Mai nap

Olyan jól indult. Délelőtt takarítottam, mostam, sütött a nap is..
Aztán úgy elromlott. És ilyen még sosem történt. Meglopták a fiamat. A legnagyobbat. Amíg ebédelt, valaki elvitte a kabátját. Csóri gyerekem végigkutatta az egész iskolát, mielőtt hívott engem. Olyan kis halálravált hangon mondta, hogy "nincs meg a kabátom", hogy bár az ő hangja volt sírós, az én könnyeim gördültek abban a pillanatban. "Ne mozdulj onnan, megyek!" Az iskola a munkahelyemtől kettő percre van. Ott állt az ajtóban, a nagy, kamasz fiam összezavarodva, tehetetlenül.
Felmentünk az igazgatóhoz, aki épp tárgyalt valakivel, így az igazgatóhelyettessel tudtam beszélni. Elmondtuk mi van, kértem, nézzük meg a kamerafelvételeket, hátha meglátjuk ki vitte el. De ott rögtön ezt nem tudták biztosítani, reggelre megnézik. Utólag tudom, hiba volt nem ottmaradnom, de akkor minimum annyira zaklatott voltam, mint a gyerek, aki végtelen zavarban állt mellettem, így elfogadtam Az igazgatóhelyettes próbált vigasztalni, mondván, mobiltelefont is találtak már meg. Még körbejártuk az iskolát újra, még a lány wc-be is bementem. De persze sehol. A kamerafelvételben reménykedhetnék, de nem nagyon van illúzióm, hogy tényleg látszik majd.
Tehetetlen düh munkálkodik bennem. Dühös vagyok valakire, akit nem is tudom kicsoda. Fáj, hogy meglopták a fiamat, jobban, mintha velem történt volna. Azt mondta, mindegy milyen kabátja lesz ezentúl, nem válogat. (mondjuk ez is egy teljesen egyszerű fekete pufis dzseki volt.
Az sem érdekel, hogy az elkövető minden bizonnyal egy gyerek. Mert minden bizonnyal neki ez az életforma a normális.

És akkor még mindennek a tetejébe Erik meghozta a magatartás hármasát. Csodás.

Úgyhogy nem bánom, hogy már este van.