtem. És köszönöm a mesét, nagyon tanulságos volt.
Mese néni mosolyogva nézett utána.
-Lám, lám... -gondolta- Mikre nem képes egy mese....

2012. nov. 21.

Kattognak a fogaskerekek

Ki gondolta volna, hogy az az esemény, amiről írtam hétfő este annyira megvisel, hogy azóta is ezen kattogok? Azon már túl vagyok, hogy a gyerekemet féltsem ettől, mert nemes egyszerűséggel közölte, hogy "Anya, ekkora marhaságot csinálni". Szemmel láthatóan őt is megriasztotta azért, de úgy kezeli, ahogy minden mást is. A helyén.
Én azért folyamatosan összeszorult gyomorral agyalok, hogy vajon mi vezethetett idáig. Külön megvisel, hogy ismerem a kislányt gyakorlatilag három éves kora óta, ráadásul múlt héten összefutottunk egy üzletben, és pár szót még váltottunk is. Olyan normálisnak tűnt.
És bánt egy kicsit, hogy úgy vitték el az osztályból, hogy nem volt idő reagálni senkinek, semmire. Sem a gyerekeknek, sem a szülőknek. Én azt hiszem, nem kellett volna másik közösségbe vinni, mert tiszta lap itt is lett volna, lehetett volna, ha nem söpörjük a szőnyeg alá a problémát, hanem leülünk, ahányan vagyunk, és megbeszéljük. Mert ma ő, holnap valaki más. A problémák kézen fogva járnak ezzel a korosztállyal. Neki ez volt, másnak más lesz. Az sosem megoldás, hogy akkor fogom, és elviszem máshova, ahol nem ismerik sem őt, sem a problémáit. Az életem minden területén hiszem, hittem és vallom azt, hogy segíteni csak akkor lehet, ha tudjuk, miben kell. Valószínűleg lett volna olyan reakció, ami nem túl pozitív, de azt gondolom, sokkal több lett volna a jó szándékú, igazi segítő kezet nyújtó szülő és gyerek. Még most is van bennem egy kis "elvárás", hogy hívjon össze az osztályfőnök egy rendkívüli és rendhagyó szülői értekezletet, ahol megbeszélhetjük ezt, ha másért nem, hát azért, hogy mással ne fordulhasson elő.
Eszembe jutott nekem is, hogy vajon mennyi befolyása van a Twilight könyveknek az eseményekre, mert ez a kislány is nagy rajongója volt. Nem tudom én ezt. Azt tudom, hogy ismerek más gyerekeket is, akik olvasták, mégsem ferdült el a világnézetük és az énképük tőle. Talán velük megbeszélték? Vagy csak gyakorlottabb olvasók voltak már, és fel sem merült bennük, hogy összekeveredhet a valóság és a könyv?
És amin a leginkább kattogok. Hogy vajon én észrevenném? A vágás-hegeket biztosan. De a lelki részét? Mert igen, van olyan, hogy sem időm, sem kedvem mindenkit meghallgatni. Szégyen, nem szégyen, ez van. Van, amikor annyira tele a hócipőm az iskola intézményével is, hogy hallani sem akarok róla semmit. És van olyan is, hogy saját magammal vagyok annyira elfoglalva, hogy nehezen szakadok ki belőle.
Tény, hogy mióta csak vannak a gyerekek, mindig azt erősítgetjük bennük,hogy bármi van, tudnunk kell. Mert csak úgy tudunk segíteni, ha tudjuk, miben kell. Őszintén meg szoktam mondani azt is, hogy előfordulhat, hogy először kiabálni fogok vele, ha olyan a helyzet, de akkor is tudnom kell. De persze, nincsenek illúzióim, hogy nincs olyan, amit eltitkolnak, meg amit el fognak titkolni.
Ráadásul, őszintén szólva, még nem is érzem magam ennyire felnőttnek, hogy a gyerekemen keresztül kelljen ilyen problémákkal szembesülnöm.

2012. nov. 20.

Akkor zenéljünk!

Elkezdhetném elemezgetni a ma esti érzéseimet, de rájöttem, hogy felesleges. Apró kis mozaikok ezek megint az egészben, ami úgyis mindig valahogy cserélődik. Néha előtérbe kerülnek azok a mozaikok, ahol a fájdalom és a csalódás uralkodik, néha pedig azok, ahol az önbecsülés és a boldogság. És van olyan is, hogy egyik sincs előtérben, hanem csak úgy vannak. Na, az a legjobb.
Szóval nincs elemezgetés.
Helyette van egy kis Gangnam Style. Aki szereti, annak azért, aki nem, annak meg azért. És ha van még, aki sosem hallotta, hát neki meg aztán főleg.
Nyugodtan fel lehet háborodni az abszolút nullához közelítő zenei ízlésemen, de nekem körülbelül a harmadik meghallgatás óta tetszik.



És van még egy másik zeném is. Ami épp most az aktuális kedvencem. És mondjuk, hogy küldöm szeretettel az én drága kis barátomnak, a majdnem 11 hónapos Freddy-nek, aki megint lesántult. Hátha meggyógyul tőle (meg a vitamininjekciótól, amit kapott). 

2012. nov. 19.

Most ijedtem meg...

De úgy istenigazából attól, hogy mi várhat még rám. És itt és most előrebocsátom, hogy igen kicsi vagy épp már túl nagy gyerekes szülőknek gyomorfacsaró történet következik. Sőt, egyáltalán mindenkinek. Szívszorító, gyomorfacsaró, és sajnos igaz is.
A történet a mindennapjaink része. Adott a legnagyobb gyerekem szuperintelligens osztálya, azon belül is egy  valaki. Egy lány. A történet szempontjából majdnem mindegy, hogy lány vagy fiú. Ennél közelebbit nem írhatok róla, mert ez egy nyilvános blog.
Szóval, a lányt ismerem ovis koruk óta. Bűbájos, tüneményes, mint egy kis angyal. Az egész családjuk az egyébként, anyukája mindig mosolygós, rendezett körülmények. A lány pedig népszerű az osztályban, minden baráti társulásnak része. Igaz, minden balhéban is benne volt, de ugye mindenki tudja azt, hogy ahol sok lány van egymás között (és a három már sok), ott bizony jó sok vita van.
Ez a lány valahol, valamikor ebben a tanévben olyan változáson ment keresztül, amit senki nem vett észre. A legjobb barátnőinek persze elmesélte. Akikkel szigorú titoktartást fogadtatott. Akik tartották a titkot, amíg csak merték. Csak volt egy pont, amikor ez a lány túlment minden határon, és ezek a legjobb barátok egymást féltették már ettől a lánytól, és megbeszélték, hogy segítséget kérnek. Ki mástól, mint az osztályfőnöküktől. (Már tudom, hogy amikor én a kabátért mentem csütörtök délután, épp erről folyt a megbeszélés) Aki először nem akarta hallani, de ez a két lány kötötte az ebet a karóhoz, és mondták, hogy muszáj meghallgatnia őket, mert nagyon-nagyon fontos.
És elmondták, hogy ez a lány vagdossa magát.. És minden vágya, hogy az egyik barátnőjét halva lássa, csak még nem tudja, hogyan ölje meg.
Hitte az osztályfőnök, meg nem is. A lány kezén a csalhatatlan bizonyíték... a hegek. És innentől muszáj volt hinni. ...

Itt most mély döbbenet van, ugye? Kalapáló szív, összeszorult gyomor, és tiltakozás legbelül, hogy ez nem lehet igaz. Tizenhárom évesek még csak.

A döbbeneten túl pedig értetlenség. A szülő hazavitte a gyerekét, majd átíratta a másik iskolába. A gyerekek tudják, mi történt, de még az én fiamból sem volt lelkierőm kiszedni, hogy mi is erről a véleménye.

Én sírok ezért a lányért. És az összes többiért, aki ennek az őrült világnak lett és lesz az áldozata. Szörnyű.

Amiért pedig megírtam, az nem az, hogy szenzációt csináljak a dologból. Még csak sajnáltatni sem akarom őt. Leginkább elmondtam, hogy ilyen is van. Még akkor is, ha ez másokkal történik. Mert tavaly hallottam én már egy ilyen történetet... egy hasonló korú lányról. :( :(

2012. nov. 18.

Furcsa látogatók

Azt gondolom, hogy az igazán jó bejegyzések mindenkinél valami olyan cselekvés közben születnek, mint pl. a mosogatás, vagy akár a sütemény sütés, vagy bármi, ami elég monoton ahhoz, hogy elég legyen, hogy a kezünk jár, gondolatban lehetünk máshol.
Nos, én ma gondolatban, éppen nutellás muffin sütés közben (ó, igen, a nutella-imádat töretlen) épp ilyesmit űztem. Nem is gondoltam mondjuk akkor, hogy akár majd ez lesz ma este a bejegyzésben, de ha már eszembe jutott, hát miért ne lehetne. (amúgy meg büszke vagyok rá, hogy a forma 1-en nem aludtam el... :D, igaz, nem is fekve néztem)
Szóval, történt, hogy miközben éppen a margarint kevertem ki a porcukorral, egyszer csak ott találtam magam Lusta Lujza és Lusta Laci szobájában. Testvérek voltak, ikertestvérek. Éppen azon tanakodtak, hogy ma kinek a vállára üljenek rá. Irtó jó tréfának tekintették ugyanis, hogy akárkit kiszemeltek a világon, pillanatok alatt ott teremtek, és ketten kétfelől fogták közre az illetőt. Néha megpróbálták egyedül is, de voltak olyan makacs alanyok,akikkel nem lehetett egykönnyen boldogulni, és egyébként is jobban érezték magukat együtt, így inkább párosan jártak. Néha vitába szálltak egy kicsit, hogy ki legyen az aznapi tréfa áldozata, de ma nem volt nehéz egyezséget kötniük. Egy ideje már kiszemelték maguknak a kissrácot, aki roppant irritáló módon hétvégén is képes volt fél hétkor felkelni, és akár már azonnal tenni-venni valamit.
-Igazán szégyen ez a gyerektársadalomra nézve- hallottam Lacitól, Lujzi pedig egyetértően bólogatott, és már indultak is.
Ahogy odaértek a kisfiú szobájához, cinkos mosollyal összenéztek, és besurrantak az ablakon. A kisfiú épp beágyazott, mire Laci felhorkant. Háromnegyed hét volt még csak, és ennek a gyereknek már katonásan össze volt hajtogatva az ágyneműje. Egy pillanat alatt ott termett a bal vállán, és kényelmesen elhelyezkedett. Lujzi elfoglalta a jobb vállat, és kuncogva suttogta a fiú fülébe: "Ugye milyen jó puha az ágyikód?" Laci rákontrázott: "Ha visszafeküdnél, biztos álmodnál arról megint, hogy megkapod a szuperhőskilövőt karácsonyra." A fiú kicsit furán érezte magát, de ellenállhatatlan vágyat érzett rá, hogy lefeküdjön. Hirtelen olyan álmos lett. Így aztán leheveredett, és pillanatok alatt mély álomba merült. Laci és Lujzi összecsapta a tenyerét elégedettségében.
Egész nap ott ücsörögtek a fiú vállán, és az akárhányszor akart valamit csinálni, máris közbeléptek. Amint el akarta pakolni a játékait maga után, máris suttogták. "Miért nem nézed inkább egy kicsit a tévét?" Olyan fárasztó dolog játszani, rád fér a pihenés"
Estére a fiú anyukája teljesen össze volt zavarodva. Mintha nem is az ő fia lenne ez a gyerek-gondolta. Morogva szedegette össze a földről a lego-darabokat, mert ez a világ lustája már az igazak álmát aludta.
Laci és Lujzi eddigre persze már újra a saját szobájukban heverésztek elégedetten. Sikerült valakit megint megtréfálniuk, és legalább egy napra lustává tenni.
Nekem már voltak a vendégeim. :)
De vajon mi lenne akkor, ha Bátor Bence és Bátor Betti látogatna meg?

Amúgy gondolatban kicsit hosszabb volt a látogatásuk, de időközben egy kicsit itt termettek nálam, és kissé lerövidítették a történetet. Úgy látszik,nem szeretik a nyilvánosságot. :)

2012. nov. 17.

ÖregSam

Vagy csak túl kevés kávét iszom már? De a jelenség felütötte a fejét nálam is, amiről pedig meg voltam győződve, hogy velem aztán ilyen soha, de soha. És kajánul, arcátlanul és gátlástalanul kiröhögtem mindenkit, aki elaludt a tévén este. És erre hogy járok? Hát ugyanígy. Ráadásul nem csak este. Az a helyzet, hogy a nap bármely szakában, ha öt percnél tovább vízszintes helyzetbe kerülök, akkor kész... csukódik a szemem, és már alszom is. Napközben van olyan, hogy azért hallom a külvilágot, és némi fáziskéséssel ugyan, de még válaszolok is. Estefelé már ez sem.
Múlt héten arra ébredtem, hogy "...és az x-faktortól búcsúzik Fehér Zoltán..." Pedig azt még láttam, hogy ő és Stone fognak párbajozni, aztán onnantól se kép, se hang.
Aztán valamelyik nap, mikor Roland készült a hangját elveszíteni, megkért kilenckor, hogy feküdjek mellé egy kicsit. Tízkor ébredtem.
Tegnap arra ébredtem, hogy Erik jó hangosan suttog mellettem: "Anya, anya.... megvan Caramelnek is az utolsó embere" (ja, igen, a Voice-t is nézem)
És hát igen.... ma is bealudtam az utolsó reklámblokk alatt. És a párbaj-dalokra már megint nem emlékszem.

Úgyhogy ezek után már nem röhögök senkin kajánul. De most akkor ez már így marad? Hogy semmit nem lehet fekve nézni az elalvás veszélye nélkül? Ne már...Vagy lehet, hogy most pihenem ki azt a sok-sok évet, amikor ilyenkor még a gyerekeim aktívan foglalkoztattak?

2012. nov. 16.

A fiúkról

"Abból tudhatod, hogy a gyermekeid kezdenek felnőni, hogy olyanokat kérdeznek, amikre van válasz." (Plomp, John J.)
A múltkor fényképek alá kerestem idézetet, ami épp illik a gyerekeimhez, akkor találtam ezt is. Meg kell, hogy mondjam, nagyon-nagyon igaz. Sőt. Olyannyira, hogy azon kapom magam néha, hogy a gyerekeim magyaráznak el nekem dolgokat, amiről én bőszen bizonygatom, hogy nekem ez egészen biztosan nem volt tananyag, mert most hallok róla először. Patrik könnyedén magyaráz nekem mindenféle kémiai reakcióról, amire én próbálok okosan bólogatni legalább, hogy mondjuk még maradjon némi kis "tekintélyfélém" a tekintetben, hogy az én fejemben is akad valami. De így vagyunk földrajzból is, meg már természetismeretből is. Amikor meg csak úgy dobálózik a mindenféle királyok cselekedeteivel, életével, én nagyokat pislogok, és hallgatok. Mi lassan már túl is lépünk ezen az idézeten, mert olyanokat tud, amikhez én már nem tudok érdemben hozzászólni. Ez nem baj egyébként, mert pl. tőle szívesen hallgatok olyasmit is, ami még iskolás koromban egyáltalán nem érdekelt (és többek között ezért állítom, hogy nekem nem volt tananyag)
De Erik sem kutya. Tegnap nem átallott megkérdezni, hogy "tudsz regizős rendszert írni php-ban?" Mondom, hát nem. És c++-ban sem?-jött a következő kérdés. Már-már bocsánatot kértem amiért én ilyen kis suta vagyok, mert nem, azt sem tudok, annak is örültem, hogy mindkettőről tudtam, micsoda. Azt hitte egyébként, hogy ha blogom van, akkor tudok ilyeneket. Mert amúgy a Patrik tudja. Úgyhogy én meg elraktároztam magamban az info-t, hogy nekem már meg sem kell ezt tanulnom, mert ha ő tudja, majd megcsinálja nekem is, ha a szükség úgy hozza.
És még itt említeném a dinoszauruszokat is, ami miatt simán ufo-nak vagyok nézve. Mert mondtam, hogy én soha az életben nem hallottam dinoszauruszokról a Jurassic Parkig, nemhogy dinókról tanuljak az iskolában. Persze, tudálékos fiaim jobban tudják ezt is, köpködték nekem a számokat a sokmillió évekről, meg a csontokról, meg még egy csomó mindenről. Váltig állítják, hogy dinók márpedig éltek. Én meg váltig állítom, hogy a dinók többmillió éves múltja csak a 21. század küszöbén kezdődött, egyáltalán nem olyan rég.
Az a nagyon nagy szerencse, hogy még itt van nekünk Roland, a mi kicsi Rolikánk, aki a maga üdítő gyerekségével ellensúlyozza ezeket a nagyon komoly dolgokat, amivel a többiek megörvendeztetnek. Olyanokkal például, hogy beírta az üzenő füzetbe a héten, hogy "ebéd befizetés: 2585" és tett mögé egy dollárjelet. Mert neki az tetszik. :) Tegnap este kicsit fura volt a hangja, azt hitte el fog menni, úgyhogy mindenkit biztosított róla, hogy nagyon szereti, és még hozzátette, hogy azért mondja most, mert elmegy a hangja. Pár perc elteltével esett csak le, hogy azt hiszi, örökre. :)

Csak azt akartam ezzel elmesélni,hogy amikor épp nem kabát után aggódunk, vagy magatartás jegyeken morfondírozunk, akkor csupa móka és kacagás az élet. És szorgosan keresgélem a gatyamadzagot is, amivel felkötöm a felkötnivalót... :) Lesz még mihez.

2012. nov. 15.

Nagy baj lesz...

... ha ez így folytatódik tovább. Amióta csak megnyitott a lidl péksége, azóta mindennapos vendégem a nugátos croissant. Egyszerűen képtelen vagyok neki ellenállni. Valami fantasztikusan finom a mogyorókrém benne, és pont úgy van elosztva is, hogy minden falatba jut. Hmmmm....
És akkor még én hülye megkóstoltam mellé a csokis rudat is. Amiben két csokirúd is van. Elég finom fajtából. És hát az is abbahagyhatatlan.
Szörnyű. Mert ha ez így megy sokáig, akkor tél végére én biztosan gurulni fogok csak. Mondjuk lejtős út megy a lidl felé, úgyhogy majd a végén megállok biztosan. Na de komolyan. Annyit azért teszek az ügyért, hogy legalább minden nap gyalog megyünk vásárolni. Szóval az ezerpárszáz kalória, ami lehet egy ilyen mennyei mogyorókrémes péksütiben mondjuk csak ezer, mert sétáltam mellé. De akkor nem számolhatjuk bele azt a pár kanálkányi nutellát, ami néha elpárolog. Szigorúan el kell tekinteni tőle. Jó, hát ez önmagam átverése...
Az az igazság, hogy már csak abban reménykedem, hogy lesz egy pont, amikor soha többé nem tudok majd ránézni sem a nugátosomra. Vagy legalább csak hetente háromszor nézek rá.

2012. nov. 14.

Mai nap

Olyan jól indult. Délelőtt takarítottam, mostam, sütött a nap is..
Aztán úgy elromlott. És ilyen még sosem történt. Meglopták a fiamat. A legnagyobbat. Amíg ebédelt, valaki elvitte a kabátját. Csóri gyerekem végigkutatta az egész iskolát, mielőtt hívott engem. Olyan kis halálravált hangon mondta, hogy "nincs meg a kabátom", hogy bár az ő hangja volt sírós, az én könnyeim gördültek abban a pillanatban. "Ne mozdulj onnan, megyek!" Az iskola a munkahelyemtől kettő percre van. Ott állt az ajtóban, a nagy, kamasz fiam összezavarodva, tehetetlenül.
Felmentünk az igazgatóhoz, aki épp tárgyalt valakivel, így az igazgatóhelyettessel tudtam beszélni. Elmondtuk mi van, kértem, nézzük meg a kamerafelvételeket, hátha meglátjuk ki vitte el. De ott rögtön ezt nem tudták biztosítani, reggelre megnézik. Utólag tudom, hiba volt nem ottmaradnom, de akkor minimum annyira zaklatott voltam, mint a gyerek, aki végtelen zavarban állt mellettem, így elfogadtam Az igazgatóhelyettes próbált vigasztalni, mondván, mobiltelefont is találtak már meg. Még körbejártuk az iskolát újra, még a lány wc-be is bementem. De persze sehol. A kamerafelvételben reménykedhetnék, de nem nagyon van illúzióm, hogy tényleg látszik majd.
Tehetetlen düh munkálkodik bennem. Dühös vagyok valakire, akit nem is tudom kicsoda. Fáj, hogy meglopták a fiamat, jobban, mintha velem történt volna. Azt mondta, mindegy milyen kabátja lesz ezentúl, nem válogat. (mondjuk ez is egy teljesen egyszerű fekete pufis dzseki volt.
Az sem érdekel, hogy az elkövető minden bizonnyal egy gyerek. Mert minden bizonnyal neki ez az életforma a normális.

És akkor még mindennek a tetejébe Erik meghozta a magatartás hármasát. Csodás.

Úgyhogy nem bánom, hogy már este van.

2012. nov. 13.

Aztamindenit!

El sem hittétek volna ma rólam (de már tegnap sem, pedig hétfő volt), hogy én voltam az, aki múlt héten dagonyázott az önsajnálatban és az önutálatban. Mert az van, hogy tegnap is ugyan majd' megfagytam egész nap a boltban (14 fokról indultunk reggel.. isteni volt), meg itt volt az az Erik egyes, meg még a nyílt napra sem tudtam menni, de azért nem hagytam magam, és jó kedvem volt.
Ezt ma még lehetett fokozni. Magam sem hittem, hogy meddig, de elmesélem.
Már tegnap is motoszkált bennem, hogy nekem ma könyvtárba kell mennem. Ma meg még erősebben. Mivel a múltkor is úgy jártam, hogy amikor ennyire késztetést éreztem, akkor pont szembe jött velem a könyv, amit  már régóta el akartam olvasni, így úgy gondoltam, most is így lesz. Úgyhogy miután végeztem az egyéb teendőkkel munka után, mentünk a könyvtárba.
És ott aztán akkora, de akkor meglepetés ért, hogy egy fél órát vigyorogtam tőle egyfolytában. Történt, hogy miután leadtam a kiolvasott könyveimet, mentem válogatni a felnőtt részhez. És akkor jött utánam az egyik könyvtáros hölgy, kezében egy könyvvel, hogy meg szeretné mutatni. Mert mint kiderült, olvas engem, igen hosszú ideje, és a zoknis manós történetem kérem szépen már létezik. Nézzétek csak meg Ti is.
http://www.zoknimuki.hu

Nem kommentel nálam, és még sosem említette, hogy olvas, pedig nem kevésszer találkozunk. De - vessetek rám követ érte- annyira jó volt, hogy így történt. Eltelt egy jó idő, mire képes voltam kicsit megkomolyodni ezek után.


Ja, és egyébként meg csupa olyan könyvet hoztam, amire egy jó ideje vágyom már. Megyek is, és elkezdem az elsőt. :)))

2012. nov. 12.

Erik és az iskola-saga

Sokadik rész. És még mennyi lesz, mire majd végére ér ennek a korszaknak.
Mindig megpróbálok nem általánosítani, lévén a két szélső gyerekemnek egészen másféle tanítók, tanárok jutottak, mint neki, és persze lévén, mert vagytok egy páran ebben a szakmában az olvasóim között is. De bevallom, az, hogy Patrik és Roland kapcsán ismerhetem a másik oldalt is, sokkal többet nyom a latban, amikor igyekszem csendesen, indulatok nélkül kezelni az Erik történeteket.
Nem kevés "munkánk" van abban, hogy Erik elfogadja az osztályát. Tudom, én magam is hibás lehetek benne, mert az első fél évben nekem is nehezemre esett. De a munka gyümölcse beérik, akármilyen összetételű is az osztály, már ragaszkodik hozzájuk. A tanítókhoz is. Nagy csapás volt, amikor Á. néni eltűnt a tanévkezdésre, de erről is írtam. Ezen is túl vagyunk, megbeszéltük, és már-már meg is szerette az új tanító nénit.
Persze, tíz éves, és mint ilyen, éppen jó korban van ahhoz, hogy mindenen vihogjon, vagy csak mindent azonnal elmondjon, macsó akar lenni, de tulajdonképpen kisbaba. És persze, azért nyilván lázad is egy kicsikét a rendszer ellen, ami néha valóban túl merev. Igyekszünk mindig terelgetni a helyes irányba, néha nagy szócsaták árán, néha pár mondat elég.
Az elfogadtuk már rég, hogy ő Erik. Akármit is teszünk, mondunk, van benne valami, ami nem megváltoztatható, nem fejleszthető. Ő egyszerűen ettől egyedi. Sem nem rossz, sem nem buta, sem figyelemzavara nincs. Csak Erik.
Ma reggel találtam egy egyest a tájékoztató füzetben. Elfelejtett szólni, és ezúttal hittem is neki, mert volt ott olyan ötös is, amiről elfelejtett szólni. Ráadásul nem is az ő írásával volt beírva a díszes jegy. Ja, hogy miből? Technikából. Be volt írva: fekete pontok 1. Öt darab fekete pont után jár egy egyes. Fekete pont pedig minden olyan alkalomra jár, amikor feleslegesen (?) megszólal órán. Innentől nem vettem komolyan. Mármint hogy ezért most nekem le kéne szidnom őt, pedig nyilvánvalóan az volt a célja a tanerőnek vele. De nem. Nem vagyok hajlandó rá, mert nevetségesnek tartom, hogy tantárgyból adjanak egyest magatartásbeli dolgokért. Eleve hülyeségnek gondolom a technika tantárgy osztályozását is. Legyen ilyen, de ne vegyük már ilyen véresen komolyan. Lehetne az egy olyan óra, ahol lehet lazábbnak lenni, és mondjuk alkotás közben beszélgetni erről-arról. El tudom képzelni, hogy a negyedikeseket is érdekli olyan téma, ami nincs a tananyagban, de érdekes. De nekem az is beleférne, hogy közben zenét hallgassanak az interaktív táblán. Akár úgy is, hogy mindenki mond egy kedvencet, és kikeresik a youtube-on. Van rá egy fogadásom, hogy nem lenne felesleges  beszélgetés. (mondjuk lehet, hogy énekelnének)
Szóval, van ez az egyes. Amit aláírtam. Aztán első adandó alkalommal mondtam Balázsnak is, mikor telefonon beszéltünk, hogy ez van. Azonnal kiakadt, és közölte, hogy na majd akkor ő meg beírja, hogy magatartásból elfogadja az egyest, technikából nem. Még délután is erre készült, de aztán nem írt semmit. Külön hálás vagyok érte neki, hogy nem kellett győzködnöm, hogy ezzel csak a gyerek alatt vágná a fát, nem pedig segítene vele.
Azért piszkál a dolog. Főleg, miután megkérdeztem este Eriket, hogy hány pirospont után lehet ötöst kapni technikából? Hát azt nem lehet szerezni, hangzott a válasz. Így aztán már egyáltalán nem világos az egész. Nem úgy lenne igazságos, hogy a rosszért rossz dolog jár, a jóért meg jó?
Ilyenkor mindig szeretném a kezem közé kapni a kérdőíveket, ahol nyilatkozhatok arról, mennyire vagyok elégedett a gyerekemet tanító pedagógusokkal (nem kaptam még ilyet ebben az iskolában, elárulom). És szeretném azt is, hogy egyszer eljusson oda az oktatás, hogy valóban pedagógusok tanítsák a gyerekeinket. Álomvilág. Főleg, mert éppen azokat fúrják mindig, akik jók.
Szívem szerint kézen fogtam volna ma reggel, és elballagtam volna vele az iskola igazgatójához kérvényezni a magántanulói jogviszonyát. Megérné, hogy ne lássam többé ezt a fajta csalódottságot az arcán.
És tudjátok mi még, ami nekem nagyon bántó? Ez a tanító néni alig huszonpár éves. És már így.... mikor azt hinné az ember, kreatív, ötletes, lendületes. Mi lesz vele húsz év múlva?
És itt hangsúlyozom a végén: nem érdekel az egyes. Ha megérdemelte, legyen. (bár kíváncsi lennék rá, mit tudott tenni, ami elégtelenné tette a viselkedését, tudva, hogy van osztálytársa, aki eltöri a másik gyerek kezét)
Előfordulhat, hogy már az sem érdekel ebben az utolsó alsós tanévében, hogy a tanítói nem tudják őt elfogadni Eriknek. Ettől még nekem ugyanolyan marad. :) Se több, se kevesebb. :)

2012. nov. 11.

Rejtély

A zoknifaló szörnyek mindenkinél laknak, az köztudott. Azok, akik lenyúlják a fél pár zoknikat, tudjátok. Nekem meggyőződésem amúgy, hogy ezt valami pajkos manók teszik, akik ezekből a zoknikból varrnak maguknak ruhát, ágyneműt, meg mindenfélét ott az ő manóországukban. Na de ez valami mese téma lenne, nem pedig rejtélyes, amire a cím is utal.
De nálunk lakik valamiféle Uri Geller  is, vagy legalábbis neki valami tanítványa. Mert nem csak hogy időről időre elhajlított kanalat találok a fiókban, de valahogy ezek a kanalak hétről hétre kevesebben vannak. Régen annyi volt, hogy alig fért be a helyére a fiókban. Volt egy csomó műanyag kanalunk, amivel a gyerekek ették a joghurtot amíg kicsik voltak. Meg volt egy garnitúra teás kanál, ami a többi evőeszközhöz való, ami ugye hat darab. Volt egy garnitúra kisebb méretű (de nem kávés) kanalunk, szintén hat darab. Meg volt kávés kanálból is ugyanennyi. Most a teás kanálból kettő darab van, a kisebb méretűből három, és a kávésból is három. Sőt, mióta felfedeztem, hogy itt garázdálkodik ez a kanálelhajlító és eltulajdonító rejtélyes lény, már vettem is kiskanalat. Naná, hogy hat darabot. Éééés? Igen, van belőle három. Szóval, ez a lény minden fajtának lenyúlta a felét. A műanyag kanalakból meg hagyott összesen egyet. Szerencséje, hogy épp a kedvencemet hagyta meg, mert marha mérges lettem volna, ha még az is odavész. Az egy helyes kis narancs-és citromsárga pöttyös kanál. Kerestem amúgy ezeket a kanalakat már égre-földre. Fiók mélyén, másik fiókban, zoknis fiókban, játékos dobozok mélyén, és igen, a kukát is mindig figyelem, hátha... De persze nem kerülnek elő. Ez a lény komolyan űzi a mesterséget.
Arra gondoltam, hogy valahol kanál-kiállítást rendez. Úgyhogy ha ilyenről hallotok bárhonnan is, mindenképp szóljatok, mert megyek, és ellenőrzöm a kanalaimat. De ha esetleg valaki hármasával árulja valahol a kanalakat, az is legyen gyanús. Van közte kék nyelű is. A műanyagokat megtarthatja, azok már nemigen kellenének amúgy sem, csak ez a kis pöttyös.
Vagy lehet, hogy a manók dugdossák bele a zoknikba? El sem tudok képzelni mi lehet a rejtély megoldása... mindenesetre veszek megint egy pár kanalat. Hogy legyen mit lenyúlnia.


Ma úgy hallottam, még mindig kicsit nehezen olvasható a blog bejegyzés-része. Félkövérre vettem a betű beállítását, remélem, hogy így most jobban látható, de mégsem túlságosan hivalkodóan erős.

2012. nov. 10.

Más is?

Már valamelyik este, mikor lefeküdni mentem gondolkodtam ezen. Aztán másnap megint bevillant a gondolat, és utána már napközben is. Úgyhogy most már akkor írok erről is, ha már ennyit motoszkál itt körülöttem.
Nagyon sok minden van, amit mindig ugyanúgy csinálok. Mint valami programozott robot. A legszembetűnőbb talán az esti rituálé, valószínűleg azért ez, mert olyankor már teljesen egyedül vagyok, és így aztán ha akarom, ha nem, még oda is figyelek magamra.
Minden este ugyanúgy zajlik. Megírom a blogbejegyzést, aztán elszívok egy cigit. Addig kifolyik a fürdővizem, és bevonulok a könyvemmel. A kádban töltött idő nem állandó, mert ha jó a könyv, akkor gond nélkül elvagyok ott akár egy órát is, ha kevésbé, akkor is minimum fél óra. A kádból kiszállva megtörölközöm, felveszem a pizsimet. Kimegyek a konyhába, felteszek egy kávét reggelre (nem szeretjük a friss kávét), amíg az lefő, addig kikészítem Balázs reggelijét. Aztán bejövök a szobába, előkészítem a gyerekek ruháit reggelre, szigorúan a kanapé bal oldalára Erikét, középre Roliét, jobb oldalra Patrikét. Kikapcsolom a kávéfőzőt, megmosom a fogam, elszívok még egy cigit. (erről lesz a legnehezebb lemondani, mert a mentolos fogkrém ízével nagyon jó cigizni) Aztán fogom a telefonokat, a pénztárcámat, megnézem, hogy bezártam e az ajtót. Ha kell, ilyenkor még elindítom a mosogatógépet, aztán lekapcsolom a konyhában a lámpát, és bejövök. Itt még utoljára rápillantok az email-ekre, majd kikapcsolom a gépet. Kinyitom a gyerekszoba ajtaját, lekapcsolom a lámpát, és felmegyek a galériára. Ahol a tévét lehalkítom, a távirányítókat elhelyezem a két ágy között, és lefekszem. Azonnal a jobb oldalamra fordulok, és általában öt percen belül alszom.
Ezen kívül még egy csomó mindent csinálok teljesen ugyanúgy mindig. Megvannak az automatikus mozdulataim, amitől ugyan csukott szemmel is boldogulok bármikor abban a helyzetben, de igen könnyen meg lehetne tréfálni mondjuk ha valaki összekeverné a kakaóporos tartót a sótartóval (mert amúgy egyformák). De még teregetni is mindig ugyanúgy szoktam. Meg mosogatni is. Mindig legelőször a poharak. Akármekkora hegy is van, a poharakat el kell mosogatnom legelsőnek. Még akkor is, ha két korty vizet ittak belőle.
Azt nem tudom, hogy ez mennyire normális, vagy épp mennyire nem. Ti is vagytok így?

2012. nov. 9.

Mit jelent?

"Mindig van új, s még újabb... " Erről szól tulajdonképpen minden. Várni az újabb és újabb csodákra, miközben megéljük azokat a kevésbé csodás pillanatokat is. Mondjuk azért, hogy amikor megtörténik majd a következő akármekkora csoda is (mert vannak egészen aprócskák is), akkor annak még jobban tudjunk örülni.
Azt kérdezte tőlem Anikó, hogy mit jelent az újrakezdés. Ezt jelenti. Hogy újra el tudjam hinni, vannak csodák. Kicsit elfelejtettem. Kicsit elengedtem az életemből azokat a csodás embereket is, akik nélkül pedig elég sz.rul éreztem magam (igen, Ti is szerepeltek itt, kedves bloggerek és bloggerinák). Azt hittem, ha szépen, fokozaton eltüntetem magam, akkor majd tényleg nem is látszom. Azt nem gondoltam, hogy épp ellenkezőleg történik.
Óriási köszönettel tartozom mindenkinek, aki kitartott mellettem ez alatt az idő alatt is. A legnagyobb köszönet illeti azt az embert, aki nézte egy darabig, és aztán úgy döntött, elég volt. Szerintem nem tudta, hogy  mekkora hatással volt rám, majd csak most fogja megtudni, amikor ezt elolvassa. Szép lassan csalogatott elő valahonnan nagyon messziről, ahova bujdokoltam magam és a világ elől. Mindenáron meg akartam felelni (már megint) mindenhol, és beletört a bicskám. Amit a dacos énemmel (még mindig) úgy kezeltem, hogy ha nem megy, akkor kész, feladom, mert nekem aztán soha semmi nem sikerül. Szépen módszeresen löktem bele magam a sűrű sötét verembe, és egyszer csak ott találtam magam az alján. Berendezkedtem, mert sajnálni magam nagyon tudom, és hát persze, hogy minél inkább sajnáltam magam, annál inkább volt is miért. Ördögi kör ez. Nagyjából egy időben azzal, hogy én is megijedtem attól, hogy talán sosem jövök ki onnan többet, Balázs is úgy gondolta, itt az idő, hogy kötelet tekerjen a derekam köré, és kihúzzon. Gondolom, ha kicsit értetlenebb vagyok, akár a hajamnál fogva is... de erre nem volt szükség. Hálásan fogadtam a felém nyújtott kötelet, könnyes szemmel a szavakat. Ritka pillanat az, amikor ő szavakkal is ennyire érezteti a gondolatait, érzéseit. Már ez is meghatott. Az pedig, amikor azt mondta, "elvesztettem a társamat" végképp felébresztett. Felébresztette bennem a harcos amazont, aki nem adja fel sosem, aki akkor is mosolyog, és csinálja, ha nem mindig fenékig tejföl minden.
Az újrakezdés tehát tulajdonképpen csak ennyi. Megpróbálni véget vetni az önsajnálatnak, kihozni az adott pillanatokból a legtöbbet. Nem görcsölni semmin, mert úgyis megoldódik minden. És újra előhúzni azt a bizonyos priorizálási képességet, ami már egyszer megvolt.
A blogsablon is valami ilyesmit szimbolizál. A varázshíd a legjelentősebb, amit végig kell járnom. És igen, félelmetes, mert minden varázslata ellenére egy csomó olyan eleme is van, ahonnan zuhanni lehet. Az ablak a világ, ahol a gyertyákkal és a párnákkal hihetetlen nyugalom és családiasság is van, és a függönnyel, hogy néha kizárhassam onnan azokat, amikre nem vagyok kíváncsi. A pillangók a szabadságot, a saját énbörtönömből való szabadulást jelképezik nekem, ahogy szárnyalnak, tele életkedvvel, vidámsággal. A virágok és a ragyogó nap pedig önmagáért beszél. Mindehhez még ez a lila szín, ami a színterápiában is valami újrakezdés-félét jelent.
Az újrakezdés hídján pedig úgyis úgy megyek végig, hogy minden lépésről tudni fogtok. A zuhanásokról is. :)És köszönöm azoknak, akik a zuhanás ellenére is kitartanak, és elhiszik még, hogy lesz itt még móka és kacagás is.

2012. nov. 8.

Valami régi, valami új...

Ma minden tekintetben lehetett volna az én napom. Ajándék volt novemberben a mai időjárás, és én nagyon is örültem neki. Tőlem lehet ilyen az egész tél, igazán nem bánnám. Szóval, sütött a nap, jó idő volt, és a fejem ugyan fájt, de ezt már megszoktam, de még csütörtök is volt. Ami azért jó, mert a hét utolsó előtti munkanapja, és mert ilyenkor délelőttös vagyok, és csak egyig dolgozom. Jó, néha előfordul, hogy ez nem így van, de most így volt.
Ugye ilyen előzményekkel azt kéne írnom, hogy egész nap röpködtem a boldogságtól, és az újrakezdés lázában égtem. De ez nem igaz ám. Nem én lennék, ha egyszer úgy ébrednék, hogy na, akkor bánja kánya az egész mindenséget, mert nekem akkor is jó. Fittyfene. Agyonbonyolítok magamban mindent. Felfedeztem már olyan problémákat, amik amúgy lehet, hogy nem is azok (de majd én csinálok belőlük). Morgok, mint az a bizonyos bolhás kutya.
De ma megálljt kellett parancsolnom magamnak. Történt, ami történt,a lényeg annyi belőle, hogy egy fél órás be nem tervezett plusz bájolgás után szó szerint nem is láttam a méregtől, hogy már megint feleslegesen rabolták az időmet. Aztán még azon, hogy mekkora bamba vagyok megint felhúztam magam, amit sikerült odáig fejlesztenem, hogy egy gyomorfájásból indulva azt hittem, vagy meghalok ott helyben, vagy minimum el fogok vágódni. A fürdőszoba padlóján ücsörögtem, várva, hogy akkor valami legyen. Lecsengett.
Igazából nem is ez érdekel. Nem bántam volna azt sem, ha elájulok, jó ideje "várom" már. A lényeg, hogy ott és akkor, miközben figyeltem magamra, meg arra, hogy milyen érdekesen forog a mosógép, szépen megbeszéltem magammal azt is, hogy itt az ideje befejezni ezt. Túl mélyre fogok süllyedni, ha hagyom ezt így tovább is, és azt nagyon meg fogom szívni.
Arról fogalmam sincs, hogyan lesz majd ez az egész. Keresgélem itt belül azt a régi Diust, aki annyit mosolygott, aki tényleg nem csak túlélte az életét. Remélem, előkerül. Mert az a mostani ez döguncsi.

És mielőtt még azt hinnétek: ez nem egy panaszkodós poszt, sőt....Ez az újrakezdés bevezetője akarna lenni... Vagy mi..

2012. nov. 7.

Lecseréltem...

Nem vagyok meggyőződve róla, hogy amit most itt találtok, az hosszú ideig így is marad, de tettem egy lépést végre afelé, hogy már ne a tavaszi blogsablon virítson itt. Bár az lenne aktuális.
A sablon maga tetszik, de a benne lévő betűtípussal nem vagyok éppen megelégedve, meg van egy pár dolog, ami nem teljesen olyan, amilyennek szeretném.
De majd meglátjuk, meddig marad. Addig véleményezhetitek nyugodtan. Őszintén. Lehet azt mondani, hogy "na neeeee", mert nem sértődök meg.
És egy kérdés: hol kell azt beállítani, hogy a kommenteknél megjelenjen a válasz gomb, amit olyan sokaknál láttam már?

Mára ennyi, mert belefáradtam ebbe a nagy átalakításba. Meg amúgy is. Legkisebb "gyerekünket", akinek négy lába van, ma megint orvoshoz vittük. Ezúttal a füle van begyulladva. Még ilyet... tisztára, mint a gyerekek, de tényleg.

2012. nov. 6.

Hát akkor beszéljünk róla...

... csak már legyen ennek is a végén pont. Na persze fogalmatok sincs róla, hogy mire is gondolok, de majd mindjárt megtudjátok.
Napok óta el-elcsípek részleteket a híradóból. Ugye a kisfiú eltűnése-megölése vezető hír volt mindenhol, de ezen kívül még másik emberölés, gázolás, baleset, halálos baleset, rossz idő. Rossz hír, borzasztó hír, sokkoló hír. Komolyan az ember fellélegzik, ha csak áremelést jelentenek be. De lehet, hogy épp ez a cél. Hogy az ilyenek már fel se tűnjenek, vagy ha feltűnik, akkor is gyorsan szégyelljem el magam miatta, hogy engem ez zavar, mikor másnak meg most ölték meg a gyerekét/szomszédját/munkatársát.
Fb-on boldog-boldogtalan osztogatja a gyertyát, és a részvétnyilvánító képet ezért a kissrácért. Ami szép, szép, de őszinte leszek, nekem már taszító, mert nem érzem őszintének. Természetesen engem is, mint mindenki mást, akinek érzelmei vannak, felháborított, sokkolt, megdöbbentett, és ledermesztett a hír, amikor kiderült, hogy mi is történt vele. Sajnáltam őt azért, amit át kellett élnie, mert biztosan félt. Megrendültem, mert szinte egyidős az én fiammal. De ez minden. Nem tudok részvétet nyilvánítani, mert nem ismerem őket, így nem tehetem meg. De nem vagyok hajlandó az ő halálából mém-et gyártani a facebook-on, és napjában ötvenszer megosztani. (még mielőtt bárki megsértődne, nem rátok gondolok, akik olvasnak)
Sok minden másra sem vagyok hajlandó, ilyen például a halálbüntetésért tüntetés. Tudván, hogy az Unióban tilos. Tehát ez megint csak egy hülyeség.
Szóval, rossz hírek. Ömlik ránk mindenhonnan. És csodálkozunk, ha a gyerekeinkből eltorzult személyiségű emberek lesznek? A mindennapjaik részét képezik azok a szavak, hogy "megölte", "szabályosan kivégezte", "korrumpálható", "szabadlábon", meg még egy csomó minden. Amiket amúgy nem is kéne ismerniük, hiszen állítólag a 21. századi civilizációban élünk. De olyanok vagyunk, mint az állatok. Vagy rosszabbak.
Most egy darabig megint nem nézek majd híradót. Az biztos.



És legyen: annyira rendes vagyok, hogy bejelentkeztem az orvosomhoz. December 17-én megyek EEG-re, és másnap pedig az epilepszia rendelésre. Ez így azért rendben van, ugye?

2012. nov. 5.

Az a helyzet,

hogy tökmindegy milyen nap volt ma, mert utáltam már korán reggel. Utáltam volna akkor is, ha történetesen épp szerda van. Reggel hat tízkor kelni eleve borzasztó dolog. De még úgy, hogy sötét van, szakad az eső, és fúj a szél, na, az mindennek a teteje. Kedvem lett volna hozzá, hogy azt mondjam, a mai nap akár el is maradhat, és a másik oldalamra fordulva aludtam volna tovább.
De persze nem maradt el, és csinálni kellett mindent, ami a mai nappal járt. Iskolába indítani mindenkit, dolgozni menni, stb. Túl vagyunk rajta.
Ami viszont a nap gondolata számomra, hogy egyre kevésbé vagyok jelen a jelenben. Folyton azon kapom magam, hogy már megint lemaradtam dolgokról. Nem tudok normálisan részt venni egyik gyerekem iskolai életében sem, és mérhetetlenül idegesít, hogy csak rájuk hagyatkozhatom akkor, amikor információt akarok megtudni. Azt látom, Roland mégsem úgy járja ezeket az iskolás napokat, ahogy én azt gondoltam, és néha felmerül bennem, hogy vajon mikor lesz már végre érett ehhez? Tudom, nem szabad összehasonlítgatni őket sem, és az élethelyzeteket sem, amiben épp voltunk, amikor a bátyjai elkezdték az iskolát, mégis bánatosan gondolok arra, hogy már megint csak neki nem tudom megadni azt, ami a többieknél még olyan természetes volt. Ha akartam, napi kapcsolatban voltam a tanító nénikkel, mert bármikor megtehettem, hogy bemegyek hozzájuk, amikor az iskola előtt vártam őket. Nos, éppenséggel megtehetném, mert a tanító nénik most is várnak szeretettel bármikor, csak épp sosem várom az iskola előtt. :(
Erikhez is rengeteg változás kellett részemről. Mert rájöttem, hogy mekkora nagy firma is ő. Ha valami kötelező, akkor azt utálja (de ez normális viselkedés egy tíz évestől szerintem), és morog, tombol, könyörög, hogy ne kelljen csinálnia. Ha ráhagyom a döntést, akkor nem tudja mit csináljon. Mert egyfelől szeretné azt csinálni, amiről tudja, hogy a felnőtteknek tetszene, másfelől nagyon menőnek érezné magát attól, ha csak úgy "dafke" nem csinálná. De egyik sem jó neki. Így aztán most az van, hogy elmondom az álláspontomat, és végül ő dönt. Vagy amikor sehogy sem sikerül, akkor eldöntjük együtt. Finoman rávezetem, miből mit profitálhat, és mit veszíthet. Működik, de nagyon fárasztó. És belegondoltam, hogy ez még rosszabb is lesz, mert még csak tíz éves.
Patrikkal pedig....hát kezd a helyzet fura lenni. Néha közlöm vele, hogy "úgy képen töröllek, hogy magam is megbánom", mert olyan érdekes angol humora van, amitől nekem néha a bicska nyílik a zsebemben. Szégyellős már a végtelenségig, és bevallom, nagyon fura nekem is, hogy a szemem előtt lesz az én kicsi fiamból egy férfi. Ijesztő, és pont úgy nem tudok vele mit kezdeni, mint ő. Egyébként még mindig a legkiegyensúlyozottabb a gyerekek közül, stabilan ugyanolyan egy csomó mindenben.
De mindez hosszú hónapok krónikája. És nem tudok túl sok mindent mesélni sem ezekről a hónapokról, mert csak a testem volt itt. Nagyon hamar össze kéne kapnom magam...

2012. nov. 4.

Ez van

Egy-egy szünet végén mindig úgy vágyódom arra, hogy ne kelljen iskolába járniuk a gyerekeimnek. Valahogy annyival egyszerűbb így, hogy minden megy a maga tempójában, és nem kell alkalmazkodni százfelé, meg menni időre. Persze, cseppet sem lennék alkalmas rá, hogy itthon tanítsam őket, csak jó lenne még nyújtani az időt, amikor itthon vagyunk minden. Az most nem könnyíti meg a dolgomat, hogy Balázs ráadásul jövő héten itthon lesz szabin, míg nekünk, mindenkinek menni kell. De mindegy, hipp-hopp elszalad majd az idő, és már itt is lesz a téli szünet, aztán a tavaszi szünet, és mire feleszmélünk, addigra ennek a tanévnek is vége lesz.
Mielőtt nagyon utálnátok, azért elárulom, nem volt ám ez mindig így. Volt idő, amikor vágtam a centit, hogy mikor lesz már vége a szünetnek. Volt pár nehéz nap mögöttünk olyankor. Amikor még Balázs állandóan éjszaka dolgozott, és napközben pihennie kellett, ezek meg hárman olyan hangosak voltak, hogy az valami őrület. De most már ezen túl vagyunk, és mióta én is minden nap dolgozom, azóta sokkal értékesebbek az ilyen nyugis napok, mint valaha.
Valamit vártam ettől az őszi szünettől. Valamiért azt gondoltam, hogy majd ez most megint meghozhatja nekem az új munkahelyet, mert már kétszer is megtörtént, hogy ugyanazon a napon kezdtem el dolgozni valahol. Félretettem, hogy ez az október 27 eddig már kétszer nem jött be, mert gondoltam, ha harmadszor is bejön, az már csak jó lehet. Hát ezt már nem tudom meg, mert nem történt semmi. Pedig vártam nagyon. Na de majd most akkor megint minden napnak adok ilyen esélyt, aztán valamelyik csak bejön.
Vannak mindenféle őrült ötleteim egyébként, hogy ha minden kötél szakad, és sehogy sem tudok innen megmenekülni, akkor mihez kezdek. Az idő egyre rövidebb, amíg még ép ésszel bírom én ezt. Úgy gondolom, tökéletesen felkészültem a változásra, bármilyen legyen is az.
De ez is kiderül majd. Hogy lesz e, és milyen lesz.

És akkor még elmesélek egy tegnapi rövid beszélgetésemet Erikkel. A szobájukban az ágy alól ismét egy óriási kupac bigyó (papucs, lego, társasjáték darab, peonza) került elő, és egy másik kupacnyi szemét. Odahívtam mindegyiket, hogy leteremtsem.
-Ismeri valaki ezt a járgányt? -kérdeztem a partvisra mutatva, ami a kezemben volt.
-Én igen. -mondta Erik
-Na -mondom-, hát hogy hívják?
-Partvis.
-És hol lakik a partvis?
-A wc-ben.
-És hogy működik?
-Hát így. -és mutatja nagy büszkén
-És akkor miért nem használod, fiam? Mikor mindent tudsz róla...
-Nem vettem észre, hogy kell...

Szóval, nem vette észre. :D Azt hiszem, megtanítom a partvisnak, hogy szóljon már, ha úgy gondolja, ideje lenne járnia egyet... Titokban azért röhögtem ám, mert ennek a párbeszédnek így nem nagyon van semmi vicces felhangja, de ha látnátok hozzá Erik mimikáját, hát... :)

2012. nov. 3.

Játsszuk azt,

hogy megállsz egy pillanatra, elcsendesedsz, és hagyod megszületni..... a gondolatot, vagy az érzést, vagy akármit. Mindegy mi az. Engem érdekel, mi lesz belőle, ha most itt ülve becsukod a szemed, és megvárod, hogy minden kiürüljön a fejedből. Ne gondolj azokra a dolgokra, amiket olvastál itt-ott, mielőtt hozzám érkeztél, ne gondolj arra, hogy mi mindent kell még megcsinálnod ma, ne gondolj semmire.
Nem is olyan könnyű, igaz? Mert folyton bedübörög valami kis apró gondolat. Amikor már nagyon erősen koncentrálsz a semmire, akkor is jön valami kis banális gondolat, és már visz is.
De egy idő után sikerül. Tudom. Mert még én is képes vagyok rá. Pedig én aztán tényleg folyton agyalok.
Nekem megvan a magam gondolata, érzése. Meglepett.
Majd ha Ti eláruljátok, hogy mi született, akkor én is. :) Mert ez egy ilyen játék. :)

2012. nov. 2.

Mondtam én...

Nem nagyon tudom visszakeresni, hogy hol és mikor (ennek egész egyszerűen az az oka, hogy fogalmam sincs róla), de nem lehetett az olyan nagyon régen, amikor azt írtam itt, hogy csak olyan egyszerű dologra vágyom, mint nyugodtan kitakarítani a szabadnapomon.
Na kérem, hát ilyen az, amikor az álmok valóra válnak. Igazán nem lehet rám mondani, hogy nagyravágyó lennék, vagy ilyesmi, amikor ilyenekkel beérem. De ma... frenetikus élmény volt, hogy lepakoltam az összes könyvet, fényképalbumot, mütyürkét, bigyókát a polcokról, mindent lemostam, leporoltam, és most katonás rendben van minden újra. Tiszta is.
Az jól tükrözi az egyébként csak olyan ötvenes állapotomat a megszokott százas helyett, hogy mindez mindösszesen kettő órát vett igénybe, de a végére remegtek a lábaim. De nem baj. Mert annyira jó, hogy végre ezt is megcsináltam.
És a héten már a konyhaszekrény teteje is tiszta lett. Meg a poharak a sarokpolcon.
Ebben az ütemben mondhatom, hogy elkezdtem a karácsonyi nagytakarítást. Addigra készen is lesz minden. :D
Utána meg úgyis kezdhetem majd elölről.

2012. nov. 1.

Mindenszentek

Az üdvözült lelkek emléknapja van ma. Holnap pedig Halottak Napja lesz, az elhunyt, de még üdvösséget el nem nyert hívek emléknapja lesz. A kettő nem ugyanaz, de ebbe ne menjünk most bele, mert tulajdonképpen a legtöbbünknél úgyis ugyanazt jelenti.
Akikre emlékezünk ma, holnap, és az év 365 napján szívünknek kedves emberek. Valakik, akiktől tanultunk, akikkel jó volt beszélgetni, akik rokonaink voltak. A temetők biztosan megteltek országszerte, hiszen a legtöbben ilyenkor mennek el a sírokhoz, különösen azokhoz, amik távol vannak. Mi is voltunk, gyújtottunk mécsest, és aztán jöttünk is.
Ma hatványozottan sokszor jutottak eszembe azok a számomra nagyon kedves emberek, akik már nincsenek itt velünk. Emlékek törtek elő, gesztusok, mondatok. Érdekes, hogy míg azokat a pillanatokat mindig vissza tudom idézni, amikor meg tudtam, hogy meghaltak, azok a pillanatok sokkal nehezebben jönnek vissza, amikor még olyan természetes volt, hogy él. De szép lassan mindig többet és többet kapok vissza ezekből az emlékekből, és néha azon kapom magam, hogy már mosolyogva gondolok vissza egy-egy jelenetre.
Holnap lesz 15 éve, hogy az unokaöcsém meghalt. Nem érhette meg a 18. születésnapját, elvitte őt a betegség, ami akkor már három éve folyamatosan kínozta. Hol jobban, hol kevésbé. Leukémiás volt, csontvelődonort nem találtak neki. A sors kegye volt, vagy épp gúnyos fricskája, sosem tudjuk már meg, hogy az utolsó fél évben azt hitte, olyan jól van, hogy kezelésre sem kell mennie. Mire újra visszakerült a kórházba, már késő volt. Adminisztrációs hiba volt az a hit, amiben élt, de utólag azt hiszem, kellett neki ez a kis szabadság, még akkor is, ha végül nagy árat fizetett érte. A halála előtt egy nappal még találkoztunk. Jól volt, már amennyire jól lehet lenni kemoterápiás kezelés után. Balázs is, én is ott voltunk nála, a mai napig a fülemben cseng, ahogy elköszönt: " aztán jót ne halljak ám..." Arra is emlékszem, hogy amikor másnap reggel jött anyám, hogy "Zsolti meghalt" nem hittem el. Egyszerűen képtelenség volt, hogy előtte még olyan jókedvű volt, és még aznap éjjel agyvérzést kapjon, ami el is vigye. Bevallom, addig, amíg nem mentek a kórházba azonosítani, azt gondoltam, hogy nem is ő. De persze ő volt. :(
Azon gondolkodtam, hogy az eltelt 15 évben, amit ő már üdvözült lélekként töltött el, nyilván sokkal boldogabban és szabadabban, mint amilyen itt valaha is lehetett volna.... mennyi minden történt. Ha holnap itt állna, meg sem ismerne.. és a gyerekeim is idegenek lennének neki.
De rájöttem, hogy dehogy... hiszen biztosan nyomon követi a sorsunkat ő is, akárcsak a többiek, akik már nem itt, a földön a barátaink, a rokonaink. Egyszer még találkozunk.
Addig pedig emlékszem... arcokra, mondatokra, helyzetekre. Nem csak ilyenkor... Csak ilyenkor kicsit élesebben.