ZűrZavar

Még mindig abban a különösen érdekes állapotban leledzem, amikor minden mindegy, és semmisem mindegy mégsem. Egészen jól "leköt" a takarítás (tudtátok, hogy a wc pucolásnak is vannak terápiás hatásai?), és igen komolyan idegesít még mindig a folyamatos semmiről sem szóló gyerekzsivaly, árulkodás, és az a folyton éhező nyivákolás. Na, persze, ezzel nem lehet mit kezdeni, legfeljebb elengedni a fülem mellett. Amit meg is teszek, csak az a baj, hogy az én odanemfigyelésemmel egyenes arányban nő a hangerejük. És az egy bizonyos idő eltelte után az elviselhetetlen felé tendál. És olyankor megadom magam, mert meg kell hallgatnom, vagy épp segítenem kell, vagy adnom kell enni. Kell, igen. Mert most épp megint azt az időszakot éljük, amikor mindháromnak KELL és mindhárman AKARJÁK. És tudnék ugyan sikítani, hogy neeeem, mert MOST ÉN akarom. A csendet, a nyugalmat. Leülni, és nyugodtan olvasgatni, vagy írogatni, vagy csak úgy kiélvezni a frissen felmosott kő illatát, és csillogását (nem pedig tudni, hogy félóra múlva már nem csillog, csak a teától). Szeretem őket, az életemet adnám bármelyikért, vagy mindegyikért, de mindig vannak olyan napok, hetek, de néha csak percek, amikor jó lenne kicsit nélkülük. Nem sokat, mert hiányoznak rögtön, és nem tudok mit kezdeni magammal. Fura érzés, na.
Az biztos, hogy ha nem lennének azok az emberek, akik vannak nekem, és nem töltenénk el egy-egy félórácskát a telefon két végén lógva, még ennyit sem bírnék. Teljesen és tökéletesen feltölt minden beszélgetésünk, függetlenül attól, hogy miről van szó. Független attól, hogy épp vidámak vagyunk, vagy épp vigasz kell, vagy csak úgy megosztanak velem valamit, vagy, mint ma este is, politikai, illetve gazdaságpolitikai nézetet cseréltünk (vagy inkább elmondtuk egymásnak ugyanazt), miközben megosztottuk egymással, hogy mindegyikünk jól van, és minden rendben. Az is mindegy, hogy naponta többször, vagy akár csak napi egyszer, de akár heti egyszer beszélünk. Mindig, minden esetben ugyanazzal az örömmel veszem fel a telefont.
Újabban mondjuk sikerül "élőben" is kimondanom mindenfélét, ami foglalkoztat. A bánatokat is, vagy épp a kis szurkálódós megjegyzéseimet. Persze, jópár meglepett arccal találtam már szembe magam miatta. De bevallom, nekem így sokkal jobb, így aztán a meglepett arcok nem keltenek bennem (már) bűntudatot. Jólesik, hogy nem fojtom magamba, amit gondolok. És hiszem, hogy hosszútávon a meglepett arcoknak is jobb így, csak épp tőlem ez még olyan szokatlan.
És attól függetlenül, hogy ma is jött egy ilyen "az ön által pályázott állást betöltötték..." blabla email, még mindig rendületlenül (najó, kicsit azért megrendülten) hiszem azt, hogy megtalálom, amit meg kell találnom. Azért még annál mindig többre tartom magam, hogy házvezetőnőként töltsem a hátralevő éveimet, mert akkor egyszercsak beszűkűlt tudatommal azon fogom kapni magam, hogy az lesz a legnagyobb problémám, hogy melyik otthonkámat vegyem fel. :D Bár ez kizárt, hogy idáig eljussak.. Legalábbis az otthonka része.
Még mindig foglalkoztat az írás gondolata, néha jobban, néha kevésbé. Motoszkál a történet a fejemben most már jó ideje. Elkezdeni még nem sikerült. Nem tudom, mi kell hozzá. Lehet, hogy semmi, majd pont úgy fog születni, mint az a novella, hogy hetekig kerülgettem, aztán leültem, és egyszuszra megírtam.
Van egy csomó minden, amit szeretnék megtanulni, vagy épp kipróbálni, és mindig csak halogatom, tologatom, és mindig csak szeretném... Lassan itt lesz az ideje ezeket is kézbe vennem. Mondjuk ehhez nem lenne rossz, ha ősidők óta örök ellenségem (óra) hirtelen másképp járna. Nem kell visszafelé, csak kicsit lassíthatna. Mert ki győzi ezt a tempót vele? Mindig rohan, én meg mindig rohanok utána..
És csak úgy halkan, zárójelben itt megjegyezném, drága kedvenc barátnőm, hogy igenis tudsz nekem megjegyzést küldeni. Itt és most, amikor a végére értél a sok összehordott mondatomnak, találsz olyat, hogy megjegyzés küldése... oda katt. :-) Próbáld csak ki. :-)