Nehezemre esett reggel felébredni, már csak azért is, mert tudtam, hogy mi is vár rám. Bevallom, próbáltam kitalálni magamban valamit, ami miatt el lehetne halasztani. Aztán meggyőztem magam, hogy semmi értelme, ha menni kell, hát menni kell. Így aztán elindultunk. Drága Eszter barátnőm, szerintem idelát, mert abban a pillanatban kaptam tőle "Gondolok rád" sms-t, ahogy beültem a kocsiba. :) Fehérvárig úgy egyébként nem olyan rövid út vezet, bár kissé unalmas. Most túl hamar értünk oda, nekem még akkor semmi kedvem nem volt hozzá, hogy máris ottlegyünk. Na de az egész félelmem olyan gyerekesnek tűnt még nekem is, hogy győzködtem magam, hogy minden rendben lesz, gyorsan sorra kerülök, aztán még gyorsabban végzek odabent, és kész is. Párom a gyerekekkel célbavett egy játszóteret, már csak azért is, mert a fiúk folyton kérdezősködtek egész úton, hogy bizos, hogy nem kell ottmaradnom? Biztos, hogy nem csinálnak velem semmit? Így aztán, bár kivételesen sokkal szívesebben ücsörögtem volna a játszótér padján, egyedül indultam legyőzni a mumust.
A váróban a megszokott hangulat fogadott. Szokás szerint megint én voltam a legfiatalabb (lesz, amikor irigykedve fogom nézni a nálam fiatalabbakat biztos), és szokás szerint mindenkin látszott valami... És ilyenkor mindig úgy reménykedem, hogy rajtam azért nem... Mindenesetre belemerültem a könyvembe inkább, nehogy elkapjon a hangulat... és valami látható nyoma legyen annak, hogy az idegosztályon jártam. :D Na, viccet félretéve. Jó sokat vártam, aztán ahogy bejutottam a rendelő külön várójába máris nagy meglepetésben volt részem (de erről szól majd a következő post). Doki a szokásos kézfogással, és érdeklődő kérdéssel várt, miszerint: "Hogy van?" Mondtam jól. Roham nem volt? Nem volt. Egyéb? Izomgörcsök, zsibbadás, fejfájás? A kérdés után bevallottam (pedig jajj, de nem akartam), hogy bizony, a nagy hidegfrontok annyira megviseltek, hogy úgy fájt a fejem, hogy mozdulni sem tudtam. Nem lepte meg, sőt, közölte velem, hogy még örülhetek, hogy így megúsztam, mert igen sok betegtársamat (a hideg kirázott ettől a szótól, de ő mondta így) vitte a mentő akkor. Mondjuk tényleg, így nézve hatalmas mázlim volt. Még megnézte a reflexeimet, amik szokás szerint a jobb oldalamon eltúlzottak, meg kellett érintenem csukott szemmel mindkét mutatóujjammal egyszerre az orromat (ez nem ment), aztán kitartott kézzel csukott szemmel egyenesen állni, hogy szédülök e közben (kicsit). És még meg kellett szorítanom a kezét mindkét kezemmel (a ballal feleannyira sem tudtam). De összességében ezzel elégedett volt, semmi nem lett rosszabb, mint eddig, és ez is valami. Még megkérdezte, mikor voltam eeg-n, és mikor megtudta, hogy decemberben, akkor mondta, hogy oké, akkor ennyi. Megkaptam a gyógyszerem felírására vonatkozó javaslatot 1 évre, és elbocsátottak egy évre. Jelentkeznem akkor kell, de akkor KELL, ha roham jelentkezne. Akkor haladéktalanul. Ha sérülés érne, azonnal. Ha nem, megvárhatom a rendelést. De ilyen nem lesz. Jövő augusztusban szándékozom menni arrafelé, addig nem. :)
Azért amit olvastam róla abban, amit belinkeltem, nagyot nőtt a szememben. :) Lehet, hogy legközelebb kevésbé fogom már mumusnak tekinteni... :)
A fiaim pedig megkönnyebbülhettek, hogy tényleg hazajöttem velük, és tényleg csak papírt kaptam. :)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése