Csak túléljék...

Úgy kezdődött a nyári szünet, hogy legkisebb királyfi, aki mostanában már sokkal többször Roli, mint ahányszor Rolika (és amúgy az én fülemet ez a becézés becézése már majdnem úgy bántja, mint amikor engem Diácskáztak, pedig régebben nagyon passzolt hozzá) rögtön szombat délelőtt elesett a biciklivel. Amúgy istenigazából, mert csak egy hajszálon múlt, hogy nem a szemébe állt bele a fékkar (így hívják vajon azt az izét, amit húzni kell a kormányon, hogy fékezni tudjon?). A hajszál megvolt, és a betyárok védőszentje is vele volt épp akkor is, mert így megúszta egy monoklival a szeme alatt. Amiről azt gondoltam én, hogy majd aztán másnapra belilul, meg sárgul-kékül, mittudomén, de nem. Egy seb lett ott, semmi több. És amúgy épp passzol az ütött-kopott lábszárához, mert milyen hülyén nézne már ki, ha csak alul sebesült, felül meg teljesen ép?
Aztán tegnap este úgy folytatódott a nyári balesetek saga, hogy Erik frankón kikönyökölte Patrik szájából a műfogát. Majdnem elérték, hogy kipróbáljam én is ezt a könyökölős módszert, de elég hatékonyan és rezignáltan inkább csak intézkedtem a mai fogorvoshoz jutásról, és az apjukra hagytam a többit. Egy gonosz dög vagyok, tudom, amiért kivontam magam ez alól, de semmi kedvem nem volt sem hegyibeszédet tartani, sem mást. Amúgy meg tök sajnáltam őket, ahogy jöttek előre a focizásból, két jól megtermett kamasz, izzadtan, csapzottan, rémülten, sírósan. Épp egymást biztatták, hogy ki volt jobban hibás, amikor kiértem, így aztán gyorsan nyakon csíptem őket, és beljebb tereltem mindkettőt. Egyenesen az apjuk színe elé. Én meg vettem odakint pár jó mély levegőt, mert konkrétan úgy éreztem, azonnal elájulok inkább, minthogy ezt most megint végig kelljen csinálnom. Ilyet nem tettem, és elintéztem azt is, ki viszi el ma fogorvoshoz. A focit elkoboztam bizonytalan időre (gonoszanyu, fújj), és aztán levezettem minden feszültségemet a mosogatásban, a hűtő rendberakásában, és még este kilenckor fel is mostam. Mire azzal végeztem, úgy gondoltam, na most már eléggé lehiggadtam. És még a kő is tiszta lett közben, és anélkül mászkálhattam mezítláb a hideg padlón (ó, az nagyon jó érzés ám), hogy egy morzsára, vagy bármire is ráléptem volna.
Ma nem történt semmi baj, de mivel a vasárnapot is megúsztuk szerencsésen baleset nélkül, nem vonok le ebből messzemenő következtetéseket. Azt majd holnap.
A fog egyébként ismét visszakerült (már nem is tudom, hanyadszorra öt év alatt), mondjuk a fogorvos kissé megőrült szerintem. Mert míg pénteken arról volt szó, hogy még sokáig kell ezzel vesződni, addig ma közölte, hogy tulajdonképpen már lehetne egy hidat csinálni neki, három darab porcelán foggal, mert szerinte már nem fognak nőni a fogai. Egészen eddig arról volt szó, hogy 18 éves kora előtt semmiképp nem lehet végleges fogat csináltatni, mert nem csak a fogai nőnek, hanem az arccsontozata is sokat változik még addig. Kicsit összezavart, bár csak épphogy. Mert nem hiszem, hogy hagyom két ép saját fogát lecsiszoltatni tizennégy éves korában, azért, hogy legyen neki három műfoga. Hetvenkétezerért. Ha lehet már végleges, akkor én részemről ragaszkodnék ahhoz, hogy csak egyet pótoljanak. Amit muszáj. De szerintem ez csak ilyen nagyon elméleti kérdés most. Várunk inkább.

És mindenki, aki sűrűn emleget mostanában a kánikula idején.... arra gondoljatok, milyen szörnyű volt március közepén az a hóhelyzet. Inkább izzadjunk, azt mondom. Jó sokáig.