Gyógyszer nélkül

élek már lassan egy hónapja. A téli szünet előtti napokban mély levegőt vettem, és megunva az örökös délelőtti mellékhatásokkal eltöltött félórákat, nem vettem be. Gondoltam, a téli szünet adta viszonylagos nyugalom mellett nem is lesz rá szükség, hogy ezzel tompítsam magam. És nem is lett, mert az, hogy a gyerekek azért gondoskodtak az idegrendszerem karbantartásáról, az egy dolog. De nem kellett korán kelni, nem kellett rohanni hol ide, hol oda, hogy mindenkiért megfelelő időben odaérjünk.
Aztán úgy gondoltam, hogy ha már két hétig tök jó volt nélküle, akkor miért ne lehetne ez így a továbbiakban is? Úgyhogy azóta felelőtlen módon nem szedem. És valóban sokkal jobban érzem magam nélküle. Nem hiányzik, hogy a délelőtt felét valami kábulatban töltsem. Mondjuk ettől még el tudnék tekinteni, ha egyébként meg azt érezném, hogy így, gyógyszer nélkül bizonytalanabb vagyok, vagy esetleg többször fáj a fejem, többször remeg a kezem, vagy bármi. De szerencsére nincs különbség ebben sem. Sőt, gyorsan lekopogom, hogy mostanában megint nem fáj olyan sűrűn a fejem, jól alszom, de nem úgy, mint akit leütöttek. Van, hogy egy-egy percre lezsibbadok, vagy épp önkéntelenül remegni kezd a kezem (kisroham?), de ilyen is volt gyógyszer mellett is, és ilyenkor elég, ha egy félórára nyugalomba helyezem magam.
Azt ugyan nem tudhatom, hogy ha esetleg beütne egy nagyroham (nem fog), akkor okolnám e magam, és gondolkodnék e azon, hogy ja, ha szedtem volna, ez nem következhetett volna be. Most nem is érdekel. Azt gondolom, ura vagyok a helyzetnek, a betegségem nem is betegség, csak egy állapot, ami az életem része. Nem mondom, hogy nem rándul görcsbe a gyomrom egy-egy fura érzéses pillanatban, de nem hagyom, hogy ez uralkodjon felettem.
Egyelőre jó így. Azt is tudom, képes vagyok belátni, ha már nem lesz jó, vagy ha változtatnom kell rajta.