Kicsit több alvás után, mint a megszokott, szombat reggel úgy pattantam ki az ágyból fél kilenckor, hogy Te jó isten, a torták! Nem mondom, hogy jólesett rögtön húdenagyontevékenynek lenni, de nemigen volt más választásom. Másik felem másfél óra múlva angolosan távozott a hivatalos verzió szerint leltározni, a nemhivatalos szomorú igazság szerint pedig csak egyszerűen elment, mert mégiscsak neki lett igaza, és persze, hogy nem vett részt azon a bizonyos ebéden. Szóval, ottmaradtam egyszál magamban három túlpörgetett gyerekkel, akik alig várták az éttermet, (Rolikám "nagyon izgatott volt") és a két darab sürgősen elkészítendő tortával. A torta készítés még csak ment. A feketeerdő torta sitty-sutty a hűtőbe került, és mondhatom, hogy szép is lett. A diabetikus túrótorta túrókrémének keverése közben a kézimixerem úgy döntött, neki egy évtized épp elég volt a munka frontján, és nem volt hajlandó tovább együttműködni. Így aztán hamar kölcsön kellett vennem az anyámét (ilyenkor jó, hogy ennyien vagyunk itt). De elkészült. Végre arra is rájöttem, hogyan kell a barackot olyan szép egyformára vágni (tojásszeletelővel). Tehát bekerült ez is a hűtőbe. És ott álltam egy romokban heverő konyhával, három, még mindig maximum fordulatszámon pörgős gyerekkel, egy órával indulás előtt, és még nem tudtam, hogy fogom bejutattni a tortákat a célhelyre. De aztán sógorom riasztásával megoldódott ez is. Én épp akkor értem haza a tortaszállításból, mikor a többiek már el is indultak. És akkor a rohanás folytatásaként gyorsan kellett átöltöznöm, mert vártak rám. És azt sem tudtam, mit vegyek fel. Mert a kiszemelt nadrág leesik rólam, a szoknyámhoz nincs cipőm. Utolsó utáni pillanatban találtam magamra egy még talán soha fel sem vett nadrágkosztümöt, és még cipő is akadt hozzá. És hát ciki, nem ciki, rám várt mindenki az étterem előtt.
Bevonultunk, megkaptuk az asztalunkat, elhelyezkedtünk. Mire mindenki leült, megjelent a meglepetésként meghívott kedvenc unokatesó anyukám mellett egy koktéllal a kezében, és megkérdezte: "Hölgyem, születésnapja alkalmából megkínálhatom egy koktéllal?" Anyukám nem ismerte fel azonnal a hangot, csak mikor odafordult. A meglepetés tökéletesen sikerült, tátva maradt a szája, kikerekedtek a szemei, de elsírta magát örömében. És innentől ment minden,mint a karikacsapás. Gyakorlatilag minden flottul, örült az albumnak, amit kapott a tesóméktól, az elmúlt 50 év képeiből összeválogatva, tudta a választ a kvízkérdésekre, amit szintén a húgom állított össze (ki más), és Patrik olvasta fel, Erik pedig értékelte a válaszokat. A legendásan jó memóriáját tesztelték vele, merthogy még mindig tudja azt is, mennyiért vette az én első rugdalózómat, meg ilyenek... Kapott még egy albumot, amiben mindenféle érdekes alakokhoz van az ő arca montírozva.
Aztán megérkeztek a torták. Mire meggyújtottam az 50 gyertyát, igen komoly égési sérüléseket szenvedtem, de túléltem azért. Kétszerre sikerült elfújni az összeset. Miután a tortaevés is véget ért, szedelőzködtünk, még készült egy csoportkép az étterem előtt, ismét egy fájdalmas pillanat, hogy ühüm, mindenki rajta van, mindenki párosával van, csak én, mint valami elvált nő... No, mindegy..
Mire hazaértünk, iszonyatosan fájt a fejem. Hányingerig. Minden mozdulat. Úgyhogy gyógyszerrel és kávéval indítottam. Aztán félóra fekvés szigorúan mozdulatlan fejjel, még ha összedőlne a ház is. Valamennyit használt, de nem sokat.
Megérkezett a "leltárból" Ő is, persze, éhesen. Még jó, hogy az étteremben összecsomagolták a maradékot, mert ha neki kellett volna állnom főzni, vagy sírva fakadok, vagy nem eszik...
Aztán egy újabb telefon, a negyedik baráttal, közben a fejfájás hullámokban hol rámtört, hol elmúlt, érdekes érzés.
Amikor már azt gondoltam, hogy na, most aztán végre nem fáj, és most már fellélegezhetek, mert minden oké, jött a következő stresszforrás. (bírom én, nemgond) Egyik, hogy odafent anyuéknál elment a net. Semmit nem találtunk magunktól, hogy mi is lehet a bibi, hát akkor telefonáljunk, és jelentsük be a hibát. Na, mármint telefonáljunk, azaz én. Mert az én anyám egyrészt, másrészt ők meg ugye nem, mert nekik aztán hiába mondanak akármit, vagy kérdezhetnek bármit, úgysem értenek hozzá. Így aztán enyém lett a nemes feladat, hogy pötyögjem a ping-es parancsokat, és megtudhassam, hogy gyakorlatilag csak a nyilvános oldalakra nem tud kimenni a gép, mert úgy egyébként a dns szervert eléri, csak ott reked meg. Végül eljutottunk oda, hogy csak felveszi hibára. Na, megkönnyebbülve letettem a telefont, hogy akkor most ők is megnyugodhatnak, mert elindult valami, aztán majd szépen kivárják, hogy mikor is jönnek hibaelhárítani.
Jövök lefele, és megdöbbenve látom, hogy sehol senki. Se férj, se gyerekek, se az autónk. Fogalmam nem volt, hova mentek, és minek.. és én miért nem tudok róla? Persze, a telefonja idebent csörög.. (tudnám, minek neki). Mire eljutottam odáig, hogy na nem baj, akkor leülök a gép elé, vagy nekiállok a hétvége harmadik tortájának, addigra jöttek, mert Rolinak wc-re kellett menni. És rögtön meg is tudhattam, hogy újabb balhé volt. Mert a gyerekek nem ott és úgy és akkor játszanak, ahogy az megfelelő lenne mindenkinek, és úgy és olyan hangon szólnak rájuk, ahogy az nem volt megfelelő az apai fülnek, így aztán az estét parkban focizással töltöttük. Ami úgy egyébként jó lett volna, ha nem kapom folyton az áldást, miszerint milyen családom is van (hát ja, én aztán tehetek róla marhára). Mindegy, már megszoktam.
Este hazaérkezés után még gyerekfürdetés után neki kellett látni a Barbie-tortának. Amit egyébként elég régóta szeretnék már megcsinálni, csak három fiúgyerekkel nem volt eddig kinek. Most végre alkalom nyílott.. És persze elsőre nem sikerült. Aztán mégis. És szép lett, vagy legalábbis nekem tetszett.
És még mindezek után mindenki közölte, hogy bizony, éhesek. És még vitázni sem vitázhattam, mert tényleg, a nagy rohanásban, meg egyebekben a klasszikus vacsora elmaradt.
Úgyhogy így esett, hogy ismét este 11-ig mosogattam, és ismét éjfélkor kerültem ágyba.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése