Tegnap este csörgött a telefonom, nincs ebben semmi szokatlan, szokott csörögni (szerencsére elég gyakran). A vonal másik végén a négy barát közül az egyetlen férfi... tehát mondhatom, az egyetlen fiúbarátom volt. "Csak egy gyors kérdés: Te mit tennél, ha kimehetnél Angliába dolgozni?" Gondolkodás nélkül vágtam rá neki, hogy "Mennék." Hallottam a hangján, hogy ő is menni akar, csak vívódik, talán, hogy van e joga megtenni, mikor itt vagyunk mi, akik a barátai vagyunk, van egy alakulóban lévő kapcsolata, van egy drága jó nagymamája, és nem utolsósorban van egy nagykislánya, akit ugyan nagyon ritkán lát, de mégis... Ahogy viccesen megjegyeztem neki, az ötösfogat tartja "csak" vissza. Vagy az esze menne, és tudja, hogy minden mellette szól, a szíve viszont itt tartaná. Tudja, hogy itt nem tud egyről a kettőre jutni, tudja, hogy a gyerekének is hosszú távon így többet tud segíteni majd. Megbeszéltük, hogy az az alakuló kapcsolat, ha kibírja ezt, akkor már mindent, ha nem, akkor meg talán nem is kár érte. A nagyija pedig szereti őt annyira, hogy mindenképp támogatni fogja, elfogadja a döntését, és azt gondolom, mindketten hálásak lehetnek azért az időért amit eddig, és amit ezután is még együtt töltenek/töltöttek. Mi pedig, a két barát, hát, csak a magam részéről tudok nyilatkozni.. , a barátság nem az a dolog, aminek ne lenne mindegy, hogy csak párszáz kilométer, vagy többezer van köztünk. Senki nem veheti el az érzéseket, a gondolatokat, és azt sem, hogy ott lehet mindig folytatni, ahol utoljára abbahagytuk. Internet és msn pedig a világon mindenhol van. Tehát kapcsolatban lehet maradni. Szóval, mindezt megbeszéltük, és a beszélgetés végén bevallotta, hogy tulajdonképpen el is döntötte, hogy megy, csak .... Engem hívott először, mert talán én ismerem a legjobban azokat az érzéseket, amik legbelül vannak. Merthogy ebben egyformák vagyunk. És értem egyébként. A félelmeket, a kétségeket, a kételkedéseket is, meg azt is, hogy ugyanakkor vágyik arra, hogy értelme legyen dolgozni, hogy végre majd hazajőve (nem kétséges, hogy hazajön) biztos alapokon állva csinálhassa azt, amit szeretne. Azt hiszem, megleptem vele, hogy habozás nélkül azt mondtam, menj. (mondjuk magamat is)
Azt hiszem, itt van az ideje nála a "környezetváltozásnak", és annak is, hogy végre magára gondoljon. És nem utolsósorban megnézheti helyettem a Tower-t, meg a Big Bent, esetleg a St.James parkot. Megtapasztalhatja, milyen egy teljesen másfajta környezetben élni, milyenek azok az emberek, és aztán majd ha elmeséli nekünk, kicsit mi is részesei lehetünk. Próbálok neki segíteni addig, hogy bűntudat nélkül szálljon majd fel arra a repülőre, amikor itt lesz az ideje, azzal az érzéssel, hogy nem hagy cserben senkit.
És hogy én mit tennék? Elvonatkoztatva attól, hogy gyerekeim vannak, tehát úgy gondolkodva, hogy egyedül vagyok. Most én is mennék, annak ellenére, hogy mindig azt gondoltam, hogy nem véletlenül születtem ebbe az országba, tehát itt a helyem, mert máshol sem lehet jobb. Ezt nem tudom, hogy jobb e, vagy sem, sosem éltem máshol. Viszont biztos vagyok benne, hogy most minden kis reménysugárba belekapaszkodnék, ami jobb élettel kecsegtet. Vagy legalább azzal, hogy boldogulni fogok. Biztosan nekem is nagyon nehéz lenne elköszönni, és elindulni, mert azt érezném, hogy hátat fordítok mindennek, amiben eddig hittem. De ez most nem az az ország, "ahol álmomban jártam...". Ez itt most a düh, a csalódás, az önzés, és a szélsőséges buták országa. Lehet benne élni, csak ki tudja, érdemes e? Ez majd kiderül...
Mindenesetre, száz szónak is egy a vége... Meg kell ragadni a kínálkozó alkalmat. És hinni kell rendületlenül abban, hogy semmi sem változik itthon, csak még jobb lesz majd. :-)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése